Kevélységük és rendkívüli gazdagságuk miatt Jákób idején a nefiták sok bűn, különösen az erkölcstelenség bűne alatt roskadoztak. Érezve prófétai elhívásának súlyát, Jákób elítélte ezeket a gonosz szokásokat, és merészen bűnbánatra szólította a népet. Te mikor voltál tanúja annak, hogy a próféta vagy valamelyik másik egyházi vezető nyíltan megosztott egy fontos üzenetet? Ha megérted, hogy a papsági vezetőknek isteni megbízatása, hogy lelki helyreigazítást nyújtsanak, akkor jobban meg fogod érteni napjaink prófétáinak figyelmeztető hangját ebben az egyre gonoszabb világban.
Figyeld meg, hogy Jákób, miután bűneik következményeit ismertette a nefitákkal, a Szabadítóra irányította a figyelmüket. Azt tanította, hogy Krisztus kegyelme által le tudjuk győzni a bűnt és a gyengeséget. Feltette tehát a kérdést: „Miért ne beszéljünk Krisztus engeszteléséről…?” Mert azzal ismereteket szerzünk „a feltámadásról és az eljövendő világról” (Jákób 4:12). Aztán nagyobb megbecsülést fejleszthetünk ki a bűntől és a haláltól való megváltásnak a Szabadítótól kapott ajándéka iránt.
Figyeld meg, hogy Jákób ugyanazzal a céllal készült fel a kislemezeken lévő feljegyzések folytatására, akárcsak fivére, Nefi. Jeffrey R. Holland elder a Tizenkét Apostol Kvórumából a következő megvilágításba helyezte Jákób célját:
„Úgy tűnik, Jákóbnak különösen fontos volt, hogy bemutassa Krisztus tanát. Ha megnézzük, mennyi helyet szentelt a Szabadító engeszteléséről szóló tanúbizonyságának, láthatjuk, hogy Jákób egyértelműen ezt az alapvető tant tartotta a legszentebb tanításnak és a legnagyszerűbb kinyilatkoztatásnak.
»Kaptunk sok kinyilatkoztatást, és a sok prófétálás lelkét – mondta Jákób –; tudtunk tehát Krisztusról és az ő királyságáról, mely el fog jönni.
Szorgalmasan munkálkodtunk tehát népünk között, hogy meggyőzhessük őket, hogy jöjjenek Krisztushoz. […]
Adja tehát az Isten, hogy… minden ember hinne Krisztusban, és belegondolna az ő halálába, és elszenvedné az ő keresztjét és elviselné a világ gyalázkodását« [Jákób 1:6–8].
Nem találunk olyan prófétát a Mormon könyvében, aki ilyen heves vérmérséklettel vagy személyes bizonysággal, Jákóbnál hívebben látott volna hozzá a meggyőzés munkájához. Megvetette a világ dicséretét. Egyértelmű, szilárd, néha még fájdalmas tant is tanított, és személyesen ismerte az Urat. Klasszikus példa ő a Mormon könyvében arra, amikor egy fiatalember úgy dönt, hogy Krisztus nevét védve elszenvedi a keresztet és hordozza a világ szégyenét. Az élet soha nem volt könyű ennek a vadonbeli elsőszülöttnek, beleértve azokat a nehéz első éveket is, amikor látta, hogyan viszi a bánat sírjába édesapját és édesanyját Lámán és Lemuel gonoszsága” (Christ and the New Covenant [1997], 62–63).
Jákób 1:9–19. Nefi és a nefita királyok uralkodása
Miután Nefi különvált fivéreitől, akik később lámánitákként váltak ismertté (lásd 2 Nefi 5), királyságot alapított népe között, akik pedig a nefitákként lettek ismeretesek. Habozva bár, de Nefi lett az első királyuk (lásd 2 Nefi 5:18–19). Nefi így utalt erre az időszakra, amikor királyukként vezette őket: „uralkodásom” (1 Nefi 10:1). A második királyt, valamint minden őt követő királyt Nefinek neveztek (lásd Jákób 1:11–15). A királyok és a világi történelem feljegyzését elsősorban Nefi nagylemezein vezették (lásd Járom 1:14; Omni 1:11; Mormon szavai 1:10).
Fő vezetők a nefiták történelmében – Kr. e. 600 és Kr. u. 421. között
Az Ószövetségben a szolgáló feleségek „másodrangúfeleségnek számítottak, vagyis olyan feleségnek, akiket az akkoriban érvényben lévő kasztrendszerben nem illetett meg azon feleségek helye, akiket nem szolgáló feleségnek neveztek” (Bruce R. McConkie, Mormon Doctrine, 2nd ed. [1966], 154). A szolgáló feleségek feleségként teljes védelmet élveztek, és ha a házasságot jóváhagyta az Úr, nem szegték meg az erkölcsi tisztaság törvényét (lásd T&Sz 132:34–43). A Mormon könyve időszakban azonban a szolgáló feleségeket nem hagyta jóvá az Úr (lásd Jákób 2:27; Móziás 11:2).
Joseph Fielding Smith elnök (1876–1972) meghatározta, milyen papokra és tanítókra utal Jákób 1:18: „A nefiták Lehi napjaitól a Szabadítónk közöttük való megjelenéséig a melkisédeki papság jogán végeztek papsági szolgálatot. Bár Nefi felszentelte Jákóbot és Józsefet, hogy a nefiták földjén papok és tanítók legyenek, a papok és tanítók kifejezésben használt többes szám azt jelzi, hogy e két esetben nem a papság egy bizonyos hivataláról volt szó, hanem egy olyan általános megbízatásról, hogy tanítsák, útba igazítsák és intsék a népet” (Answers to Gospel Questions, comp. Joseph Fielding Smith Jr., 5 vols. [1957–66], 1:124).
Jákób 1:19. „Mi felmagasztaltuk hivatásunkat az Úr előtt”
Amikor a papságviselők mások szolgálatára vonatkozó kötelességéről beszélt, Thomas S. Monson elnök kijelentette:
„Mit jelent elhívásunk felmagasztalása? Azt jelenti, hogy méltósággal és fontosnak tartva építjük fel, tiszteletre és dicséretre méltóvá tesszük azt az emberek szemében, kitágítjuk és megerősítjük, hogy átragyoghasson rajta a menny világossága, hogy mások is láthassák azt.
És hogyan magasztal fel valaki egy elhívást? Egyszerűen úgy, hogy elvégzi az azzal járó szolgálatot. Az elder úgy magasztalja fel az elder elrendelt elhívását, hogy megtanulja, elderként mik a feladatai, majd elvégzi azokat. És ahogy az elderrel, úgy van az a diakónussal, a tanítóval, a pappal, a püspökkel és mindenkivel, aki hivatalt visel a papságban” (lásd Liahóna, 2005. máj. 54.).
Jákób 1:19; 2:2. „Saját fejünkkel felelve e nép bűneiért”
Hatalmas felelősség nyugszik azokon az egyéneken, akik vezetők az egyházban. Jákób azt tanította, hogy ha egy vezető elhanyagolja Isten szavának a tanítását azoknak, akiknek a vezetésére elhívást kapott, részben felelőssé válik a bűneikért. Hugh B. Brown elnök (1883-1975) az Első Elnökségből ezt fűzte hozzá a Jákób által leírt felelősséghez:
„John Taylor elnök egy alkalommal azt mondta, amikor a papsági férfitestvérekhez szólt: »Ha nem magasztaljátok fel az elhívásotokat, akkor Isten felelősségre fog vonni titeket azokért, akiket kötelességetek elvégzésével megmenthettetek volna.«
Kihívás számunkra ez a kijelentés. Ha elkövetett bűneim vagy mulasztásom miatt elveszítem azt, ami enyém lehetett volna a jövőben, akkor amiatt nekem és velem együtt kétségtelenül azoknak is, akiket szeretek, szenvednünk kell. Ha azonban püspökként, cövekelnökként, misszióelnökként vagy az egyház általános felhatalmazottjaként mulasztok a feladatkörömben – ha bármelyikünk elmulasztja tanítani, vezetni, irányítani és segíteni azokat, akik irányítása alatt és hatókörében vannak, akkor az Úr minket von majd felelősségre, ha a mi mulasztásunk miatt vesztek el” (in Conference Report, Oct. 1962, 84).
Jákób 2:8–10. „Isten szigorú parancsai szerint” inteni
Ahelyett, hogy azt a szót tanítaná, „amely meggyógyítja a sebzett lelket” (Jákób 2:8), vagy „Isten örömet adó szavát” (9. vers) szólná, Jákób késztetést érzett az Úrtól arra, hogy olyan témát fejtsen ki, amely sajnos „még nagyobbá [teszi] azok sebeit, akik már meg vannak sebezve” (9. vers). Időnként nyers és kihívást jelentő szavakra van szükség, amikor egy papsági vezető bűnbánatot hirdet az egyház tagjainak.
Jeffrey R. Holland elder a Tizenkét Apostol Kvórumából leírta, mily kihívást jelent az igazság érzékeny, mégis merész tanításának összhangba hozása:
„Jákób majdnem tíz versen keresztül mást sem tesz, csak bocsánatot kér amiatt, hogy milyen bűnökről kell beszélnie és ehhez milyen nyelvezetet kell használnia. Megjegyzi, hogy »józansággal« teszi ezt, mert »aggodalom súlya nehezedik [rá hallgatói lelkének] jólétéért« (Jákób 2:2–3). Amennyire ismerjük őt, meg is lepődnénk, ha másképp szólna.
Figyeljétek meg e részek borús – kifejezetten gyászos – hangvételét, amint rendíthetetlenül folytatja azt, amiben mindig is rendíthetetlen volt: Isten és a parancsolatai iránti hűségét.
»Igen, elkeseríti lelkemet, és szégyennel riaszt vissza Alkotóm színe előtt az, hogy tanúságot kell tennem nektek szívetek gonoszságát illetően. […]
Terhet rak tehát lelkemre, hogy kényszerítve vagyok a szigorú parancs miatt, melyet Istentől kaptam, hogy intselek benneteket bűntetteitek szerint, hogy tegyem még nagyobbá azok sebeit, akik már meg vannak sebezve, ahelyett, hogy enyhíteném és gyógyítanám a sebeiket; és azokba, akik még nem lettek megsebezve, ahelyett, hogy Isten örömet adó szaván lakmároznának, tőröket helyezzek, amelyek áthatják a lelküket és megsebzik finom elméjüket« (Jákób 2:6–7, 9).
Még bele sem kezdtünk tulajdonképpeni beszédébe, máris szinte szó szerint érzékeljük azt a bátor és eltökélt szóhasználatot, ami Jákóbnak is majdnem olyan nehéz, mint amilyennek azt a hallgatóságában lévő vétkesek érzik. De talán ennek mindig is így kell lennie, és ezért volt prédikálásaiban Krisztus gyakorta a »fájdalmak férfia«. A parancsolatokat be kell tartani és a bűnt meg kell feddni. Azonban az ilyen könyörtelen álláspontot is könyörülettel kell alkalmazni. Még a legszigorúbb prófétáknak is az érzékeny lélek mélységeiből kell prédikálniuk” (“Jacob the Unshakable,” in Heroes from the Book of Mormon [1995], 39–40).
Dallin H. Oaks elder a Tizenkét Apostol Kvórumából azt tanította, hogy amikor a papsági vezetők „kényszerítve” érzik magukat a Lélektől, hogy intsenek vagy figyelmeztessenek, az egyház tagjai felelősséggel tartoznak azért, hogy a kapott helyreigazítás vagy utasítás szerint cselekedjenek:
„Múlt héten a Tizenkettek Kvórumának egyik tagjával éppen az áprilisi konferenciai beszédeink visszhangjáról beszélgettem. A barátomnak azt mondta valaki: »Igazán élvezetes volt a beszéded«. Egyetértettünk abban, hogy nem ilyen visszajelzéseket szeretünk kapni. Barátom szavait idézve: »Nem azért mondtam el azt a beszédet, hogy élvezetes legyen. Minek néz engem ez az ember, valamiféle mutatványosnak?« A kvórum egy másik tagja is csatlakozott a beszélgetésünkhöz, és azt mondta: »Ez egy jóravaló lelkész történetére emlékeztet engem. Amikor az egyháztag közölte vele, hogy ’Igazán élvezetes volt a mai beszéded’, a lelkész így felelt: ’Akkor nem értetted meg.’«
Talán emlékeztek rá, hogy az áprilisi konferencián a pornográfiáról beszéltem. Azután senki nem mondta nekem, hogy »élvezetes volt« a beszédem, senki! Tulajdonképpen még számomra sem volt benne semmi élvezetes.
Azon tantétel megtanítása végett hozom elő ezeket a nemrégiben elhangzott beszélgetéseket, hogy az általános felhatalmazott általános konferencián elhangzó üzenete – amely üzenet a Lélek hatása alatt alakul ki, hogy előbbre vigye az Úr munkáját – nem azért hangzik el, hogy élvezetes legyen. Azért hangzik el, hogy inspiráljon, tanítson, felhívást intézzen vagy helyreigazítson. Azért hangzik el, hogy az Úr Lelkének hatása alatt jusson el a fülekbe, annak szándékával, hogy eredményeként a hallgatók a beszédből és a Lélektől megtudják, mit tegyenek ezen a téren” (lásd Az életre szóló odaadás. [EOSZ esti beszélgetés fiatal felnőtteknek, 2005. máj. 1.], 1., www.ldsces.org).
Jákób azt tanította, hogy Isten csupán gazdagságuk miatt nem ítéli el a gazdagokat. A kárhoztatás ehelyett abból ered, ha gőgösek vagy rosszul használják a javaikat (lásd Jákób 2:13–14). Nefi népéből egyesek Isten helyett inkább a gazdagságot helyezték életük középpontjába. Javakra való törekvésük folytán inkább üldözték a testvéreiket, mintsem segítették volna őket (lásd 18–19. vers).
David O. McKay elnök (1873–1970) azt tanácsolta nekünk, hogy vigyázzunk rá, mit keresünk. Bár szinte bármit megszerezhetünk, amiért megdolgozunk, lehet, hogy nagy árat fizetünk érte: „Elsősorban mire törekedtek? Mi elmétekben a leginkább becsben tartott, legfőbb gondolat? Nagyrészt ez határozza meg azt, hogy hova fogtok megérkezni. […] Ezen a világon szinte mindent elnyerhettek, amire törekedtek. Ha gazdagságért dolgoztok, tiétek lehet, de mielőtt csupán önmagáért törekednétek erre, nézzétek meg azokat, akik mindent feláldoztak e cél beteljesítéséért, azokat, akik önmagában a gazdagságért vágytak gazdagságra. Az arany nem rontja meg az embert; a romlás az arany megszerzésének hajtóerejében rejlik” (Treasures of Life [1962], 174–75).
Boyd K. Packer elnök, a Tizenkét Apostol Kvórumának elnöke további útmutatást adott életünk törekvéseinek vonatkozásában:
„Azt akarjuk, hogy gyermekeink és az ő gyermekeik tudják, hogy az élet nagy választása nem hírnév és jelentéktelenség, se nem gazdagság és szegénység között dől el. A választás jó és gonosz közötti, és ez bizony már egész más.
Ha végre megértjük ezt a leckét, akkor boldogságunkat már nem anyagi dolgok határozzák meg. Nélkülük is boldogok lehetünk, ellenükre is sikeresek lehetünk.
A gazdagság és az előkelőség nem mindig erőfeszítések eredménye. Értékünket nem a hírnevünk vagy a javaink határozzák meg. […]
Életünk mindennapi döntések ezreiből áll. Az évek során ezek az apró döntések egymásba fonódnak, és világosan megmutatják, hogy mit tartunk értékesnek.
Az élet lényegi próbatételének középontjában, ismétlem, nem a hírnév és a jelentéktelenség, se nem a gazdagság és a szegénység közötti választás áll. Az élet legnagyobb döntése a jó és gonosz közötti” (in Conference Report, Oct. 1980, 28–29; vagy Ensign, Nov. 1980, 21).
Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházában a böjti felajánlások a szegényeket és a szűkölködőket segítik. Az egyház vezetői arra biztatják a tagokat, hogy tegyenek nagylelkű felajánlásokat. Joseph B. Wirthlin elder (1917–2008) a Tizenkét Apostol Kvórumából ezt tanácsolta annak vonatkozásában, hogy mennyit adjunk:
„Mennyit fizessünk böjti felajánlásként? Testvéreim, a szegények megáldására tett felajánlásunk mértéke Mennyei Atyánk iránti hálánk mértéke. Mi, akik oly bőségesen megáldattunk, hátat fordítunk-e azoknak, akiknek szükségük van a segítségünkre? A bőkezű böjti felajánlás fizetése mértéke azon hajlandóságunknak, ahogy készek vagyunk felajánlani magunkat mások szenvedéseinek enyhítése érdekében.
Marion G. Romney testvér, aki egyházközségünk püspöke volt, amikor misszióba hívtak, és aki később az egyház Első Elnökségének tagjaként szolgált, erre intett:
»Legyetek bőkezűek adományaitokban, hogy ti magatok növekedhessetek! Ne csak a szegények javára adjatok, hanem adjatok saját jólétetek érdekében is! Adjatok eleget, hogy magatokat beadhassátok Isten királyságába, javaitok és időtök felajánlásával!« (Ensign, July 1982, 4)” (lásd Liahóna, 2001. júl. 91.).
A kevélységet időnként a lélek nagy bűnének nevezzük; ez volt Sátán bűne is a halandóság előtti birodalomban (lásd Ésaiás 14:12–14; Mózes 4:1–2). A kevélység emellett kudarchoz és pusztuláshoz vezet, amint arra az Úr újra és újra figyelmeztet minket:
„Óvakodj… a kevélységtől, nehogy kísértésbe ess” (T&Sz 23:1).
„Mert nincs messze az óra, és hamarosan elközeleg a nap, amikor megérik a föld; és minden kevély, és azok, akik gonoszul cselekszenek, olyanok lesznek, mint a tarló; és én felégetem őket, mondja a Seregek Ura, hogy ne legyen gonoszság a földön” (T&Sz 29:9).
„Ne valljatok szégyent, ne is szégyenítsenek meg titeket; inkább legyetek intve minden lenéző gondolkodásmódotokban és kevélységetekben, mert ez csapdát vet a lelketeknek” (T&Sz 90:17).
„Aki magát felmagasztalja, megaláztatik, aki pedig magát megalázza, felmagasztaltatik” (T&Sz 101:42).
Jákób világosan tanította, hogy az Úr nem akarja, hogy a nefiták a többnejűség bármely formáját is gyakorolják. Kijelenti, hogy a férfinak legyen csak egy felesége, hacsak az Úr más parancsot nem ad (lásd Jákób 2:27–30). Napjainkban Gordon B. Hinckley elnök (1910–2008) leszögezte az egyház álláspontját a többnejűségről:
„Szeretném határozottan kijelenteni, hogy ennek az egyháznak semmi köze azokhoz, akik többnejűséget gyakorolnak. Ők nem tagjai ennek az egyháznak. Legtöbbjük nem is volt soha. Megszegik a polgári törvényeket. Tudják, hogy megsértik azokat. A törvény büntetéseinek teszik ki magukat. Az egyház természetesen nem illetékes ezekben az ügyekben.
Ha tagjaink közül bárkiről kiderül, hogy többnejűségben él, akkor az egyház legszigorúbb kivethető büntetéseként kizárják. Ezek az emberek nem csak a polgári törvények súlyos megszegésével vádolhatók. Ők ennek az egyháznak a törvényeit is megsértik. Hitünk egyik tantétele kötelez bennünket. Kijelenti: »Hiszünk a királyoknak, elnököknek, uralkodóknak és elöljáróknak való alárendeltségben, a törvény iránti engedelmességben, annak tiszteletében és támogatásában« (Hittételek 1:12). Senki nem tudja egyszerre betartani a törvényt és megszegni a törvényt. […]
Több, mint egy évszázaddal ezelőtt Isten világosan kinyilatkoztatta prófétájának, hogy fel kell hagyni a többnejűséggel, ami azt jelenti, hogy az most Isten törvénye ellen való. Még azokban az országokban is, ahol polgári vagy vallási törvény engedélyezi a többnejűséget, azt tanítja az egyház, hogy a házasságnak monogámnak kell lennie, és nem veszi fel tagjai közé azokat, akik többnejű házasságban élnek” (lásd Liahóna, 1999. jan. 84.).
Richard G. Scott elder a Tizenkét Apostol Kvórumából egyértelműen meghatározta az erkölcsi tisztaság törvényét, amikor azt tanította: „A házasság kötelékein kívüli minden nemi kapcsolat – más testének szent, bizalmas részei szándékos érintésére gondolok itt, akár ruhában, akár ruha nélkül – bűn, és tiltja Isten. Az is vétek, ha saját testünkben szándékosan serkentjük ezeket az érzéseket” (in Conference Report, Oct. 1994, 51; vagy Ensign, Nov. 1994, 38).
Scott elder azt is megerősítette, hogy Isten jóváhagyja a házastársi nemi kapcsolatot, azonban elítéli a nemi erkölcstelenséget. Így figyelmeztetett:
„Ezeket a bizalmas cselekedeteket a házasság tartós elkötelezettségén kívül tiltja az Úr, mert aláássák az Ő céljait. A házasság szent szövetségén belül az ilyen kapcsolat az Ő terve szerint való. Ha bármely más módon tapasztalja meg őket az ember, akkor az Ő akarata ellen valók. Komoly érzelmi és lelki sérülést okoznak. Bár a résztvevők az adott pillanatban nem érzékelik ennek megtörténtét, később be fogják látni.
A nemi erkölcstelenség akadályt gördít a Szent Lélek hatásának útjába, amely egyébként fel tudna emelni, fel tudna világosítani és erőt tudna adni. Erős fizikai és érzelmi serkentést vált ki. Idővel ez olyan csillapíthatatlan étvágyat ébreszt, amely még komolyabb bűn elkövetésére veszi rá a vétkest. Önzőséget okoz, és olyan erőszakos cselekedetekhez vezethet, mint a durvaság, az abortusz, a nemi erőszak és az erőszakos bűncselekmények. Az ilyen izgatás vezethet homoszexuális cselekedetekhez, ezek pedig gonoszak és teljes mértékben helytelenek” (in Conference Report, Oct. 1994, 50–51; vagy Ensign, Nov. 1994, 38).
Jákób 2:31–35. „Sok szív meghalt, mély sebektől áthatva”
Sok nefita férj összetörte felesége szívét és elvesztette gyermekei bizalmát. Az erkölcsi tisztaság törvényének megszegése családokat pusztíthat el. Neal A. Maxwell elder (1926–2004) a Tizenkét Apostol Kvórumából kifejtette, hogy a bűn hatásai nem csak azokra terjednek ki, akik részt vesznek abban:
„[A]z erkölcstelenség és a hűtlenség komoly következményekkel jár, ilyenek a törvénytelenség és apátlanság tovagyűrűző, sőt visszatérő hatásai, a betegségekkel és a családok felmorzsolódásával együtt. Oly sok házasság csak egy hajszálon függ, vagy már össze is roppant. […]
Ezért tehát a hetedik parancsolat megtartása rendkívül létfontosságú pajzs! (lásd 2 Mózes 20:14). E pajzs leeresztésével vagy elvesztésével elvesznek a menny oly szükséges áldásai. Egyetlen személy vagy nemzet sem boldogulhat sokáig ezen áldások nélkül” (lásd Liahóna, 2002. jan. 90–91.).
A gyermekek állandóan tanulnak a körülöttük lévők példájából. A hamislelkű példa sajnos romboló hatással lehet a fiatalokra. Vaughn J. Featherstone elder a Hetvenektől figyelmeztetett erre: „Egy szó a felnőttekhez és a szülőkhöz: Bruce R. McConkie elder édesapja [Oscar Walter McConkie] arra figyelmeztetett minket, hogy amikor megszegünk egy parancsolatot, legyen az bármilyen kicsiny, akkor fiataljaink későbbi életük során úgy dönthetnek, hogy megsértenek egy parancsolatot, ami tízszer vagy százszor rosszabb annál, és ezt azon kis parancsolat alapján igazolhatják, amit mi megszegtünk” (lásd Liahóna, 2000. jan. 15–16.).
Jeffrey R. Holland elder a Tizenkét Apostol Kvórumából arra intette az egyházban a szülőket, hogy mutassanak gyermekeiknek személyes hitet és igazlelkűséget:
„Úgy vélem, vannak olyan szülők, akik nem értik, hogy még akkor is, amikor biztonságban érzik magukat saját személyes bizonyságukkal kapcsolatban, rendkívül nehézkessé tehetik gyermekeik számára e hit észrevételét bennük. Lehetünk viszonylag aktív, gyűlésekre járó utolsó napi szentek, viszont ha nem az evangéliumi feddhetetlenség életét éljük, és nem közvetítünk gyermekeink felé mélyreható, szívből jövő meggyőződést a visszaállítás igazáról és arról, hogy az egyház isteni irányítás alatt áll az első látomástól kezdve egészen eddig a pillanatig, akkor ezek a gyermekek – nem meglepő, mégis sajnálatos módon – talán egyáltalán nem lesznek egyértelműen aktív, gyűlésekre járó utolsó napi szentek.
Nemrég Holland nőtestvérrel találkoztunk egy remek fiatalemberrel, aki az után került velünk kapcsolatba, hogy jó ideje az okkultizmusban és különböző keleti vallásokban keresgélte a hitét. Az édesapja, bevallása szerint, szó szerint semmiben nem hitt. A nagyapja viszont Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházának volt a tagja. »De nem sokat kezdett vele – mondta a fiatalember. – Mindig elég cinikus volt az egyházzal kapcsolatban.« Azt látjuk, hogy van egy cinikus nagyapa, egy kétkedő fiú, és eljutunk az unokához, aki kétségbeesetten keresi azt, amit Isten már egyszer megadott a családjának! […]
Egy gyermek (vagy bárki más) letérítése a hit, az állhatatosság és az alapvető hitvallás útjáról – még ha hanyagságból is történik –, csak azért, mert okosak akarunk lenni és függetlenek, olyan jogosítvány, amit nem kapott meg egyetlen szülő vagy bárki más sem! […]
Éljetek az evangélium szerint olyan láthatóan, amennyire csak tudtok! Legyetek hűek azokhoz a szövetségekhez, amikről a gyermekeitek tudják, hogy megkötöttetek! Adjatok papsági áldásokat, és osszátok meg a bizonyságotokat! Ne gondoljátok, hogy gyermekeitekre csak úgy magától rá fog szállni a hitetek!” (lásd Liahóna, 2003. máj. 86.).
A második halált lelki halálnak is nevezzük. A szentíráskalauz elmagyarázza, hogy a lelki halál „elválás Istentől és a tőle érkező hatásoktól”. Az a lelki halál, avagy második halál, amire Jákób utalt, „a halandó test halála után következik még be. Mind a feltámadt lények, mind az ördög és angyalai is megítéltetnek. Akik tudatosan fellázadtak az evangélium világossága és igazsága ellen, azok lelki halált fognak elszenvedni. […] (Alma 12:16; Hélamán 14:16–19; T&Sz 76:36–38)” (Kalauz a szentírásokhoz: Halál, lelki.).
Jákób 4:5. Jézus Krisztus nevében hódoltak az Atyának
Jákób írásai fontos bepillantást engednek nekünk Mózes törvényébe és az Ószövetségbe. A Jákób 4:5-ből megtudjuk, hogy a Jákób ideje előtti ószövetségi próféták tudták Krisztusról és az Atyáról, hogy különálló személyek, és ennek megfelelően Krisztus nevében hódoltak az Atyának. Jákób szavai jelzik, hogy Mózes törvénye jóval több volt szigorú parancsolatok és jogi rendelkezések puszta gyűjteményénél, amit napjaink néhány tudósa állít. Mózes törvénye tanúbizonyságot tett Jézus Krisztusról, és az igazlelkűeket Jézus Krisztus engesztelése által megszentelődéshez vezette.
Jákób 4:10. „Ne arra törekedjetek…, hogy tanácsot adjatok az Úrnak”
Marion G. Romney elnök (1897–1988) az Első Elnökségből kifejtette, mit jelent „tanácsot adni az Úrnak”: „Szerintem nincs sok olyan egyháztag, aki tudatosan vágyna az emberi meggyőződésre vagy saját tanácsára ahelyett, hogy az Úrra figyelne. Ha azonban nem tartjuk mindig szem előtt, hogy mi is az Úr tanácsa, hajlunk rá, hogy saját tanácsunkkal helyettesítsük az Övét. Tulajdonképpen ha nem vagyunk tisztában az Úr útmutatásával, akkor nem is tehetünk egyebet, csak saját tanácsunkat követhetjük” (“Seek Not to Counsel the Lord,” Ensign, Aug. 1985, 5).
Míg a Hetveneknél szolgált, Dean L. Larsen elder kifejtette, hogy az ősi időkben az izráeliták „nagy nehézségbe keveredtek”, mert „lelki dolgok terén komoly kockázatot vállaltak azzal, hogy nem voltak hajlandók elfogadni az igazság egyszerű, alapvető tantételeit. Olyan dolgokkal foglalkoztak és ármánykodtak, »amit nem tudtak megérteni« (Jákób 4:14). Nyilvánvaló, hogy az álokoskodás és a sznobizmus kórságában szenvedtek, ami hamis fennsőbbrendűségi érzésbe ringatta őket azokkal szemben, akik az Úr világos szavaival jöttek közéjük. A bölcsesség és az okosság célján túllőve nyilvánvalóan nem maradtak meg a hit alapját adó alapvető evangéliumi igazságok körében. Bizonyára olyan spekulatív és elméleti okoskodásokban lelték örömüket, amelyek homályba vonták az alapvető lelki igazságokat. Ahogy belahabarodtak azokba a dolgokba, »amiket nem tudtak megérteni«, úgy veszett el az igaz Messiás megváltó szerepkörébe vetett hitük, és zavarodott össze számukra az élet értelme. Izráel történelmének tanulmányozása megerősíti Jákób állításait” (in Conference Report, Oct. 1987, 11–12; vagy Ensign, Nov. 1987, 11).
Neal A. Maxwell elder elmagyarázta, hogyan kerülhetjük el ma azt, hogy „a célon túl” tekintsünk: „Ez a hihetetlen vakság, amely a próféták által elmondott igazságok elutasításához vezetett, és megakadályozta, hogy a zsidók felismerjék, ki is Jézus, Jákób szerint abból következett, hogy »a célon túl tekintettek«. Akik az egyszerűségen túl, a prófétákon túl, Krisztuson túl, valamint egyszerű tanításain túl tekintenek, akkor is hiába vártak, és most is hiába várakoznak. Mert csakis Jézus Krisztus evangéliuma tanítja meg nekünk a dolgokat, ahogy azok valójában vannak, és ahogy azok valójában lesznek” (“On Being a Light” [address delivered at the Salt Lake Institute of Religion, Jan. 2, 1974], 1).
Elgondolkodtató kérdések
Jákób megemlítette, hogy az Úrtól kapta a megbízatását (lásd Jákób 1:17). Mit kell tenni valakinek azért, hogy megbízatást kapjon az Úrtól?
Jákób azt tanította, hogy bánjunk mindenkivel Krisztus értékes gyermekeként (lásd Jákób 2:21). Hogyan tehetsz ennek még teljesebb mértékben eleget?
Milyen azonnali és későbbi következményei vannak annak, ha valaki megszegi az erkölcsi tisztaság törvényét? Milyen döntéseket hoztál, mit teszel azért, hogy ne szegd meg Isten e szent parancsolatát?
Mit jelent „tanácsot adni” az Úrnak, ahelyett, hogy „tanácsot [kapni] a kezéből” (Jákób 4:10)?
Javasolt feladatok
A következő szentírások alapján sorold fel az Úr pénzügyekre vonatkozó tanácsait: Jákób 2:12–19; Móziás 4:16–26. Az általad összeállított felsorolás alapján dolgozz ki néhány személyes pénzügyi irányvonalat, amelyet egész életed során követhetsz.
Olvasd el, a Jákób 1:1–4-ben mit tanácsolt Nefi Jákóbnak, mit jegyezzen fel a kislemezekre, majd tervezd meg, hogyan növeld kitartásodat a személyes történetírásod terén.