28. fejezet

Alma 23–29

Bevezetés

Az anti-nefi-lehitákon jól látszott, milyen hathatós változás következik be mindazokon, akik elfogadják az evangéliumot és szövetséget kötnek Jézus Krisztus követésére. Abból eredő lényegi, teljes megtérést példáznak, amikor valaki őszintén, élete minden területén törekszik a Szabadító követésére. A megtért lámániták mellett Móziás fiain és Almán is megmutatkozott az abból eredő lelki erő, amikor valaki folyamatosan vágyik a bűnbánatra, a szövetségek betartására és az Úr szolgálatára, misszionáriusi munka és igazlelkű élet által. Az Alma 23–29 tanulmányozásánál keress olyan konkrét cselekedeteket és viselkedésmódokat, amelyek segíteni fognak neked személyes megtérésed elmélyítésében. Azt is nézd meg, milyen sokszor van szó az evangélium másokkal való megosztásából eredő örömről és örvendezésről.

Szövegmagyarázat

Alma 23:1–5. „Hogy ne legyen akadálya Isten szavának”

• A lámániták királya minden akadályt eltávolított az evangélium népe közötti tanításának útjából, és a misszionáriusok elmentek, hogy országszerte prédikáljanak. Thomas S. Monson elnök mesélt egy hasonló esetről, amikor elmondta, milyen körülmények övezték a Német Demokratikus Köztársaság kormányának azon döntését, hogy az egyházi tevékenységek korlátozásának évei után újra prédikálhatnak misszionáriusok az országban:

  „Végső célunk az volt, hogy engedélyt kapjunk a misszionáriusi munka ajtajának megnyitására. Russell M. Nelson elder, Hans B. Ringger elder és jómagam a Német Demokratikus Köztársaságból való egyházi vezetőink társaságában, akiknek élén Henry Burkhards elnök, Frank Apel elnök és Manfred Schütze elnök állt, először Kurt Löfflerrel, a vallásügyi államtitkárral találkoztunk, aki kellemes ebédet rendezett a tiszteletünkre. A csoportunkhoz szólva azt mondta: »Szeretnénk a segítségükre lenni. Húsz éve figyeljük Önöket és a népüket. Tudjuk, hogy Önök azok, akinek vallják magukat: tisztességes férfiak és nők.«

  Kormányzati vezetők is részt vettek a feleségükkel együtt a drezdai cövekközpont és a zwikaui kápolna felszentelésén. Amikor a szentek azt énekelték: »Míg újra látlak, az Úr áldjon« – »Auf Wiedersehen, Auf Wiedersehen« – Őrá emlékeztünk, a Békesség Hercegére, aki meghalt a Kálvária keresztjén. Urunkra és Szabadítónkra gondoltam, amint a fájdalom ösvényén, a könnyek csapásán, az igazlelkűség útján járt. Eszembe jutott szívbe markoló kijelentése: »Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, a mint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen« (János 14:27).

  Aztán visszamentünk Berlinbe, fontos találkozókra a nemzet vezetőjével, méghozzá Erich Honecker elnökkel.

  […] A kormányzati elöljárók üléstermébe vittek minket.

  A pompás épületbe lépve Honecker elnök üdvözölt minket. Átadtuk neki az Első lépés szobrocskát, amely egy édesanyát ábrázol, aki segít gyermekének megtenni az első lépést édesapja felé. Nagyon örült az ajándéknak. Aztán saját tanácstermébe kísért minket. Nagy kerek asztal köré ültettek minket. Az asztalnál ülők között voltak Honecker elnök és a kormányának képviselői.

  Honecker elnök így kezdte: »Tudjuk, hogy egyházuk tagjai hisznek a munkában; ezt már bizonyították. Tudjuk, hogy hisznek a családban; ezt is megmutatták. Tudjuk, hogy jó állampolgárok ott, amely országot otthonuknak tartják; ezt is megfigyeltük. Átadom Önöknek a szót. Ismertessék a kéréseiket.«

  Sorban állás a Németországi Freiberg templomnál

  Így kezdtem: »Honecker elnök, a freibergi templom felszentelésekor és a nyílt napokon 89,890 honfitársa állt sorban, időnként akár négy órán át, gyakran esőben azért, hogy láthassák Isten házát. Lipcse városában a cövekközpont felszentelésekor 12,000 ember vett részt a nyílt napokon. Drezda városában 29,000 látogató volt, Zwickau városában 5,300, és az év minden hetében 1,500-1,800 ember látogat el a templomhoz Freiberg városában. Tudni akarják, hogy miben hiszünk. Szeretnénk elmondani nekik, hogy hiszünk az ország törvényének tiszteletében, betartásában és támogatásában. Szeretnénk elmagyarázni, hogy erős családi kötelékeket kívánunk létrehozni. Ez csak kettő a hitelveink közül. Nem válaszolhatunk kérdésekre, nem juttathatjuk kifejezésre az érzéseinket, mert nincsenek itt misszionáriusi minőségben képviselőink úgy, mint más országokban. Azok a fiatal férfiak és fiatal nők, akiket misszionáriusként kívánunk az Önök országába küldeni, szeretnék az Ön nemzetét és népét. Főképp olyan hatással lennének népére, ami nemesítené őket. Aztán szeretnénk látni, amint az Ön nemzetéből fiatal férfiak és fiatal nők, egyházunk tagjaiként misszionáriusi minőségben képviselnének minket más nemzetekben, például Amerikában, Kanadában és sok más helyen. Visszatérve felkészültebbek lesznek felelős pozíciók betöltésére az Önök országában.«

  Honecker elnök ezt követően úgy harminc percig beszélt, felvázolva a céljait, a nézeteit, és részletezve nemzete előrehaladását. Végül elmosolyodott, és azt mondta nekem és a csoportnak: »Ismerjük Önöket. Bízunk Önökben. Vannak Önökkel közös tapasztalataink. Jóváhagyjuk misszionáriusi kérésüket.«

  Lelkem szó szerint kiröppent a teremből. A gyűlés a végéhez ért. Amikor kimentünk a csodaszép kormányzati épületből, Russell Nelson elder hozzám fordult és azt mondta: »Nézd, ahogy beszivárog ebbe a csarnokba a napfény. Majdnem olyan, mintha Mennyei Atyánk azt mondaná: ’Örvendezek.’«

  Véget ért az éjszaka fekete sötétsége. Felvirradt a nap vakító világossága. Jézus Krisztus evangéliuma most majd emberek millióihoz jut el ebben a nemzetben. Választ kapnak kérdéseikre az egyházról, és Isten királysága előre halad.

  Ezekre az eseményekre gondolva a Mester szavai jutnak eszembe: »Semmiben nem sérti meg az ember Istent, vagyis senki ellen nem gerjed fel haragja, csak azok ellen, akik nem ismerik el minden dologban a kezét« (T&Sz 59:21). Én elismerem Isten kezét a Német Demokratikus Köztársaságban az egyházzal kapcsolatos csodálatos eseményekben” (in Conference Report, Apr. 1989, 68–69; vagy Ensign, May 1989, 52–53).

Alma 23:6. Az Úrhoz tértek és soha nem távolodtak el

• Figyelemre méltó, hogy az anti-nefi-lehiták közül soha senki nem hagyta el az egyházat vagy vált kevésbé tevékennyé (lásd Alma 27:27). Gordon B. Hinckley elnök (1910–2008) ismételten hangsúlyozta az újonnan megtértek megtartásának fontosságát. Azt mondta, hogy semmi értelme misszonáriusi munkát végezni, ha nem maradnak tevékenyek azok, akik megtérnek:

  Kardokat temető anti-nefi-lehiták

  Del Parson, © IRI, 1982

  „A misszionáriusi munka világszerte tapasztalható növekedésével együtt olyan erőfeszítések hasonló mértékű növekedésére is szükség van, melyek segítenek minden megtértnek otthon érezni magát a gyülekezetében vagy az egyházközségében. Ez év végéig annyi ember jön majd az egyházba, hogy kitesznek száznál több átlagos méretű cöveket. Sajnos a megtérések felgyorsulásával el is hanyagoljuk ezen új megtérek némelyikét. Remélem, hogy jelentős erőfeszítés jelenik majd meg egyházszerte, világszerte, minden megtért megtartására, aki az egyházba jön.

  Ez komoly dolog. Nincs értelme misszonáriusi munkát végezni, hacsak nem ragaszkodunk ezen erőfeszítés gyümölcséhez. A kettőnek elválaszthatatlannak kell lennie” (lásd Liahóna, 1998. jan. 55.).

Alma 23:17. Mit jelent az Anti-Nefi-Lehi név?

• Az Anti-Nefi-Lehi név utalhat arra, hogy csatlakoztak Nefi leszármazottaihoz és azokhoz, akik Lehi más leszármazottai közül követték őt: „Az »Anti-Nefi-Lehi« elnevezés első tagja, az »Anti« származhat az egyiptomi nty előtagból, ami a magyar ragozásban azt jelenti: valaki, aki »-ból, -ből«, avagy közülük való. Tehát nem valamivel »szembenállót« jelent, hanem »Nefihez és Lehihez tartozót«” (Stephen D. Ricks, “Anti-Nephi-Lehi,” in Dennis L. Largey, ed., Book of Mormon Reference Companion [2003], 67).

Alma 24:10. Az engesztelés által elvett bűn

• Boyd K. Packer elnök, a Tizenkét Apostol Kvórumának elnöke bizonyságot tett róla, hogy bűnünk eltávolítására alkalmazhatjuk Jézus Krisztus engesztelését:

  „Valamilyen okból úgy gondoljuk, Krisztus engesztelése egyedül halandó életünk végén kerül alkalmazásra és vált meg a bukástól, a lelki haláltól. Ám ennél sokkal többről van szó. Állandóan jelenlévő hatalom ez, amelyre számíthatunk a mindennapi életben. Amikor kínoz, szaggat vagy gyötör a bűntudat, illetve nyomaszt a fájdalom, Ő meggyógyíthat minket! Bár nem teljesen értjük, hogyan valósította meg Krisztus az engesztelést, megtapasztalhatjuk Istennek békességét, »mely minden értelmet felül halad« [Filippibeliek 4:7]. […]

  Mindannyian követünk el hibákat. Időnként oly módon ártunk magunknak és sebesítünk meg súlyosan másokat, amit egyedül nem tudunk helyrehozni. Eltörünk olyan dolgokat, amiket egyedül nem tudunk megragasztani. Természetünkből adódóan bűntudatot, megalázottságot és szenvedést érzünk tehát, amit egyedül nem tudunk gyógyítani. Ekkor siet segítségünkre az engesztelés gyógyító hatalma.

  Az Úr azt mondta: »Mert íme, én, Isten, mindenkiért elszenvedtem ezeket a dolgokat, hogy ha bűnbánatot tartanak, akkor ne szenvedjenek« [T&Sz 19:16]. […]

  Az engesztelés gyakorlati, személyes, mindennapi értékkel bír – alkalmazzátok az életetekben! Már az is működésbe hozhatja, ha egyszerűen elmondunk egy imát. Ezt követően sem lesztek mentesek a gondoktól és a hibáktól, de bűnbánat által eltörölhetitek a bűntudatot, és béke lehet bennetek” (lásd Liahóna, 2001. júl. 26–27.).

Alma 24:11. „Minden, amit megtehettünk”, hogy bűnbánatot tartsunk

• Az anti-nefi-lehiták mindent megtettek, amit megtehettek, hogy bűnbánatot tartsanak (lásd Alma 24:11). A 2 Nefi 25:23-ban Nefi elmagyarázza: „[K]egyelem által szabadítanak meg minket, mindaz után, amit meg tudunk tenni.” Az anti-nefi-lehiták királyától pedig megtudjuk, hogy egy része mindannak, amit meg tudunk tenni, a bűneink megbánása.

Alma 24:17–19. Fegyvereink mélyre temetése

• Az anti-nefi-lehiták azáltal, hogy fegyvereiket mélyen eltemették a földbe, megígérték az Úrnak, hogy soha többé nem fogják használni azokat. A szentírások feljegyzik, hogy „szilárdak voltak, és inkább elszenvedték volna a halált, semhogy bűnt kövessenek el” (Alma 24:19). Tetteik bizonyították azt, hogy az őszinte bűnbánat után teljes mértékben elhagyták a bűnt.

  Spencer W. Kimball elnök (1895–1985) azt tanította, hogy a bűnök elhagyása gyakran életmódbeli változást igényel: „A bűn elhagyásánál nem lehet csupán remélni a jobb körülményeket. Létre kell hozni ezeket. Lehet, hogy meg kell gyűlölni a foltos ruházatot és meg kell undorodni a bűntől. Nem csak a bűn elhagyásáról kell meggyőződni, hanem a bűnt körülvevő helyzetek megváltoztatásáról is. Kerülni kell azokat a helyeket, helyzeteket és körülményeket, ahol sor került a bűnre, mert ezek nagyon könnyen újra megszülhetik azt. El kell hagyni azokat az embereket, akikkel sor került a bűn elkövetésére. Nem feltétlenül kell meggyűlölni az abban szereplő személyeket, de kerülni kell őket és minden, a bűnnel kapcsolatos dolgot. […] Ki kell törölni mindent, ami régi emlékeket idézhet” (The Miracle of Forgiveness [1969], 171–72).

Alma 24:22–27. Az igazlelkűek példája sokak megtérését eredményezte

• L. Tom Perry elder a Tizenkét Apostol Kvórumából megjegyezte, hogy ha elhatározzuk szövetségeink betartását, akkor az mások megtéréséhez is elvezethet:

  „Az anti-nefi-lehiták királya utasítást adott népének, hogy temessék el fegyvereiket mélyen a földbe, hogy ne érezzenek kísértést azok használatára, amikor lámánita testvéreik harcolni jönnek ellenük. A nép követte a király utasításait, és tetteikre tanúbizonyságként tekintettek »Isten és az emberek előtt is, hogy soha többé nem használnak fegyvert ember vérének ontására« (Alma 24:18). Amikor a lámániták megtámadták őket, az anti-nefi-lehiták »kimentek, hogy találkozzanak velük, és a földre vetették magukat« támadóik előtt (Alma 24:21). A lámániták ezerötöt megöltek az anti-nefi-lehiták közül, mielőtt megállt volna a vérontás. Miért állt meg a vérontás, és mik voltak a következményei? Alma beszámolójából választ kapunk ezekre a kérdésekre: […]

  »Most, amikor a lámániták ezt látták, felhagytak az öldöklésükkel; és sokan voltak, akiknek bánattal duzzadt meg a szíve…, mert megbánták azokat a dolgokat, amiket addig tettek. […]

  …azon a napon többen csatlakoztak Isten népéhez, mint amennyit megöltek; és azok, akiket megöltek, igazlelkű emberek voltak, tehát nincs okunk kételkedni abban, hogy megszabadultak« (Alma 24:24–26). […]

  Bár a történet nem azt üzeni, hogy tartsunk ki az egyetemes pacifizmus mellett, megtanuljuk belőle, hogy nagy hatással lehet másokra az, ha nem agresszióval reagálunk az övékére. Szó szerint meg tudjuk változtatni a szívüket, ha Krisztus példáját követve odafordítjuk a másik orcánkat. Krisztus békés követőiként példánk másokat is arra ihlet majd, hogy kövessék őt” (Living with Enthusiasm [1996], 127–28).

Alma 24:30. A senki földje elhagyása

• Aki elhagyja az egyházat azt követően, hogy már tagja volt annak, általában „rosszabb…, mintha soha nem [tudta] volna ezeket a dolgokat” (Alma 24:30). Joseph Smith próféta egy másik egyháztaggal beszélgetve elmagyarázta neki ezt a helyzetet. Egyszer azt mondta Joseph Smith prófétának Isaac Behunin testvér: „»Ha én elhagynám ezt az egyházat, nem tenném meg azt, amit azok az emberek tettek: elmennék valami távoli helyre, ahol a mormonizmusról még semmit sem hallottak, ott letelepednék, és soha senki nem tudná meg, hogy én bármit is tudok róla.«

  A nagyszerű látnok azonnal így felelt: »Behunin testvér, nem tudod, mit tennél. Semmi kétség afelől, hogy ezek az emberek egykor ugyanúgy gondolkodtak, mint te. Mielőtt az egyházhoz csatlakoztál, a senki földjén álltál. Amikor az evangéliumot prédikálták, eléd tárták a jót és a gonoszt. Választhattad valamelyiket, vagy egyiket sem. Két szemben álló mester hívott, hogy szolgáld őt. Amikor csatlakoztál az egyházhoz, beálltál Isten szolgálatába. Amikor ezt tetted, elhagytad a senki földjét, és soha többé nem kerülhetsz oda vissza. Ha elhagyod a Mestert, akinek szolgálatába álltál, az a gonosz ösztökélésére fog történni, az ő utasításait fogod követni, és az ő szolgája leszel«” (lásd Az egyház elnökeinek tanításai: Joseph Smith [2007]. 340–341.).

Alma 25:1–12. Beteljesedett prófécia

• Az Alma 25:1–12 feljegyzi Abinádi a gonosz Noé királyra vonatkozó próféciájának a beteljesedését (lásd Móziás 17:15–20). Figyeld meg, hogyan rögzítette Mormon az olvasó számára Abinádi próféciáinak beteljesedését! Gondold át, milyen következményekkel jár az, ha valaki elutasítja az Abinádihoz hasonló prófétákat és azt állítja, hogy a próféta bűnt követett el. Mai kinyilatkoztatás is figyelmezteti azokat, akik „sarkukat emelik felkentjeim ellen” (lásd T&Sz 121:16–22).

Alma 25:17. Az Úr „minden részében igazolta nekik a szavát”

• Alma könyvének ebből a részéből többek között az a nagyszerű tanulság emelkedik ki, hogy Isten mindig betartja az ígéreteit. Az Úr megmondta Móziás királynak, hogy sokan hisznek majd fiai tanításában, és hogy Ő ki fogja őket szabadítani „a lámániták kezéből” (Móziás 28:7). Ezen ígéretek beteljesedését lásd az Alma 17:4, 35–39; 19:22–23; 26:1–4-ben. Ez csak egyike azoknak a szentírásbeli szemléltetéseknek, amelyek alátámasztják a tanbéli igazságot, mely szerint Isten meg van kötve akkor, ha megtesszük, amit mond (lásd T&Sz 82:10 ).

Alma 26:5–7. Mik azok a kévék?

• A kéve szó egybekötött gabonaszárakat és -fejeket jelent. Amikor Ammon az Alma 26:5-ben kévékről beszél, azokra a megtértekre utal, akiket a sarlójukat az aratásba vágó hű misszionáriusok hoztak az egyházba.

  Alma 26:11–14

  Milyen bizonyítékait látod annak, hogy Ammon a Szabadító hatalmában és irgalmában örvendezett, nem pedig saját magával kérkedett?

Alma 26:15–16. „Ki örvendezhet túl sokat az Úrban?”

• Ammonhoz hasonlóan nekünk is azt kellene éreznünk, hogy örvendezni szeretnénk az Úrban és az Ő dicséreteit szeretnénk énekelni. Sheri L. Dew nőtestvér, amikor a Segítőegylet általános elnökségében szolgált tanácsosként, tanított róla, milyen szerepet játszik Jézus Krisztus a mindennapi életünkben:

  „Lehetséges boldognak lenni, amikor nehéz az élet? Békességet érezni a bizonytalanságban és reményt a cinizmus közepette? Lehetséges megváltozni, elhagyni a régi szokásokat és újjá lenni? Lehetséges feddhetetlenül és tisztán élni egy olyan világban, amely már nem értékeli azokat az erényeket, amelyek Krisztus követőit megkülönböztetik?

  Igen. A válasz igen, mégpedig Jézus Krisztus miatt, akinek engesztelése biztosítja azt, hogy nem kell egyedül cipelnünk a halandóság terheit. […]

  Az évek során én is, akárcsak ti, átéltem olyan feszültségeket és csalódásokat, amelyek összezúztak volna, ha nem meríthettem volna az enyémet messze meghaladó bölcsesség és erő forrásából. Ő soha nem feledkezett meg rólam és soha nem hagyott el engem. Magamtól ismertem fel, hogy Jézus a Krisztus és ez az Ő egyháza. Ammonnal együtt én is azt mondom: »…ki örvendezhet túl sokat az Úrban? Igen, ki mondhat túl sokat az ő nagy hatalmáról, és az ő irgalmáról…? Íme, …a legkisebb részét sem tudom elmondani annak, amit érzek« (Alma 26:16). Bizonyságot teszek arról, hogy most, az idők teljessége adományozási korszakának alkonyán, amikor Lucifer túlórában dolgozik, hogy veszélyeztesse a hazafelé vezető utunkat és elválasszon minket a Szabadító engesztelő hatalmától, az egyetlen válasz bármelyikünk számára Jézus Krisztus” (lásd Liahóna, 1999. júl. 78–79.).

Alma 26:27. Az állhatatosság sikert eredményez

• Móziás fiainak a lámániták között tapasztalt sikerei felülmúlták a várakozásaikat (lásd Alma 26:30–31). Missziójuk kezdetén azt ígérte az Úr: „Eszközzé teszlek majd benneteket a kezemben, sok lélek szabadulására” (Alma 17:11). Ezen az ígéreten felbátorodva elmentek a lámánitákhoz, hogy „Isten szavát hirdessék nekik” (Alma 17:12). Próbálkozásaik az Úr ígérete ellenére sem jártak automatikusan sikerrel. 14 éven át tartó missziójuk során „mindenféle megpróbáltatást” szenvedtek el (Alma 26:30). A feljegyzés továbbá azt is jelzi, hogy szívük elcsüggedt, és már azon voltak, hogy visszafordulnak (lásd Alma 26:27). Azonban bíztak az Úr ígéreteiben, és folytatták erőfeszítéseiket. Ezt követően, ahogyan mindig, az Úr beváltotta ígéreteit és megjutalmazta őket állhatatosságukért.

  Áron tanítja a népet

  Jerry Thompson, © IRI

Alma 26:27–30. A misszionáriusi szolgálat valós képe

• F. Burton Howard elder a Hetvenektől elmondta, milyen hatással volt a Mormon könyve igaz voltáról alkotott bizonyságára az, amikor fiatal misszionáriusként elolvasta az Alma 26-ot.

  „Újra Alma huszonhatodik fejezeténél jártam, Ammon missziójának történeténél. Hangosan olvastam, ahogy az időnként szokásom volt, és próbáltam a könyv szereplőinek helyzetébe képzelni magam, mintha ott lennék és én mondanám vagy hallanám a leírt szavakat. Mégegyszer átolvastam a beszámolót, és olyan tiszán, amit nem is lehet leírni, és amit nehéz lenne megérteni annak, aki még nem tapasztalta, a Lélek szólt lelkemhez, mondván: Észrevetted? Minden, ami Ammonnal történt, veled is megtörtént!

  Ez a nézet teljesen váratlanul ért. Megdöbbentő hatással volt rám; olyan gondolat volt ez, ami azelőtt soha nem jutott eszembe. Gyorsan újra átolvastam a történetet. Igen, voltak olyan alkalmak, amikor csüggedt volt a szívem, és a hazamenetelen gondolkoztam. Én is idegen földre mentem azért, hogy a lámánitáknak tanítsam az evangéliumot. Elmentem közéjük, nehézségeket szenvedtem el, a földön aludtam, elviseltem a hideget, éheztem. Én is házról házra jártam, Isten irgalmára támaszkodva, időnként hónapokon át kopogtatva ajtókon anélkül, hogy behívtak volna.

  Aztán voltak olyan alkalmak is, amikor házaikba tértünk és beszélgettünk az emberekkel. Tanítottuk őket az utcáikon és a hegyeiken. Még más egyházakban is prédikáltunk. Visszaemlékeztem arra, amikor leköpdöstek. Visszaemlékeztem arra, amikor fiatal kerületi vezetőként azt a feladatot kaptam a misszióelnöktől, hogy nyissunk meg egy új várost, és három másik elderrel beléptem egy olyan város főterére, ahol azelőtt nem járt misszionárius. Elmentünk a parkba, énekeltünk egy himnuszt és körénk gyűlt a sokaság.

  Kerületi vezetőként rám jutott, hogy prédikáljak. Felálltam egy kőpadra és beszéltem az emberekhez. Elmondtam az evangélium visszaállításának történetét, amikor az ifjú Joseph elmegy a ligetbe, és megjelenik neki az Atya és a Fiú. Jól emlékeztem arra a tizenéves fiúcsoportra, akik az esti árnyakban köveket dobáltak ránk. Emlékeztem az aggodalomra, hogy eltalálnak és kárt tesznek bennem azok, akik nem akarják hallani az üzenetet.

  Emlékeztem arra az időre, amit börtönben töltöttem, míg a rendőrség eldöntötte, hogy abban a bizonyos országban jogosult vagyok-e arra, hogy misszionárius legyek. Nem töltöttem elég időt börtönben ahhoz, hogy Ammonhoz hasonlítsam magam, de még mindig emlékszem, milyen érzés volt, amikor bezárult az ajtó, és én messze voltam az otthonomtól, egyedül voltam, és csakis az Úr irgalmára támaszkodhattam a szabadulásom tekintetében. Visszaemlékeztem ezen dolgok átélésére annak reményében, hogy talán eszköze lehetek »néhány lélek szabadulásának« (Alma 26:30).

  Aztán azon a napon olvasás közben újra tanúbizonyságot tett nekem a Lélek, és a szavak máig velem maradtak: Csak misszonárius írhatta meg ezt a történetet. Joseph Smith nem tudhatta, milyen misszionáriusnak lenni a lámániták között, mert egyetlen általa ismert ember sem tett azelőtt ilyesmit” (“Ammon: Reflections on Faith and Testimony,” in Heroes from the Book of Mormon [1995], 124–25).

Alma 27:21–24. Megbocsátani az ellenségeinknek

• Alma már korábban felszólította Zarahemla lakosait, hogy változtassák meg a szívüket (lásd Alma 5:6, 12–14, 26). Azt is kijelentette, hogy az Úr „minden emberhez felhívást intéz” (Alma 5:33). Ez egybecseng az Úr azon hasonló hívásával, amely Nefin keresztül hangzott el: Isten „senkit nem utasít vissza, aki hozzá jön, feketét és fehéret, szolgát és szabadot, férfit és nőt; …mindegyik egyforma Istennek” (2 Nefi 26:33). Zarahemla lakosai befogadták Alma üzenetét, és amikor eljött az ideje, hogy megbocsássanak az ellenségeiknek, akkor Ammon népének földet és védelmet ajánlottak.

  Howard W. Hunter elnök (1907–1995) arra biztatott mindannyiunkat, hogy hasonlóképpen bocsássunk meg az ellenségeinknek:

  „Gondoljatok bele például ebbe az utasításba, amelyet a tanítványainak adott Krisztus. Azt mondta: »Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, a kik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, a kik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, a kik háborgatnak és kergetnek titeket« (Máté 5:44).

  Gondoljátok el, milyen változást hozna csak ennek betartása a szomszédságotokban és az enyémben, a közösségben, ahol gyermekeitekkel éltek, valamint a hatalmas földi családunkat alkotó nemzetekben! Tudom, hogy ez a tan komoly kihívást jelent, de az biztos, hogy kellemesebb kihívás ez annál, amilyen rettenetes feladatokat jelent nekünk a háború, a szegénység és a fájdalom, amellyel még mindig szembenéz a világ. […]

  Mindannyiunk előtt igen nagy lehetőségek állnak a kereszténység gyakorlására, és minden lehetőséget meg kell ragadnunk erre. Lehetnénk például mindannyian egy kicsit megbocsátóbbak” (in Conference Report, Oct. 1992, 22–23; vagy Ensign, Nov. 1992, 18).

Alma 28:1–12. Az igazlelkűek halálát remény követi

• Robert D. Hales elder a Tizenkét Apostol Kvórumából megosztotta a következő élményt, amelyben egy halálos betegségben szenvedő igazlelkű papságviselővel volt része:

  „A barátom megtanulta elfogadni e kijelentést, »legyen meg a Te akaratod«, amint szembenézett saját megrendítő megpróbáltatásaival és gyötrelmeivel. Az egyház hithű tagjaként most szembekerült néhány komoly aggodalommal. Az alábbi kérdései különösen megindítóak voltak: »Megtettem mindent, amit meg kell tennem azért, hogy hithűen kitartsak mindvégig? Milyen lesz a halál? A családom vajon felkészült lesz arra, hogy megálljanak a hitben, és önellátóak legyenek, amikor én már nem leszek velük?«

  Lehetőségünk volt átbeszélni mind a három kérdést. Ezek világosan meg vannak válaszolva a Szabadítónk által nekünk tanított tanban. Átbeszéltük, miként törekedett egész életében arra, hogy hithűen éljen, hogy megtegye, amit Isten kért tőle, hogy becsületes legyen az embertársaival és mindenki mással szemben, hogy gondoskodjon a családjáról és szeresse őket. Hát nem ezt jelenti a mindvégig kitartás? Beszéltünk arról, mi történik közvetlenül a halál után, arról, mit tanított nekünk Isten a lélekvilágról. Ez a mennyország és boldogság helye azok számára, akik igazlelkű életet éltek. Nem olyan dolog, amitől félni kellene.

  A beszélgetésünk után magához hívta a feleségét és a tág családját – gyermekeket és unokákat –, hogy ismét tanítsa őket az engesztelés tanáról, és arról, hogy mindannyian fel fogunk támadni. Mindenki megértette – amint azt az Úr is mondta –, hogy bár az ideiglenes elválást gyászolni fogjuk, nem éri bánat azokat, akik az Úrban halnak meg (lásd Jelenések 14:13; T&Sz 42:46). Áldása azt a vigaszt és megerősítést ígérte neki, hogy minden rendben lesz, hogy nem érez majd fájdalmat, hogy lesz még ideje felkészíteni a családját a távozására, sőt azt is, hogy tudni fogja távozásának idejét. A család elmesélte nekem, hogy a halála előtti éjszakán azt mondta nekik, hogy a következő napon eltávozik. Másnap délután az egész család ott állt az ágyánál, amikor békésen elhunyt. Ez az a vigasz és enyhülés, amelyben akkor van részünk, amikor megértjük az evangéliumi tervet, és tudjuk, hogy a családok örökkévalóak.

  Hasonlítsátok össze ezeket az eseményeket egy olyan esettel, mely akkor történt velem, amikor a húszas éveim elején járó fiatalember voltam. Miközben a légierőnél szolgáltam, az egyik pilóta a századomból lezuhant egy kiképzés során, és életét vesztette. Engem jelöltek ki arra, hogy elkísérjem elesett bajtársamat utolsó hazavivő útján Brooklynba, hogy ott temessék el. Nekem jutott a megtiszteltetés, hogy a temetési szertartás során a családja oldalán állhattam, és a kormányt képviselve átnyújthattam a zászlót gyászoló özvegyének a sírnál. A temetési szertartás sötét és komor volt. Említést sem tettek a jóságáról vagy az érdemeiről. Egyszer sem említették a nevét. A szertartás végeztével az özvegye odafordult hozzám, és ezt kérdezte: »Bob, mi fog valójában történni Donnal?«

  Ekkor lehetőségem volt arra, hogy feltárjam neki a feltámadás édes tanát, valamint annak valóságát, hogy ha megkeresztelkednek, és a templomban összepecsételtetnek az időre és az örökkévalóságra, akkor örökre együtt lehetnek. A mellette álló pap azt mondta: »Ez a legszebb tan, amit valaha is hallottam« (in Conference Report, Oct. 1996, 88–89; vagy Ensign, Nov. 1996, 66).

Alma 29:4–5. Isten a vágyaik szerint ad az embereknek

• Neal A. Maxwell elder (1926–2004) a Tizenkét Apostol Kvórumából azt tanította, hogy vágyaink hatással vannak a személyes fejlődésünkre és végül örök áldásainkat is meghatározzák:

  „A vágyak… igazi döntő tényezőkké válnak, még akkor is, ha szánalmas naivitással igazából nem kívánjuk magunknak vágyaink következményeit. […]

  Amire tehát kitartóan vágyunk, idővel azzá leszünk, és azt kapjuk majd az örökkévalóságban. […]

  Az igazlelkű vágyaknak tehát rendíthetetleneknek kell lenniük, mert Brigham Young elnök szavaival élve »azok a férfiak és nők, akik helyet kívánnak nyerni a celesztiális királyságban, rá fognak jönni, hogy mindennap harcolniuk kell« (in Journal of Discourses, 11:14). Az igazi keresztény katonák tehát többek, mint elgyengült harcosok. […]

  Ne felejtsétek el, fivéreim és nővéreim, saját vágyaink azok, amik meghatározzák a különböző kísértések méretét és vonzerejét. Mi állítjuk be a kísértésekkel szembeni termosztátunkat.

  Vágyaink neveléséhez és edzéséhez tehát nyilvánvalóan szükség van az evangélium igazságainak megértésére, de még ennél is többről van szó. Brigham Young elnök is megerősítette ezt, amikor azt mondta: »Nyilvánvaló, hogy sokan, akik értik az igazságot, nem aszerint viselkednek; következésképp nem számít hát, mennyire igaz vagy szép az igazság, az emberek indulatainál kell kezdeni, és Isten törvényére kell formálni azokat« (in Journal of Discourses, 7:55). […]

  Tehát, mondta Joseph F. Smith elnök, »vágyaink megnevelése bír a legmesszemenőbb hatással arra, hogy boldogok leszünk-e az életben« (Gospel Doctrine, 5th ed. [1939], 297). Az ilyesfajta nevelés megszentelődéshez vezethet, mígnem, Brigham Young elnök szavaival, »a szent vágyak nekik megfelelő külső tetteket eredményeznek« (in Journal of Discourses, 6:170). Csakis vágyaink megnevelésével és edzésével válhatnak azok szövetségeseinkké ahelyett, hogy ellenségeink lennének!” (in Conference Report, Oct. 1996, 26–28; vagy Ensign, Nov. 1996, 21–22).

Elgondolkodtató kérdések

• Hogyan segíthet neked az anti-nefi-lehiták példája saját megtérésed erejének elmélyítésében?

• Az anti-nefi-lehiták Istennel szövetséget kötve eltemették a fegyvereiket (lásd Alma 24:17–18). Te mit teszel meg rendszeresen azért, hogy megmutasd az Úrnak, hogy te is teljes mértékben megtértél?

• Alma misszonáriusi erőfeszítései a nefiták között (lásd Alma 4–15) hogyan készíthették elő őt azon megtért lámániták fogadására, akiket Móziás fiai tanítottak?

Javasolt feladatok

• A lámániták eltemették harci fegyvereiket, hogy soha többé ne használják azokat. Hasonlóképpen nekünk is meg kell szabadulnunk azoktól a bűnöktől vagy gyengeségektől, amelyek visszatarthatnak minket attól, hogy Istenhez jöjjünk. Azonosíts be az életedben egy olyan bűnt vagy gyengeséget, amelytől szeretnél megszabadulni! Vázolj fel egy tervet, amely segít legyőzni, majd váltsd tettekre!

• Olvasd el az Alma 26-ot és 28-at, és keresd meg, milyen okokat mondott Ammon és Alma az örömükre. Sorold fel ezeket az okokat, és válassz ki egy vagy több olyat, amit méginkább életed részévé teszel.