1995-ben az Első Elnökség és a Tizenkét Apostol Kvóruma így jellemezte a családot: „központi szerepet játszik a Teremtő gyermekeinek örökkévaló rendeltetésére vonatkozó tervében”. Kijelenteték, hogy „boldogság leginkább akkor érhető el a családi életben, ha az az Úr Jézus Krisztus tanításaira épül” (A család: Kiáltvány a világhoz. Liahóna, 2010. nov. 129.). Nefi írt szülei, Lehi és Sária családjáról. Ezek a „jó szülők” (1 Nefi 1:1) igyekeztek az Úr tanításai szerint nevelni és irányítani a családjukat, még kihívásokkal teli időszakokban is. Lehi atyának része volt a menny látomásaiban is, és abban is, hogy az életére törtek. A család biztonsága érdekében elhagyták Jeruzsálemet, de aztán veszélyes és nehéz küldetést kapva visszaküldték őket, hogy hozzák el a rézlemezeket. A hithű fiak támogatták szüleiket és követték az Urat, míg a többi fiú lázadozott. A Mormon könyve ezen első fejezeteinek olvasásakor figyeld meg a családnak az Úr követésére irányuló erőfeszítéseit, és nézd meg, példájuk hogyan mutathat neked utat ugyanennek a megtételére.
1 Nefi bevezetése részét képezi az eredeti szövegnek, és összefoglalja a könyvet. A Mormon könyvében minden bevezetés részét képezi a Joseph Smith prófétának adott eredeti feljegyzésnek, beleértve az egyes fejezeteket megelőző szövegbetéteket is (lásd például Móziás 9 és Alma 21). Az egyes fejezetek előtt található rövid összefoglalók később kerültek oda, hogy segítsenek az olvasónak a fejezet jobb megértésében.
Mormon könyvének összeállítójaként Mormon nagy kihívások elé nézett, amikor el kellett döntenie, mit vegyen bele a kivonatolt feljegyzésbe. A válogatásnál legalább két irányelv segített neki. Először is, az Úr megmondta Mormonnak, hogy írja le „azon dolgokat…, melyeket… megparancsolt” (3 Nefi 26:12). Másodszor pedig, Mormon látta napjainkat és azt, hogy milyen körülmények uralkodnak majd (lásd Mormon 8:34–35). Szerintünk tehát amikor Mormon szerkesztői döntéseket hozott, ezt a két tényezőt tartotta szem előtt.
1 Nefi 1:1. Sok megpróbáltatás, mindazonáltal nagy jóindulat
Nefi „sok megpróbáltatás[ról]” írt, de azt is elismerte, hogy sok áldást kapott az Úrtól. Feljegyzése számos olyan próbatételt idéz fel, amelyben neki és családjának része volt, miközben hűek maradtak az Úrhoz és hálásak voltak neki. Nefi azért érezte úgy, hogy megtapasztalta az Úr nagy jóindulatát, mert nagyon jól megismerte Isten jóságát (lásd 1 Nefi 2:16), és támaszává vált az, hogy az Ő erejére hagyatkozott (lásd 2 Nefi 4:19–26). Isten tervének megértése értelmet adott a Nefi által megtapasztalt megpróbáltatásoknak (lásd Boyd K. Packer, “Conversation with Teachers” [an evening with President Boyd K. Packer, Feb. 29, 2008], 7, www.ldsces.org).
Ezzel szemben azt látjuk, hogy Lámánnak és Lemuelnek, mint még sok más embernek a Mormon könyvében, gyakori megpróbáltatásokra volt szükségük ahhoz, hogy emlékezzenek az Úr áldásaira. Ezt az alapelvet erősíti meg szomorúan Mormon próféta: „És így látjuk, hogy ha az Úr nem fenyíti meg népét sok megpróbáltatással, igen, ha nem látogatja meg őket halállal és borzalommal, és éhséggel és mindenféle döghalállal, akkor nem emlékeznek rá” (Hélamán 12:3).
1 Nefi 1. fejezetének második verse jelzi, hogy Lehi és Nefi „az egyiptomiak nyelvé[t]” használták történelmük aranylemezekre való feljegyzéséhez. Négyszázhetven évvel később Benjámin király megtanította fiait „az Egyiptomiak nyelvére”, amely nemcsak az aranylemezek, de a rézlemezek nyelve is volt (Móziás 1:1–4). A „megújított egyiptomi” kifejezés csak a Mormon könyvében fordul elő, a Mormon 9:32-ben. Úgy tűnik, hogy a megújított egyiptomi kifejezés utal a Lehi és Nefi által használt nyelvváltozatra. A Mormon 9:32–33-ban Moróni jelzi, hogy napjaira, amikorra mintegy ezer év telt el Lehi és Nefi ideje óta, az egyiptomit és a hébert is megváltoztatták ahhoz képest, ahogyan Lehi és Nefi használta ezeket.
Mintegy Kr. e. 605-ben a babilóniai világbirodalom elfoglalta Júda királyságát. Ebben az időben Joákim volt Júda királya. Joákim lázadni próbált Babilónia ellen. A babilóniai seregek ostrom alá vették Jeruzsálemet. Joákimot megölték vagy elfogták. Babilónia Sédékiást, Joákim nagybátyját ültette a trónra. Nagy gonoszság uralkodott ebben az időben Júda népe között – burjánzott az erkölcstelenség és a korrupció. Ilyen körülmények voltak Lehi napjaiban. Nem sokkal azután, hogy Lehi elhagyta a vidéket, Sédékiás újabb lázadással próbálkozott Babilónia ellen, aminek eredményeként Kr. e. 587 körül még nagyobb pusztítás érte Jeruzsálemet. Sok embert megöltek, a zsidók maradékának legnagyobb részét pedig fogolyként Babilóniába hurcolták a következő 70 évre. Ez betöltötte Lehi Júdával kapcsolatos próféciáját, mely szerint ha nem térnek meg, akkor elpusztulnak.
Nefi elmondása szerint „sok próféta” jött a nép közé. Tudjuk, hogy Jeremiás, Abdiás, Náhum, Habakuk és Sofóniás ebben az időben mind tanúbizonyságot tevő próféták voltak Júda királyságában. A Jeremiás 35:15 hasonló megjegyzést tesz arról, hogy az Úr számos prófétát küldött a nép figyelmeztetésére (lásd még 2 Krónika 36:15–16).
Nefi mintegy 30 évvel azután írta meg feljegyzéseit, miután családja Jeruzsálemet elhagyva a megígért földre utazott (lásd 1 Nefi 19:1–5; 2 Nefi 5:28–31). A feljegyzés atyja feljegyzéseinek kivonatolásával kezdődik, ezt foglalja magában az 1 Nefi 1–8. Lehi feljegyzéseinek Mormon által kivonatolt változata az elveszett 116 oldalnyi kéziraton volt. Ez volt a lemezek „Lehi könyvének” nevezett részének a fordítása (lásd T&Sz 10. szakaszának bevezetése; az 1 Nefi 19:1–6-hoz tartozó megjegyzés a 42. oldalon).
David A. Bednar elder a Tizenkét Apostol Kvórumából a következőképpen jellemezte „az Úr gyengéd irgalmasságát”:
„[B]izonyságomat teszem, hogy az Úr gyengéd irgalmassága valóságos, és nem véletlenszerűen vagy csupán találomra történik. Az Úr gyakran úgy időzíti gyengéd irgalmasságának megnyilvánulásait, hogy segítsen nekünk észrevenni és elismerni azokat.
[…] Az Úr gyengéd irgalmassága mindaz a rendkívül személyes és egyénekre szabott áldás, erő, védelem, megnyugatatás, irányítás, szeretetteljes kedvesség, vigasztalás, támogatás és lelki ajándék, amelyet az Úr Jézus Krisztustól, miatta és neki köszönhetően kapunk. Az Úr valóban reá szabja »irgalmasságait… az emberek gyermekeinek helyzetére« (T&Sz 46:15).
[…] A Szabadító többféleképpen jön el hozzánk, mindannyiunkhoz, például bőséges és gyengéd irgalmasságának megnyilvánulásain keresztül. Amikor például kihívásokkal és próbatételekkel nézünk szembe az életünk során, a hit ajándéka és a megfelelő minőségű önbizalom kitágíthatja azt, amire képesek vagyunk, és ez a két dolog az Úr gyengéd irgalmasságát példázza. A bűnbánat és a bűnök bocsánata, valamint a lelkiismeret békéje is az Úr gyengéd irgalmasságát példázza. Ugyanígy az a kitartás és lelkierő, amely fizikai korlátok és lelki nehézségek közepette is lehetővé teszi számunkra a derűs előrehaladást, szintén az Úr gyengéd irgalmasságát példázza” (lásd Liahóna, 2005. máj. 99.).
Az 1 Nefi 1:20-ból megtudjuk, hogy Nefi további írásai azt szándékoznak bemutatni nekünk, hogyan szabadítja meg az Úr az igazlelkűeket. 1 Nefiben figyeld majd ezt a visszatérő mondanivalót!
1 Nefi 2:5–10. Lehi útja Jeruzsálemből a Vörös-tenger partjához
Jeruzsálemtől a Vörös-tenger mintegy 290 kilométer távolságra található. Forró, kietlen vidék ez, ahol régen sok fosztogató garázdálkodott. Lehi és családja ezen a ponton túl még „három napot ment” (lásd 1 Nefi 2:5–6). Ez azt jelentette, hogy Jeruzsálemtől a Lemuel völgyében található ideiglenes szálláshelyük legalább 12-14 napos járóföldre volt. (Nézd meg a „Lehi családjának lehetséges útvonala” térképet a függelék 418. oldalán.)
Lehi nagyra becsülte az Úrtól kapott útmutatást és védelmet, és ezt kifejezi a sátra felverése utáni első cselekedete: „Épített egy kövekből készült oltárt, és felajánlást készített az Úrnak, és hálát adott az Úrnak, Istenünknek” (1 Nefi 2:7). Ez az első a Mormon könyvében feljegyzett számos olyan alkalom közül, amikor Krisztus hű követői áldozatokat és égő felajánlásokat mutatnak be azért, hogy Istennek köszönetet mondjanak (lásd 1 Nefi 7:22; Móziás 2:3–4).
Lehi azzal folytatta a hálaadást, hogy fiainak megtanította az Úr parancsolatainak betartásában való szilárd kitartás fontosságát. Őszinte hálaadásra és engedelmességre is szükség van ahhoz, hogy gyermekei kedvében járjanak Mennyei Atyánknak. Az Úr azt tanította: „És semmiben nem sérti meg az ember Istent, vagyis senki ellen nem gerjed fel haragja, csak azok ellen, akik nem ismerik el minden dologban a kezét, és nem engedelmeskednek a parancsolatainak” (T&Sz 59:21).
M. Russell Ballard elder a Tizenkét Apostol Kvórumából azt a tanácsot adta, hogy imáink feltétlenül legyenek telve alázatossággal és hálaadással: „Gyakran hallom, amint azt mondják emberek: ezt vagy azt mondtam az Úrnak. Figyeljetek oda rá, hogy ne »mondjatok« neki dolgokat, inkább alázatosan törekedjetek irányításra, és kérjétek Mennyei Atyánktól, hogy mutasson nektek utat. Az ima legyen fohász, és töltse meg a hála” (“Be Strong in the Lord, and in the Power of His Might” [CES fireside for young adults, Mar. 3, 2002], 3, www.ldsces.org).
Az egyik oka annak, hogy Sátán zúgolódásra biztat minket, az, hogy ezzel megakadályozzon minket az élő próféták, az ihletett vezetők és a szülők követésében. H. Ross Workman elder a Hetvenektől kifejtette, hogy „a zúgolódásnak három lépése van, és mindegyik a következőhöz vezet az engedetlenség lejtőjén”. Amikor az emberek zúgolódnak, először megkérdőjeleznek dolgokat. „Először csak saját maguknak [teszik] fel a kérdést, majd [elültetik] azt mások elméjébe is.” A zúgolódók másodszor „ésszerűsítésbe [kezdenek] és [kibújnak] az alól, amire utasították őket. […] Így mentséget [találnak] az engedetlenségre.” Mentségeik viszik el őket a harmadik lépéshez: „kelletlenség a… parancsolat teljesítésében”.
„Az Úr napjainkban is szólt e hozzáállás ellen: »Ám aki semmit nem tesz addig, amíg parancsot nem kap, és a parancsolatot kételkedő szívvel fogadja, és restséggel tartja be azt, az elkárhozik« (D&C 58:29). […]
Megkérlek benneteket, hogy összpontosítsatok az élő próféták azon parancsolatára, amelyik a leginkább bosszant titeket! Megkérdőjelezitek azt, hogy vonatkozik-e a parancsolat rátok? Találtok kéznél lévő kifogásokat arra, most miért nem tehettek eleget a parancsolatnak? Ingerültnek vagy bosszúsnak érzitek magatokat azokkal szemben, akik emlékeztetnek benneteket a parancsolatra? Kelletlenül tartjátok be? Óvakodjatok a gonosz megtévesztésétől! Óvakodjatok a zúgolódástól!” (lásd Liahóna, 2002. jan. 98–100).
1 Nefi 2:20. Tartsd be a parancsolatokat és boldogulj!
Russell M. Nelson elder a Tizenkét Apostol Kvórumából megfigyelte, hogy a szentírások „harmincnégy alkalommal ígérik meg, hogy ha az emberek betartják Isten parancsolatait, csakis akkor fognak boldogulni a földön” (in Conference Report, Apr. 1985, 15; vagy Ensign, May 1985, 13). A szentírásokban a boldogulás szó nem kizárólag gazdagságra, pénzzel kapcsolatos javakra utal, más jelentése is lehet. Nem is azt jelenti, hogy életünkben nem lesznek próbatételek. Lehi és családjának hithű tagjai betartották a parancsolatokat, mégis sok megpróbáltatásban volt részük (lásd 1 Nefi 15:5; 18:15–17; 2 Nefi 2:1–2).
Joseph F. Smith elnök (1838–1918) azt tanította, hogy aki betartja a parancsolatokat, azt fenntartja és felvirágoztatja az Úr. „Az ember, aki kitart Isten királysága mellett, az ember, aki hű ehhez a néphez, az ember, aki tisztán és szeplőtelenül tartja magát a világtól, az ilyen ember az, akit Isten elfogad, akit Isten fenntart és megerősít, és aki boldogulni fog a földön, akár szabadságnak örvend, akár börtöncellába van zárva, nem számít, hol van, minden rendben lesz vele” (Gospel Doctrine, 5th ed. [1939], 257).
Az 1 Nefi 3:7-tel kapcsolatban azt tanította Russell M. Nelson elder: „Megtanultam, hogy ne kérdőjelet, hanem felkiáltójelet tegyek azon felhívások mögé, amelyek a papsági irányítás sugalmazott csatornáin érkeznek” (in Conference Report, Apr. 1984, 76–77; vagy Ensign, May 1984, 52).
Donald L. Staheli elder a Hetvenektől Ezra Taft Benson elnököt (1899–1994) idézte, amikor az engedelmesség által érkező hatalomról tanított: „Életkorunktól és helyzetünktől függetlenül egyedül az evangélumi tantételek mindennapos betartása az egyetlen biztos út az örök boldogság felé. Ezra Taft Benson elnök nagyon szívbemarkolóan fogalmazott, amikor azt mondta: »Ha az engedelmesség már nem kelt bennünk ellenérzést, hanem törekvésünkké válik, abban a pillanatban Isten hatalommal ruház fel minket«” (lásd Liahóna, 1998. júl. 93–94.).
Henry B. Eyring elnök, az Első Elnökségből, a következőkkel támasztotta alá az ima és a hit szükségességét az Úr parancsolatainak betartásában:
„Akárkik is legyünk, bármily nehéz körülmények között is éljünk, tudhatjuk, hogy amit Atyánk azért parancsol nekünk, hogy érdemessé váljunk az örök élet áldásaira, nem fogja meghaladni a képességeinket. […]
Talán hittel és az engedelmesség iránti elkötelezettséggel kell imádkoznunk azért, hogy megtudjuk, mit kell tennünk, de igenis tudhatjuk, mit kell tennünk, és biztosak lehetünk abban, hogy az Úr elkészítette számunkra az utat” (“The Family” [CES fireside for young adults, Nov. 5, 1995], 1, www.ldsces.org).
Bruce R. McConkie elder (1915–1985), a Tizenkét Apostol Kvórumából, a következő magyarázattal szolgált: „Nefi Istent tette meg társává. Ha nem tudta volna megszerezni a lemezeket, az Isten kudarcát jelentette volna. Ám Isten nem vall kudarcot, ezért Nefire hárult, hogy vagy megszerzi a lemezeket, vagy leteszi életét, miközben megpróbálja megszerezni azokat” (in Conference Report, Apr. 1982, 49–50; vagy Ensign, May 1982, 33).
Időnként bátorságra van szükség ahhoz, hogy a Lélek vezessen minket. Lesznek olyan alkalmak, amikor a világ logikája és érvelése az Úr tanításaival ellentétes cselekvéssort sugall. John H. Groberg elder a Hetvenektől ezt a kihívást intézte hozzánk:
„Álljatok készen a méltányolható kockázatvállalásra! Az érvek, a logika, a tények és a számok korát éljük. Mindezek hasznosak lehetnek, ha alárendeljük őket az Úr Jézus Krisztusba vetett hitnek. Ha azonban egyszer felülkerekednek azon, akkor már nem vesszük hasznukat, sőt, nagyon károsak lehetnek. Életem során azt tapasztaltam, hogy az általam hozott legtöbb jó döntést nem hoztam volna meg, ha csak logikára vagy érvekre támaszkodtam volna. […]
Nefi eltökélte, hogy akkor is megteszi, amit Isten elvár tőle, ha az ellenkezik a logikával. A szentírások az 1 Nefi 4:6-ban elmondják nekünk, hogy elindult, és nem tudta előre, mit fog tenni, de azt tudta, hogy engedelmeskednie kell Istennek és meg kell szereznie a lemezeket. […]
Úgy vélem, hogy ha kizárólag észérvekre hallgatott volna, Nefi és fivérei még mindig Jeruzsálem falain kívül várakoznának. Időnként felmerül bennem, hogy ha túl sokat hallgatunk az érvelésre és a logikára, és nem bízunk eléggé Istenben, azon kaphatjuk magunkat, hogy az Ő szent városának falain kívül várakozunk” (“Trust in the Lord” [CES fireside for young adults, May 1, 1994], 3, www.ldsces.org).
Mivel igazolható az, hogy egy Nefihez hasonló, igazlelkű ember elvegye egy másik ember életét? Joseph Smith próféta (1805–1844) azt tanította, hogy az Úr állítja fel a helyes és a helytelen normáját: „Isten azt mondta: »ne ölj«; más alkalommal pedig azt: »mindenestől veszítsd ki őket«. Ez a tantétel vezérli a menny kormányzását – azon körülményekre szabott kinyilatkoztatás, amelyek közé a királyság gyermekei kerülnek. Bármi, amit Isten megkövetel, az helyes, függetlenül attól, hogy mi az, akkor is, ha az események bekövetkeztével még hosszú ideig nem látjuk annak okát. Ha először Isten királyságát keressük, akkor minden jó dolog hozzáadatik ehhez. Így volt ez Salamonnal is: először bölcsességet kért, amit Isten megadott neki, szívének minden kívánságával együtt, még olyan dolgokat is, amelyek utálatosságnak tűnnek mindazok szemében, akik csak részben értik a menny rendjét, azonban amelyek a valóságban helyesek voltak, mert Istentől adattak és különleges kinyilatkoztatás szentesítette őket” (History of the Church, 5:135).
Előfordult már, hogy emberek helytelenül úgy érezték, hogy az Úr Lelke, Nefi esetéhez hasonlóan, olyan dolog megtételére készteti őket, amely ellenkezik azzal, amit az Úr korábban megparancsolt. Ma nem kell azon aggódnunk, hogy az Úr olyan dolog megtételére késztet minket, amely a jelenlegi parancsolatokkal ellentétes lenne. Harold B. Lee elnök (1899–1973) megtanította nekünk, kinek ad az Úr ilyen késztetést: „Ha bármi olyan dolog vár ránk, ami különbözne attól, amit az Úr már megmondott nekünk, akkor azt a prófétájának fogja kinyilatkoztatni, nem másnak” (Stand Ye in Holy Places [1974], 159).
Kép
Nefi Lábán kardjával
Walter Rane, az Egyháztörténeti és Művészeti Múzeum jóvoltából
Ne felejtsük el, hogy az Úr már legalább két esélyt adott Lábánnak az aranylemezek átadására anélkül, hogy az az életébe került volna. Lábán hazug volt, rabló, és legalább két alkalommal gyilkolni szándékozott. A lopás és a gyilkossági kísérlet büntetése is lehetett halál (lásd 2 Mózes 21:14; 22:2; 5 Mózes 24:7). Az Úr azt akarta, hogy Lehinek és leszármazottainak legyen meg a szentírásbeli feljegyzés, akkor is, ha ezért „egy ember vész el” (1 Nefi 4:13). A rézlemezek nemcsak a nefita és a mulekita nemzeteket áldották meg, de az aranylemezekre írottak egyes részei is innen származnak (például az Ésaiás-idézetek és Zénos allegóriája). A Mormon könyve már eddig is emberek millióinak és nemzeteknek az életét áldotta meg, és teszi majd ezt a jövőben is. Végső soron ez forgott kockán akkor, amikor Nefi Lábán felett állva követte a Lélek hangját.
Amikor Zorám ráébredt, hogy Nefivel van, és nem mesterével, Lábánnal, „reszketni kezdett, és azon volt, hogy elmenekül” (1 Nefi 4:30). Félelmei azonban megszűntek, amikor Nefi megígérte a szolgának, hogy nem esik bántódása, és szabad ember lehet, ha a vadonba megy Lehi fiaival. Amikor Zorám esküt tett rá, hogy Nefivel és fivéreivel marad, „félelmei[k] megszűntek vele kapcsolatban” (37. vers). Zorám és Nefi is az egyén becsületének lehetséges erejét példázzák.
Richard G. Scott elder a Tizenkét Apostol Kvórumából azt az észrevételt tette, hogy a becsületre szükség van a lelki erő alapjaként: „A jellem alapja a feddhetetlenség. A derék jellem erősíti azon képességeteket, hogy engedelmesen reagáljatok a Lélek útmutatásaira. Igazlelkű jellemmé váltok. Sokkal fontosabb ez annál, hogy milyen tulajdonaitok vannak, mit tanultatok vagy milyen célokat értetek el. Lehetővé teszi, hogy bízzanak bennetek. Az igazlelkű jellem adja meg a lelkierő alapját. Képessé tesz titeket arra, hogy a próbatétel idején nehéz és különösen fontos döntéseket még akkor is helyesen hozzatok meg, ha úgy tűnik, azok meghaladják az erőtöket” (lásd Liahóna, 2003. máj. 77.).
A Mormon könyvében számos alkalommal előfordul, hogy valaki esküt tesz. Az eskütételt Nefi idejében és kultúrájában nagyon komolyan vették. „Az alapelv, mely alapján egy esküt kötelező érvényűként kezelnek, mellékesen a [Zsidók 6:16-ban] van lefektetve úgy, mint isteni hatalomhoz fordulás egy kijelentés megerősítéséért. A Mindenható oly módon kerül megjelenítésre, mint aki esküvel ígér vagy jósol, és ezt nagyon határozott és ünnepélyes módon teszi. Ugyanezen tantétel folytán ezt az esküt egyének és közösségek vonatkozásában is mindig kötelező érvényűnek tartották, mivel a legmagasabb hatalomhoz folyamodott. Az is ebből a tantételből következik, hogy a szentírás a hűség ismérveként kezeli, hogy az ember Isten nevéhez, vagy pedig pogány istenekhez folyamodik-e” (William Smith, ed., A Dictionary of the Bible [n.d.], “Oath,” 467; lásd még szövegmagyarázat az 1 Nefi 4:30–37-hez a 15–16. oldalon).
Az egyik tudós ekképp magyarázta, milyen ereje volt az ősi időkben az eskütételnek:
„A nyugati világ olvasóját meglepi, milyen csodás hatással bír Nefi esküje Zorámra, aki néhány hétköznapi szó hallatán azonnal kezelhetővé válik, ami pedig a fivéreket illeti, amint Zorám »esküt is tett nekünk, hogy velünk marad attól az időtől fogva… félelmeink megszűntek vele kapcsolatban« (1 Nefi 4:35, 37).
Mindkét fél reakciója ésszerűvé válik, ha felismerjük, hogy a sivatagi népek és leszármazottaik között az eskü a legszentebb, egyáltalán nem áthágható dolog: »Az arab ember aligha szegi meg esküjét, még ha élete forog is veszélyben«, mert »a nomádok között semmi nem erősebb és semmi nem szentebb az eskünél«, és ez még a városi arabok közt is így van, mégha különleges körülmények is követeltetnek meg hozzá. »Az eskütétel szent dolog a beduinok között – mondja egy szakértő. – Jaj annak, aki hamisan esküszik; elveszíti a társadalmi rangját és tönkreteszi a hírnevét. Senki nem fogadja el ezután a bizonyságát, és pénzbírságot is kirónak rá.«
Azonban nem minden eskü egyforma. A leginkább kötelező, legünnepélyesebb eskük valaminek az életére tétetnek, legyen az akár csak egy fűszál. Az »életemre« vagy (kevésbé közkeletűen) »fejem életére« kifejezéseknél csak a wa hayat Allah »Isten életére« vagy az »ahogy él az Úr« eskü tiszteletet keltőbb, amely az ősi héber hai Elohim pontos arab megfelelője. Ma már könnyedén szájára veszi a városi csőcselék, azonban az ősi időkben tiszteletet keltő dolog volt, és a sivatagi nép között még ma is az. »Beduin módra erősítettem meg válaszomat – mondja [Charles M.] Doughty. – Az ő életére… mondta. […] ’Hát, esküdj Ullah (Isten) életére!’ […] – válaszoltam, méghozzá úgy, ahogy a nomádok értik fontosabb alkalmakkor, azonban ők kis dolgokban azt mondják, »a te életedre«. [Samuel] Rosenblatt szerint az arabok és a zsidók között »nem eskü az Isten neve nélküli eskü«, de »a zsidó és a mohamedán társadalomban is gyakori az ’Isten életére’ tett eskü«.
Ebből látjuk, hogy Nefi kizárólag azzal nyugtathatta meg egy pillanat alatt a nyugtalankodó Zorámot, hogy olyan esküt mondott, aminek megszegéséről senki nem álmodna, amely legszentebb a szemiták között: »Ahogy él az Úr, és ahogy élek én!« (1 Nefi 4:32).” (Hugh Nibley, An Approach to the Book of Mormon, 2nd ed. [1964], 104–5).
A rézlemezek ősi szentírások gyűjteményét alkották. Olyan értékesek voltak Lehi családjának és a jövőbeli amerikai őslakosoknak, mint nekünk a Biblia és az utolsó napi szentírások. Bruce R. McConkie elder a Mormon könyvéből vett szentírások segítségével jellemezte a rézlemezeket és azok fontosságát. Elmagyarázta, hogy a rézlemezek a „»a zsidók feljegyzése« (1 Nefi 3:3) volt, és sok prófécia feljegyzése a kezdetektől fogva egészen a Jeremiás által elmondottak egy részéig. Rajtuk volt Mózes törvénye, Mózes öt könyve, valamint a nefita elődök nemzedékrendje. (1 Nefi 3:3, 20; 4:15–16; 5:11–14.)
Több minden volt rajtuk, mint az Ószövetségben, ahogy az ma megvan nekünk. (1 Nefi 13:23.) Zénok, Neum, Zénos, József, aki Jákób fia, és talán még sok más próféta próféciáit őrizték, és ezen írások közül sok megjövendölt a nefitákra vonatkozó dolgokat. (1 Nefi 19:10, 21; 2 Nefi 4:2, 15 ; 3 Nefi 10:17.)
Nem becsülhető túl, milyen értékesek voltak a rézlemezek a nefiták számára. Általuk tudták megőrizni azon nép nyelvét (1 Nefi 3:19), műveltségének nagy részét és vallási ismereteit, ahonnan jöttek. (1 Nefi 22:30.) Ezzel szemben a mulekiták, akik mintegy 11 évvel Lehi távozása után jöttek ki Jeruzsálemből, és akiknél nem volt a rézlemezekhez hasonló feljegyzés, hamarosan hitehagyásba és hitetlenségbe süllyedtek, és elveszítették a nyelvüket, a műveltségüket és a vallásukat. (Omni 14–18.)
A nefiták prófétáról prófétára, nemzedékről nemzedékre továbbadták és megőrizték a rézlemezeket. (Móziás 1:16; 28:20; 3 Nefi 1:2.) Az Úr megígérte, hogy a jövőben valamikor előhozza őket úgy, hogy nem homályosítja el őket az idő és megtartják eredeti ragyogásukat, és a rájuk feljegyzett szentírásbeli beszámolók eljutnak »minden nemzethez, nemzetséghez, nyelvhez és néphez« (Alma 37:3–5; 1 Nefi 5:18–19)” (Mormon Doctrine, 2nd ed. [1966], 103).
Szerinted miért zúgolódott Lámán és Lemuel? (lásd 1 Nefi 2:11–13). Nefi miért támogatta édesapját? (lásd a 16.,19. verseket). Mi határozza meg, hogy zúgolódó vagy-e, avagy az Úr szolgáinak támogatója?
Milyen bizonyíték van arra, hogy Nefinek nagy volt a hite? Szerinted hogyan tett szert ilyen hitre?
Javasolt feladatok
Gondold át, milyen áldozatokat hozott Lehi családja a rézlemezek megszerzéséért. Hasonlítsd össze ezt azokkal az áldozatokkal, amelyekre ahhoz volt szükség, hogy a Mormon könyve napjainkban előkerüljön (lásd T&Sz 135:6). Beszélgess egy barátoddal vagy családtagoddal a szentírások értékéről és arról, hogy mire vagy hajlandó azért, hogy hasznodra váljanak ezek a becses feljegyzések.