Pokol

Az utolsó napi kinyilatkoztatások legalább két értelemben említik a poklot. Először is, ideiglenes lakhelye ez a lelkek világában azoknak, akik a halandóságban engedetlenek voltak. Ebben az értelemben a pokol valamikor véget ér. Az ott lévő lelkeknek tanítani fogják az evangéliumot, és bűnbánatuk után valamikor feltámadnak a dicsőség valamely fokára, amire érdemesek. Akik nem tartanak bűnbánatot, viszont nem a veszedelem fiai, azok a pokolban maradnak a millennium alatt. Ezen ezeréves gyötrelem után feltámadnak egy telesztiális dicsőségre (T&Sz 76:81–86; 88:100–101).

Másodszor, ez azoknak a végleges helye, akiket nem vált meg Jézus Krisztus engesztelése. Ebben az értelemben a pokol végleges. Azoké, akikről úgy találtatik, hogy „még mindig tisztátalanok” (T&Sz 88:35, 102). Ez az a hely, ahol a Sátán, az ő angyalai, valamint a veszedelem fiai – azok, akik megtagadták a Fiút, miután az Atya kinyilatkoztatta őt – laknak, örökké (T&Sz 76:43–46).

A szentírások időnként külső sötétségként utalnak a pokolra.

El van készítve egy hely, igen, méghozzá az a rettenetes pokol, 1 Ne. 15:35.
A test akarata hatalmat ad az ördög lelkének, hogy levigyen minket a pokolba, 2 Ne. 2:29.
Krisztus elkészítette a haláltól és a pokoltól való szabadulás útját, 2 Ne. 9:10–12.
Akik szennyesek maradnak, örök gyötrelemre mennek, 2 Ne. 9:16.
Az ördög rászedi a lelküket, és gondosan elvezeti őket, le a pokolba, 2 Ne. 28:21.
Jézus megváltotta lelkemet a pokoltól, 2 Ne. 33:6.
Szabadítsátok meg magatokat a pokol kínjaitól, Jákób 3:11.
A pokol bilincsei azt jelentik, hogy foglyul ejt az ördög és akaratának megfelelően pusztulásba visz, Alma 12:11.
A gonoszok feltámadásuk idejéig kivettetnek a külső sötétségre, Alma 40:13–14.
A tisztátalanoknak nagyobb nyomorúság lenne Istennel lakni, mintsem a pokolban lakni, Morm. 9:4.