Felsőfokú hitoktatás
48. fejezet: Mormon 1–6

48. fejezet

Mormon 1–6

Bevezetés

Miután összefoglalta az Úr nefiták közötti látogatásának és az azt követő 200 éves béke időszakának beszámolóit, Mormon beszámolt róla, hogy a 201. évtől kezdve elburjánzott a kevélység, a széthúzás és a gonoszság (lásd 4 Nefi 1:24–47). Mormon könyvében pedig olyan eseményekről olvashatunk, amelyeknek szemtanúja volt. Ezekhez az eseményekhez tartozik a nefita civilizáció halála. A Mormon 1–6-ban együttérezhetünk Mormon bánatával népe pusztulása miatt, amely pusztulás azért érte utol őket, mert elutasították az Urat és evangéliumát. Azt is elhatározhatjuk, hogy saját életünkben elkerüljük az ilyen csapásokat.

Szövegmagyarázat

Mormon 1:1. „Én, Mormon”

  • Joseph Smith próféta (1805–1844) azt tanította: „A Mormon szó azt jelenti: több jó” (History of the Church, 5:400).

  • Amikor Gordon B. Hinckley elnök (1910–2008) áttekintést adott Mormon életéről, utalt Mormon nevének, annak a névnek a jelentéstartamára, amellyel Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházára is utalnak:

    „Hadd emlékeztesselek titeket egy pillanatra ennek az embernek, Mormonnak a nagyságára és jóságára! A Krisztus utáni negyedik században élt ezen az amerikai földrészen. Amikor Mormon tíz éves fiú volt, így jellemezte őt a nép történetírója, akit Ammáronnak hívtak: »megfontolt gyermek…, és gyors megfigyelő« (Mormon 1:2). Ammáron megbízást adott neki, hogy amikor eléri a huszonnégy éves kort, vegye gondozásába az előtte járó nemzedékek feljegyzéseit.

    A következő évek Mormon gyermekkorában nemzete borzalmas vérontásának évei voltak, annak a hosszú, kegyetlen és borzalmas háborúnak az eredményeként, mely azok között dúlt, akiket nefitáknak, illetve akiket lámánitáknak hívtak.

    Mormon később a nefita seregek vezére lett, és tanúja volt népe lemészárlásának, miközben világossá tette számukra azt, hogy azért veszítenek újra és újra, mert hátat fordítottak az Úrnak, amiért aztán Ő is elhagyta őket. […]

    Kép
    Mormon a nefiták pusztulását siratja

    Figyelmeztető és könyörgő szavakkal írt nemzedékünknek, ékes szavakkal hirdetve a feltámadott Krisztusról való tanúbizonyságát. Figyelmeztetett rá, milyen csapások következnek be akkor, ha saját népéhez hasonlóan mi is letérünk az Úr útjairól.

    Tudván, hogy hamarosan véget ér az élete, mert ellenségei üldözik a túlélőket, így könyörgött nemzedékünknek, hogy járjunk hittel, reménnyel és jószívűséggel: »a jószívűség Krisztus tiszta szeretete, és örökké tart; és jó sora lesz annak, akiről az utolsó napon úgy találtatik, hogy rendelkezik ezzel« (Moróni 7:47).

    Ilyen volt ennek a próféta-vezetőnek, Mormonnak a jósága, az ereje, a hatalma, a hite és prófétai szíve” (in Conference Report, Oct. 1990, 69–70; vagy Ensign, Nov. 1990, 52).

Mormon 1:16. Szándékos lázadás Isten ellen

  • Jeffrey R. Holland elder a Tizenkét Apostol Kvórumából összehasonlította Mormon lelki érettségét népének bűnös állapotával. Mormon igazlelkű vágya ellenére megtiltatott neki, hogy prédikáljon, mert népe a lázadás állapotában volt: „Az egyre érettebbé váló Mormon, aki ekkor már tizenöt éves volt, távol maradt a körülötte lévő bűnöktől és felülemelkedett napjai elkeseredettségén. Ennek eredményeképp meglátogatta őt az Úr, megízlelte és megismerte Jézus jóságát, és hősiesen prédikálni próbált népének. Azonban ahogy azt Isten időnként megteszi azok miatt, akik oly sok világosság birtokában elutasítják azt, Mormonnak szó szerint bezáratott a szája. Nem volt szabad olyan nemzetnek prédikálnia, akik szándékosan fellázadtak Istenük ellen. Ezek az emberek elutasították a három átváltozott nefita tanítvány által tett csodákat és az általuk átadott üzeneteket. Nekik is el kellett hallgatniuk szolgálatukban, és el is vétettek abból a nemzetből, amelyhez küldettek” (Christ and the New Covenant [1997], 318).

  • Miközben a Hetvenek tagjaként szolgált, Dean L. Larsen elder kifejtette, hogy az Isten elleni lázadásnak egyéni gyökerei vannak, amelyeket ha nem igazítunk ki, akkor pusztító következményekhez vezetnek:

    „Amikor a történelem során eltávolodás történt az Úr által kijelölt pályától, ez akként jelent meg, hogy egyes emberek kompromisszumokat kezdtek kötni az Úr normái terén. Különösen akkor van ez így, amikor a vétek szándékos és nem kerül sor bűnbánatra. Emlékeztek rá, mit írt Mormon azokról, akik napjaiban letértek az igaz útról? Nem tudatlanságban követtek el bűnt. Szándékosan lázadtak fel Isten ellen. Ez nem valamiféle egyetemes lépés volt. Az egyház egyes tagjaival kezdődött, akik tudatosan elkezdtek kompromisszumokat kötni az Úr normái terén. Annak ismeretében igyekeztek megmagyarázni a tévelygéseiket, hogy mások is kötnek kompromisszumokat. Akik szándékosan követnek el bűnt, azok hamarosan saját normát kívánnak felállítani, amelyet kényelmesebbnek éreznek és amely igazolja helytelen viselkedésüket. Ezen kívül azok társaságát keresik, akik készen állnak velük együtt egyre távolabb sodródni az önpusztítás ezen ösvényén.

    A sodródó egyének számának növekedésével egyre erősebbé válik a befolyásuk. Nevezhetjük ezt »nagy és tágas épület jelenségnek«. A sodródás még veszélyesebb akkor, ha résztvevői a felszínen továbbra is azon csoporthoz tartozóknak vallják magukat és azokkal vannak, akik az Úr útján maradtak. A valamikor egyértelmű értékek és normák felhőssé és bizonytalanná válnak. A viselkedési normák tükrözni kezdik az igaz tantételek homályát. Az a viselkedés, amely egykor visszatetszést és riadalmat keltett volna, ekkorra némiképp hétköznapivá válik” (“Likening the Scriptures unto Us,” in Monte S. Nyman and Charles D. Tate Jr., eds., Alma, the Testimony of the Word [1992], 8).

Mormon 1:19. Szemfényvesztések, boszorkányságok és varázslások

  • James E. Faust elnök (1920–2007) az Első Elnökségből így figyelmeztetett a Sátán rejtelmeiben való elmerülés veszélyeire: „Nem jó, ha leköti az érdeklődésünket Sátán és rejtelmei. Semmi jó nem sül ki abból, ha közel megyünk a gonoszsághoz. Olyan ez, mint ha a tűzzel játszunk; könnyen megégethetjük magunkat. […] Az egyetlen biztonságos út az, ha jó távol maradunk tőle, minden gonosz tevékenységétől és alávaló szokásától. Pestisként kellene kerülnünk az ördögi hódolat, a szemfényvesztés, a megigézés, a varázsigék, a feketemágia, és a démonizmus minden más formájának bajlós jelenségét” (in Conference Report, Oct. 1987, 40; vagy Ensign, Nov. 1987, 33).

Mormon 2:13. „Az elkárhozottak bánata”

  • Neal A. Maxwell elder (1926–2004) a Tizenkét Apostol Kvórumából megjegyezte, mi a különbség az Isten szerint való szomorúság és „az elkárhozottak bánata” között: „A felismerés után valódi bánat tölti be a lelket. Ez »Isten szerint való szomorúság«, nem csupán »a világ szerint való szomorúság« vagy »az elkárhozottak [olyankor érzett] bánata«, ha nem lehetnek boldogok »a bűnben« (2 Korinthusbeliek 7:10; Mormon 2:13). A csalfa bánat ezzel szemben olyan, mintha cirógatnánk a hibáinkat. A rituális bánkódás során siránkozunk a hibáink miatt, de nem javítjuk ki azokat” (in Conference Report, Oct. 1991, 40; vagy Ensign, Nov. 1991, 31).

    Ezra Taft Benson elnök (1899–1994) elmagyarázta, milyen az elkárhozottak bánatával szemben az Isten szerint való szomorúság, hogy láthassuk, milyen szomorúság vezet megtisztító bűnbánathoz: „Az Isten szerint való szomorúság a Lélek ajándéka. Annak mélységes felismerése, hogy tetteink megsértették Atyánkat és Istenünket. Éles és heves felismerése ez annak, hogy viselkedésünk miatt a Szabadítónak, aki nem ismerte a bűnt, aki mindenek között a legnagyobb volt, el kellett viselnie a gyötrődést és szenvedést. Bűneink miatt vérzett minden pórusából. A szentírások erre a nagyon is valóságos szellemi és lelki gyötrődésre utalnak úgy, mint »megtört szív és töredelmes lélek« (T&Sz 20:37). Az ilyen lélek elengedhetetlen előfeltétele az igaz bűnbánatnak” (The Teachings of Ezra Taft Benson [1988], 72).

Mormon 2:15. „A kegyelem napja elmúlt”

  • Jeffrey R. Holland elder felfigyelt Mormon beszámolójában erre a dermesztő sorra, mely szerint elmúlt népe megszabadításának ideje: „A nefita történelem e pillanatában – kezdetétől nem egészen 950 évnyire, és alig több, mint 300 évvel azt követően, hogy maga Isten Fia látogatta meg őket – Mormon felismerte, hogy vége van a történetnek. Az általa leírt talán legdermesztőbb sorban Mormon egyszerű szavakkal megállapította: »láttam, hogy a kegyelem napja elmúlt számukra, fizikailag és lelkileg is«. Népe megtanulta a mindenek között legvégzetesebb leckét – hogy Isten Lelke nem bajlódik mindig az emberrel, és mind összességében, mind egyéni vonatkozásban lehetséges az, hogy kifusson az időből. Elmúlhat a bűnbánat napja, és a nefiták számára elmúlt. Ezreket vágtak le közülük, akik »nyíltan fellázadtak Istenük ellen«, és az erkölcsi szövegértelmezéshez szinte túlságosan képi hasonlattal élve »mint ganéjt felhalmozták őket azon föld színén«” (Christ and the New Covenant, 319).

    Kép
    Nephites’ last battle

  • Spencer W. Kimball elnök (1895–1985) leírta, hogyan távolodhatunk el ma a bűnbánat megtisztító kegyelmétől: „Igaz, hogy a bűnbánat nagyszerű tantétele mindig rendelkezésre áll, a gonoszok és a lázadozók esetében ez az állítás azonban komoly fenntartásokkal jár. Mert például a bűn erősen szokásformáló, és előfordul, hogy az embert eljuttatja arra a tragikus pontra, ahonnan már nincs visszatérés. […] Ahogyan a vétkes egyre mélyebbre süllyed a bűnben, ahogy a bűn egyre mélyebbre ássa magát, és a változásra irányuló akarat egyre gyengül, helyzete annál reménytelenebbé válik, és addig csúszik lefelé, míg vagy nem akar már visszamászni, vagy elvesztette az ahhoz szükséges erőt” (The Miracle of Forgiveness [1969], 117).

Mormon 2:26. „Magunkra hagyattunk”

  • Talán fel sem ismerjük és nem is értékeljük, mily nagyon segít nekünk Mennyei Atyánk a mindennapi életünkben, amint igyekszünk hűen élni. Mormon azt írta, hogy amikor népe gonosszá vált, elveszítették az Úr erejét, ami azt megelőzően védte őket. Míg a Hetvenek tagjaként szolgált, Ray H. Wood elder kifejtette ezt: „Amikor valaki megszegi Isten bármely parancsolatát, és ha ezt nem követi bűnbánat, az Úr visszatartja oltalmazó és megerősítő hatását. Amikor elveszítjük Isten erejét, teljes bizonyossággal tudjuk, hogy a baj bennünk van, nem Istenben. »Én, az Úr, meg vagyok kötve, amikor megteszitek, amit mondok; de amikor nem teszitek meg, amit mondok, akkor nincs ígéret számotokra« (T&Sz 82:10). Vétkeink kétségbeesést okoznak. Eltompítják és kioltják azt a »tökéletesen ragyogó« reménységet (2 Nefi 31:20), amelyet Krisztus ad nekünk. Isten segítsége nélkül magunkra maradunk” (lásd Liahóna, 1999. júl. 48.).

Mormon 3:8–11. Mormon nem volt hajlandó vezér lenni

  • Annak ellenére, hogy Mormon mintegy 35 éven át vezette népét, ettől kezdve elutasította, hogy vezesse őket. Mormonra bizonyára hatással volt a Mormon könyvének kivonatolásának munkája. Látta Moróni kapitány és Hélamán jogos háborúba menetelének okait (lásd Alma 43:9–58:12) – hogy megvédjék földjeiket, házaikat, feleségeiket, gyermekeiket, jogaikat, kiváltságaikat, szabadságukat és hódolati lehetőségüket. Megtanította népének, hogy ilyen célokkal lehet háborúzni (lásd Mormon 2:23–24). Azonban mikor látta, hogy napjaiban miért akarnak harcolni a lámánitákkal a nefiták – hogy bosszút álljanak, és hogy „kérkedni kezdtek a saját erejükkel”, valamint nagy gonoszságokban és utálatosságokban voltak vétkesek – egy időre megtagadta seregeik vezetését (Mormon 3:9–14).

Mormon 3:9; 4:8. Kérkedés

  • Neal A. Maxwell elder figyelmeztetett minket, hogy saját erőnk helyett ismerjük fel inkább Mennyei Atyánk erejét: „Mielőtt igazlelkű erőfeszítéseink gyümölcsét élveznénk, ismerjük fel először Isten kezét! Különben okoskodások jelennek meg, többek között: »Az én hatalmam és az én kezemnek ereje szerzette nékem e gazdagságot« (5 Mózes 8:17). Vagy hencegni kezdünk, ahogy az ősi Izráel (Gedeon szándékosan kicsiny seregétől eltekintve) tette, azzal kérkedve, hogy »az én kezem szerzett szabadulást nékem« (Bírák 7:2). Ha saját kezünket magasztaljuk, az kétszer olyan nehézzé teszi Isten kezének minden dologban történő elismerését (lásd Alma 14:11; T&Sz 59:21)” (lásd Liahóna, 2002. júl. 41.).

Mormon 3:12. „Isten bennem lévő szeretete szerint”

  • Míg az Elnöklő Püspökségben szolgált, Glenn L. Pace püspök intett minket, hogy igyekezzünk követni a Mormon által kifejezésre juttatott szeretetet: „Ebben a prófétában krisztusi szeretet volt egy bukott nép iránt. Megelégedhetünk vajon azzal, ha mi kevésbé szeretünk? Krisztus tiszta szeretetével előre kell törekednünk, hogy hirdessük az evangélium jó híreit. Miközben ezt tesszük, és harcolunk a jónak a gonosz, a világosságnak a sötétség, az igazságnak a tévedés elleni háborújában, nem szabad elhanyagolnunk arra irányuló kötelességünket, hogy bekötözzük a csatában bűnbeesettek sebeit. A királyságban nincs helye fatalizmusnak” (in Conference Report, Oct. 1990, 8; vagy Ensign, Nov. 1990, 8–9).

Mormon 3:18–22. Ítéletünk

  • Bruce R. McConkie elder (1915–1985) a Tizenkét Apostol Kvórumából kifejtette, hogy mások is részt vesznek majd a megítélésünkben: „Valójában bírák egész hierarchiája lesz ott Krisztus alatt az igazlelkűek megítélésekor. Azonban csak Ő mond kárhoztató ítéletet a gonoszokra” (The Millennial Messiah [1982], 520).

    A szentírások azt tanítják, hogy legalább öt csoportba oszthatók, akik és amik szerepet kapnak az ítélet napján:

    1. Mi magunk (lásd Alma 41:7; History of the Church, 6:314)

    2. Püspökeink (lásd T&Sz 41:9; 58:14, 17–20; 64:40; 72:17)

    3. Szentírások (lásd Jelenések 20:12; 2 Nefi 25:18; 29:11; 33:14; 3 Nefi 27:25–26)

    4. Apostolok (lásd Máté 19:27–30; 1 Nefi 12:9; 3 Nefi 27:27; Mormon 3:18; T&Sz 29:12)

    5. Jézus Krisztus (lásd János 5:22; 3 Nefi 27:14)

  • John Taylor elnök (1808–1887) tovább boncolgatta az apostolok szerepét a megítélésünkben: „Krisztus áll az élen. […] Elég ésszerűnek tűnne az, ha a jeruzsálemi tizenkét apostol lenne a tizenkét törzs bírája, és ennek a földrésznek a tizenkét tanítványa lenne Nefi leszármazottainak a bírája, valamint Járed fivére és Járed a járediták és leszármazottaik bírája; és így tovább, akkor a korunkban szolgáló Első Elnökség és a Tizenkettek járnak majd el ezen adományozási korszak emberei vonatkozásában” (The Gospel Kingdom, sel. G. Homer Durham [1987], 138).

Mormon 3:20–22; 5:12–14. Intés, hogy higgyünk Krisztusban

  • Kép
    A Szabadító, Jézus Krisztus

    Del Parson, © IRI, 1983

    Gordon B. Hinckley elnök bizonyságot tett róla, hogy a Mormon könyve egy másik tanúbizonyság Krisztusról: „Előttünk van az Újvilág e szentírása, amely további tanúbizonysága az Úr Jézus Krisztus isteni voltának és valóságának, engesztelése mindenkire kiterjedő jótékonyságának, valamint annak, hogy előjött a sírbolt sötétjéből. Borítói között a prófétálás még több biztos szava található Őróla, aki szűztől születik, aki a Mindenható Isten Fia. Megjövendöli élő halandóként végzett munkáját az emberek között. Kijelenti annak a Báránynak a halálát, aki fogyatkozás nélkül való, és akit feláldoznak a világ bűneiért. Beszámol annak megindító, inspiráló és igaz történetéről, amikor a feltámadott Krisztus meglátogatja a nyugati földrészen élő férfiakat és nőket. Ez a bizonyság itt van, kézbe vehetjük, olvashatjuk, elgondolkodhatunk rajta, imádkozhatunk róla annak ígéretével, hogy aki imádkozik, az a Szentlélek hatalma által megtudhatja annak igaz és valós voltát (lásd Moróni 10:3–5)” (in Conference Report, Apr. 1994, 95; vagy Ensign, May 1994, 72).

Mormon 4:23. A lemezek helyváltoztatásainak rövid áttekintése

  • Ammáron azt mondta Mormonnak, hogy vegye elő Nefi nagylemezeit Sim dombjából, és egészítse ki azokat. A többi lemezt (a rézlemezeket, Nefi kislemezeit és Ether lemezeit) ott kellett hagyni a Sim dombban (lásd Mormon 1:2–4). Mormon elővette a nagylemezeket, teljes beszámolót írt rájuk népének tetteiről, majd egy kiválasztott részüket felhasználva sűrített és kivonatolt történetet írt népéről (lásd Mormon 2:18). Később Mormon visszatért a Sim dombhoz, és az összes lemezt kivette (a rézlemezeket, Nefi kislemezeit, Ether lemezeit és minden más lemezt) a dombból (lásd Mormon 4:23). Attól tartva, hogy a lámániták elpusztíthatják a feljegyzéseket, Mormon újra elrejtette a lemezeket – kivonatának és Nefi kislemezeinek (az aranylemezeknek) kivételével – a Kumóra dombban (lásd Mormon 6:6). Mormon ezeket az aranylemezeket fiának, Moróninak adta (lásd Mormon 6:6; Mormon szavai 1:1–7).

Mormon 5:16. A Lélek nem bajlódott „többé atyáikkal”

  • Harold B. Lee elnök (1899–1973) kifejtette, hogy Mormon napjainak gonosz népe nem csak a Szentlelket veszítette el életéből, de Krisztus Lelkét is: „Mormon írt egy olyan népről, népéről, akiktől eltávozott az Úr Lelke, és amikor ezt olvasom, …világosnak látszik számomra, hogy nem csak arról beszélt, hogy nem tudták megtartani a Szentlélek társaságát vagy ajándékát, hanem az igazság világosságáról is, amelyre mindenki jogosult, aki a világra születik, és amely addig nem hagyja el az illetőt, míg az saját bűnei által el nem veszíti azt” (in Conference Report, Apr. 1956, 108).

Mormon 5:17. „Valamikor még tetszetős nép voltak”

  • Mormon siratta népe züllött állapotát, akik ezzel ellentétben valamikor még „tetszetős emberek” voltak. Gordon B. Hinckley elnök felidézte, milyen áldások kapcsolódnak ahhoz, hogy valaki tetszetős ember, és mire van szükség ennek az állapotnak az eléréséhez: „Ott a bölcsesség, a tudás, még a tudás rejtett kincseinek hatalmas áldása is. Megígérték nekünk, hogy országunk tetszetős lesz, ha engedelmeskedünk ennek a törvénynek. Az ország szót népként is értelmezhetem, vagyis akik engedelmesek, azok tetszetős emberek lesznek. Mily csodálatos állapot is tetszetős népnek lenni, akiket mások áldottnak mondanak!” (in Conference Report, Apr. 1982, 60; vagy Ensign, May 1982, 40).

Mormon 5:23. „Isten kezében”

  • Mormon nekünk, az utolsó napokban élőknek írt, és intett minket, hogy ismerjük fel Istent és az Ő hatalmát. Az Ő kezében vagyunk. W. Craig Zwick elder a Hetvenektől kifejtette, milyen jelképrendszerre és áldásokra utal az, hogy Isten kezében vagyunk:

    „A szimbolikában a kéz az egyik legkifejezőbb testrész. A héber jad a kéz-re használt leghétköznapibb szó, melyet metaforikus értelemben is használnak, és erőt, hatalmat is jelent (lásd William Wilson, Old Testament Word Studies [1978], 205). A kéz tehát erőt és hatalmat jelképez. […]

    Isten kezében lenni azt jelenti, hogy nemcsak óvó gondoskodása terjed ki ránk, hanem csodás ereje is őriz és védelmez minket.

    A szentírásokban rengeteg utalás esik az Úr kezére. Isteni segítségére számtalan bizonyíték adatik. Erős keze teremtette a világokat, és mégis elég gyengéd is volt ahhoz, hogy megáldja a kisgyermekeket. […]

    Mindannyiunknak tudnunk kell, hogy az Úr erejével képesek vagyunk továbbhaladni. Kezébe helyezhetjük a kezünket, és érezni fogjuk, ahogy támogató jelenléte olyan magasságokba emel minket, ahová magunktól nem lennénk képesek eljutni. […]

    Hogyan tanuljuk meg kinyújtani a kezünket, hogy miénk lehessen az Úr által nyújtott vigasz? […]

    Ez tehát a négy kulcsfontosságú dolog:

    tanulni

    meghallgatni

    keresni a Lelket

    mindig imádkozni

    Az Úr fenntart minket, ha készek vagyunk kitárni az ajtót, és elfogadni az Ő isteni segítséget nyújtó kezét. […]

    Képzeljétek magatok elé a sebeket a kezén! Sokat szenvedett keze, igen, az Ő megszaggatott keze és fizikai áldozata ad több erőt és útmutatást a mi kezünknek.

    Ez a megsebzett Krisztus vezet minket át a nehéz pillanatainkon. Ő az, aki felemel minket, amikor több levegőre van szükségünk, vagy útmutatásra, vagy több bátorságra a folytatáshoz.

    Ha betartjuk Isten parancsolatait, és kéz a kézben járunk vele az Ő útjain, akkor hittel haladunk előre, és soha nem érezzük magunkat egyedül” (lásd Liahóna, 2003. nov. 34–36.).

Mormon 6:16–22. Ne utasítsátok vissza Krisztus kitárt karját!

  • Mormon gyászolta bűneit meg nem bánó népének halálát, és gyötrődött amiatt, hogy nem változtattak útjaikon, mielőtt véget ért volna az életük. Ha félretették volna a kevélységüket és megbánták volna a bűneiket, akkor Mormon tanításai szerint örömteli lett volna a Szabadítóval való újbóli találkozásuk (lásd Mormon 6:17).

    Nekünk is fel kell készülnünk rá, hogy az ítéletkor az Úr elé álljunk. James E. Faust elnök ezt így magyarázta:

    Kép
    A Szabadító második eljövetele

    Harry Anderson, © IRI

    „Vágyakozunk az engesztelés végső áldására: hogy egyek lehessünk Ővele; hogy ott lehessünk az Ő isteni jelenlétében; hogy egyenként nevünkön szólítson bennünket, miközben ragyogó mosollyal üdvözöl minket újra otthon, és tárt karokkal int felénk, hogy átöleljen határtalan szeretetével. Mily dicsőségesen magasztos lesz ez az élmény, ha elég érdemesnek érezhetjük majd magunkat arra, hogy a jelenlétében legyünk. Nagyszerű engesztelő áldozatának ingyenes ajándéka az egyedüli út mindannyiunk számára, mely által eléggé felmagasztaltak lehetünk ahhoz, hogy színe elé álljunk és szemtől szembe lássuk Őt. Az engesztelés lenyűgöző üzenete nem más, mint a Szabadító mindannyiunk iránt érzett tökéletes szeretete. Olyan szeretet ez, mely telve van irgalommal, türelemmel, kegyelemmel, méltányossággal, hosszútűréssel, és mindenek előtt megbocsátással.

    Sátán gonosz befolyása minden reményünket elpusztítaná azt illetően, hogy legyőzhetjük a hibáinkat. Azt akarja éreztetni velünk, hogy elvesztünk és nincs remény. Jézus ezzel szemben lenyúl értünk és felemel. Bűnbánatuk és az engesztelés ajándéka által felkészülhetünk rá, hogy érdemesen álljunk majd a színe elé” (lásd Liahóna, 2002. jan. 22.).

Elgondolkodtató kérdések

  • Mit jelent szerinted „megfontolt” gondokozásúnak lenni? (Mormon 1:15)

  • Hogyan ismerheted fel életedben az Úr befolyását? (Lásd Mormon 3:3.)

  • Mit jelent szerinted „Isten kezében” lenni? (Mormon 5:23) Mit tehetsz azért, hogy kiérdemeld még több abból eredő jó élvezetét, hogy Isten kezében vagy?

Javasolt feladatok

  • Versről versre elemezd írásban a Mormon 3:17–22-t! Aztán magyarázd el egy barátodnak vagy a családod egyik tagjának azt, hogy milyen fontos dolgok vannak ezekben a versekben!