Alma és fivérei Isten szavát prédikálták a hitehagyás állapotában lévő zorámitáknak. Megpróbáltatásaik miatt a zorámiták egy csoportja készen állt az ige befogadására. Alma és Amulek egyéni és szervezett hódolatra vonatkozó tanításai érintik Jézus Krisztus evangéliumának néhány legjelentőségteljesebb vetületét: ezek az engesztelés ereje, a bűnbánat, a hit, Isten szava, valamint az ima fontossága. Alma és Amulek saját bizonyságán kívül három ősi próféta bizonyságából és üzenetéből is merített. Az itt található tanok és tantételek erős tanúbizonyságot alkotnak Jézus Krisztusról.
Az Alma 32 egyik központi témája az Isten szavába vetett hit. Alma megfigyelte, hogy amikor a szív termékeny talajába ültetik Isten szavát, akkor duzzadni és növekedni kezd. Ha kísérletet teszünk az igével, vagyis engedelmesség által tápláljuk azt, akkor Isten szava olyan gyümölcsöt hoz, amely a legértékesebb, minden édeset felülmúlva édes, minden fehéret felülmúlva fehér, és minden tisztát felülmúlva tiszta. Isten szavának elhanyagolása nem hoz ilyen gyümölcsöt.
Hogyan tápláljuk az igébe vetett hitünket, hogy lakmározhassunk ezen a gyümölcsön? Joseph Fielding Smith elnök (1876–1972) azt tanítota: „Ha élő, maradandó hitet szeretnénk, akkor minden olyan kötelezettség elvégzésében tevékenyeknek kell lennünk, amely egyháztagságunkból következik” (Doctrines of Salvation, comp. Bruce R. McConkie, 3 vols. [1954–56], 2:311).
Joseph B. Wirthlin elder (1917–2008) a Tizenkét Apostol Kvórumából hasonlóképpen tanított: „A hit ott létezik, ahol nem látott dolgokba vetett teljes bizalom társul olyan cselekedethez, amely összhangban van Mennyei Atyánk akaratával. E három dolog nélkül – először, teljes bizalom; másodszor, cselekedet; és harmadszor, teljes összhang – csak hamisítvánnyal rendelkezünk, gyenge és felhígult hittel” (lásd Liahóna, 2002. nov. 83.).
Jeffrey R. Holland elder a Tizenkét Apostol Kvórumából kihangsúlyozta, milyen fontos egységes egészként tanulmányozni Alma 32–34-et:
„Ebben a remek beszédben [Alma 32-ben] Alma először általános megjegyzéseket tár az olvasó elé az Isten maghoz hasonlított szavába vetett hitről, majd a beszéd a Krisztusba, mint Isten szavába vetett hitre összpontosít, mely gyümölcshozó fává növekszik, olyan fává, amelynek gyümölcse pontosan olyan, ahogyan Lehi már ábrázolta Krisztus szeretetét. […] Krisztus az életnek kenyere, az élő víz, az igaz szőlőtő. Krisztus a mag, a fa, és az örök élet gyümölcse.
Azonban az élet fájának mélyreható és központi szerepet játszó képisége elvész a beszédben, vagy legalábbis nagyon elhalványul akkor, ha az olvasó nem követi végig és olvassa el a Mormon könyve következő két fejezetét” (Christ and the New Covenant [1997], 169).
Alma észrevette, hogy a szegény zorámiták készen állnak rá, hogy tanítsa nekik az evangéliumot. Alázatos állapotukhoz hozzájárult az, hogy kivetették őket a gazdag zorámiták.
Richard C. Edgley püspök az Elnöklő Püspökségből azt tanította, hogy az alázatosság és az engedelmesség olyan erény, amely evangéliumi áldásokhoz biztosít hozzáférést: „Sokan olyan környezetben élünk vagy dolgozunk, ahol az alázatosságot gyakran félreértik és gyengeségnek tekintik. Nem sok cég vagy intézmény foglalja bele az alázatosságot az alapeszméjébe vagy menedzsmentjük elvárt tulajdonságaiba. Mégis, miközben megtudjuk, hogyan munkálkodik Isten, nyilvánvalóvá válik az alázatos és engedelmes lélek ereje. Isten királyságában a nagyság alázattal és engedelmességgel kezdődik. Ezek a társ-erények az első, döntő fontosságú lépések ahhoz, hogy megnyíljanak a kapuk Isten áldásai és a papság ereje előtt. Nem számít, kik vagyunk vagy milyen dicső bizonyítványaink vannak. Erőnk és reményünk az alázatosság és az Úr iránti engedelmesség, amelyhez hálás szív társul (lásd Liahóna, 2003. nov. 98.).
Az alázatosság elég fontos az Úr szemében ahhoz, hogy időnként segítsen nekünk alázatosnak lenni. Az Alma 32:8–16 az alázatossá válás két módját említi meg. A 13. vers azokat jellemzi, akik alázatosságra kényszerültek; a 14. és 16. vers pedig azokról szól, akik önként alázkodtak meg, „az ige miatt”.
Carlos E. Asay elder (1926–1999) a Hetvenektől a következőképp jellemezte ezt a két csoportot: „Úgy tűnik, legtöbbünk jellemének része a »nefita körforgás«. Egy bizonyos ponton taníthatók vagyunk; alázatosságunk lehetővé teszi számunkra a fejlődést és a lelkiség hullámtarajának meglovaglását. Aztán vannak olyan időszakok, amikor kezdünk önteltek lenni és felfuvalkodunk a kevélységben. […] Mennyivel jobb lenne, ha mindannyian emlékezetben tartanánk Istenünket és vallásunkat, és megtörnénk ezt a körforgást azzal, hogy állhatatosan hódolunk és igazlelkűen élünk. Mennyivel jobb lenne, ha az Úr szava tenne minket alázatossá, és elég erősek lennénk lélekben ahhoz, hogy minden körülmény közepette, ahová elvetődünk, emlékezzünk a mi Istenünkre” (Family Pecan Trees: Planting a Legacy of Faith at Home [1992], 193–94). További információkért és a kevélység körforgása felvázolásának megtekintéséhez lásd „Az igazlelkűség és a gonoszság körforgása” című ábrát a függelékben (422. oldal).
Ezra Taft Benson elnök (1899–1994) leírt néhány olyan módot, amelyekkel megalázkodhatunk és elkerülhetjük azokat a próbatételeket, amelyek időnként velejárói az alázatosságra kényszerülésnek:
„Választhatjuk, hogy alázatossá válunk azáltal, hogy legyőzzük testvéreink iránt érzett ellenséges érzéseinket, hogy tiszteljük őket, mint önmagunkat, és hogy olyan magasra vagy még magasabbra emeljük őket, mint amilyen magasan mi állunk (lásd T&Sz 38:24; 81:5; 84:106).
Választhatjuk, hogy alázatossá válunk azáltal, hogy megbocsátunk azoknak, akik megbántottak minket (lásd 3 Nefi 13:11, 14; T&Sz 64:10).
Választhatjuk, hogy alázatossá válunk azáltal, hogy önzetlen szolgálatot végzünk (lásd Móziás 2:16–17).
Választhatjuk, hogy alázatossá válunk azáltal, hogy misszióba megyünk, és prédikáljuk az igét, amely alázatossá tehet másokat (lásd Alma 4:19; 31:5; 48:20).
Választhatjuk, hogy alázatossá válunk azáltal, hogy gyakrabban eljutunk a templomba.
Választhatjuk, hogy alázatossá válunk azáltal, hogy beismerjük és elhagyjuk bűneinket, és Istentől születünk (lásd T&Sz 58:43; Móziás 27:25–26; Alma 5:7–14, 49).
Választhatjuk, hogy alázatossá válunk azáltal, hogy szeretjük Istent, alávetjük akaratunkat az Övének, és első helyre tesszük Őt az életünkben (lásd 3 Nefi 11:11; 13:33; Moróni 10:32)” (in Conference Report, Apr. 1989, 6; vagy Ensign, May 1989, 6–7).
Dallin H. Oaks elder a Tizenkét Apostol Kvórumából beszélt róla, milyen veszélyek társulnak ahhoz, ha hit végett keresünk jeleket:
„Egy jel megmutatása kárhozatot hozhat azokra, akik ily módon jutnak ismerethez. Elszalasztják ugyanis annak lehetőségét, hogy kifejlesszék a hitet, és ha visszacsúsznak, akkor súlyosabb büntetésnek teszik ki magukat azoknál, akik lelki fejlődése a hit kialakításának rendes útján halad.
Más dolgok is »kárhoztatják« azokat, akik úgy keresnek jeleket, hogy először nem tesznek szert az Isten által előfeltételként követelt hitre.
Az egyik ilyen kárhoztatás a félrevezetettség. Isten figyelmeztette az ősi Izráelt, hogy ne kövessenek olyan prófétákat, akik jeleket és csodákat mutatnak, majd el akarják vezetni őket, hogy idegen isteneknek hódoljanak (5 Mózes 13:1–3). A Szabadító azt tanította apostolainak, hogy az utolsó napokban »hamis Krisztusok támadnak, és hamis próféták, és nagy jeleket és csodákat mutatnak, olyannyira, hogy ha lehet, még magukat a kiválasztottakat is megtévesztik, akik a szövetség szerint a kiválasztottak«. (JST Matt. 24:23; lásd még Máté 24:24; Márk 13:22.) […]
Napjainkban Isten nem használ csodákat vagy jeleket, hogy tanítsa és meggyőzze a hitetlent. Ne kérjünk tehát e célból jeleket, és legyünk igencsak gyanakvók azok úgynevezett lelki bizonyítékaival szemben, akik ezt teszik” (The Lord’s Way [1991], 85–86).
Boyd K. Packer elnök, a Tizenkét Apostol Kvórumának elnöke segít nekünk, hogy jobban megértsük a hit jelentését:
„A hitnek ahhoz, hogy hit legyen, valami ismeretlenre kell összpontosítania. A hitnek ahhoz, hogy hit legyen, a mögé kell jutnia, amire még van megerősítő bizonyíték. A hitnek ahhoz, hogy hit legyen, az ismeretlenbe kell érnie. A hitnek ahhoz, hogy hit legyen, el kell mennie a világosság szélére, majd még néhány lépést a sötétségbe. Ha mindent tudni lehetne, ha mindent el lehetne magyarázni, ha mindent bizonyítani lehetne, akkor nem lenne szükség hitre. Sőt, még helye sem maradna. […]
Kétféle hit van. Az egyik általában működik minden ember életében. Ez az a fajta hit, amit a tapasztalat szül; amely bizonyosságot ad nekünk arról, hogy új nap virrad, hogy eljön a tavasz, hogy a dolgok növekednek. Olyan fajta hit ez, amely magabiztossá tesz minket annak terén, aminek menetrend szerint meg kell történnie. […]
Másféle hit is van, és ez igen ritka. Ez az a fajta hit, amely kiváltja a dolgok megtörténtét. Olyan hit ez, amely méltó, felkészült és rendíthetetlen, és olyan dolgokat idéz elő, amelyek egyébként nem lennének. Olyan hit ez, mely megmozdítja az embereket. Olyan hit ez, mely időnként dolgokat is megmozdít. […] Fokozatosan növekszik. Csodálatos, transzcendens erő ez, olyan erő, amely valóságos, ám láthatatlan, akárcsak az elektromosság. Ha valamire irányul és mederben halad, nagy hatással bír. […]
Egy szkepticizmussal és kétellyel telt világban a »hiszem, ha látom« kifejezés »mutasd meg, és akkor elhiszem« hozzáállást eredményez. Először minden bizonyítékot látni akarunk. Nehéznek tűnik hit által fogadni el dolgokat.
Mikor tanuljuk meg, hogy lelki dolgok terén pont fordítva van: »látom, ha hiszem«. A lelki hit megelőzi a lelki tudást. Ha olyan dolgokban hiszünk, amelyek nem láthatóak, de igazak, akkor van hitünk” (“What Is Faith?” in Faith [1983], 42–43).
Neal A. Maxwell elder (1926–2004) a Tizenkét Apostol Kvórumából leírta, hogyan viszonyul egymáshoz a remény, a hit és a tudás, és kifejtette, milyen mély és dinamikus kapcsolat van közöttük: „A hit és a remény állandó párbeszédet folytat egymással, nem mindig lehet pontosan megkülönböztetni vagy sorrendbe állítani őket. Bár nem alkotnak tökéletes tudást, a remény életre keltett elvárásai »biztosan« igazak (Ether 12:4; lásd még Rómabeliek 8:24; Zsidók 11:1; Alma 32:21)” (in Conference Report, Oct. 1994, 45; vagy Ensign, Nov. 1994, 35).
A kisgyermekek hite gyakran isteni éleslátáshoz vezet. Neal A. Maxwell elder kifejtette, hogyan okíthatja példájuk azokat, akik idősebbek:
„A gyermekeknek gyakran vannak a Mesterre összpontosító gondolataik és szívbéli szándékaik. Bár az ilyen gyermekek évekkel még nem teltek meg, hittel igen! Bár hivatalos egyházi elhíváshoz még túl fiatalok, példák mutatóiként »elhívottak« a szolgálatra, és különösen jól végzik a dolguk, ha jó szülőkkel áldattak meg (lásd 1 Nefi 1:1).
Amint azt a szentírások is megerősítik, »a kisgyermekeknek is adatnak sokszor… szavak« (Alma 32:23). A feltámadt Jézus is kinyilatkoztatott például bizonyos dolgokat a nefita gyermekeknek, akik aztán »még annál is nagyobb« dolgokat tanítottak a felnőtteknek és szüleiknek, mint amiket Jézus tanított (3 Nefi 26:14).
Kiváltságomban állt, hogy a most Arizónában élő Nan és Dan Barkerhez pecsételjem néhány örökbe fogadott gyermeküket. Egyszer Nate, aki épp csak három éves volt, azt mondta: »Anya, van még egy kislány, akinek a családunkba kellene jönnie. Sötét haja van, sötét szeme, és messze lakik tőlünk.«
A bölcs édesanya ezt kérdezte: »Honnan tudod?«
»Jézus mondta nekem, az emeleten.«
Az édesanya megjegyezte, hogy »nincs is emeletünk«, de hamar megérezte az elhangzottak jelentőségét. Sok-sok vesződés és sok-sok ima után a Barker család 1995 őszén ott volt a Salt Lake templom pecsételő szobájában, ahol az időre és az örökkévalóságra hozzájuk pecsételtek egy sötét hajú, sötét szemű kazahsztáni kislányt. Az ihletett gyermekek ma is »nagy és csodálatos dolgokat« (3 Nefi 26:14) mondanak a szüleiknek” (in Conference Report, Apr. 1996, 95–96; vagy Ensign, May 1996, 69–70).
Alma 32:27–37. Az igével való kísérlettétel megtérést hoz
M. Russell Ballard elder a Tizenkét Apostol Kvórumából azt tanította, hogy megtéréshez vezet az, ha hajlandóak vagyunk elvégezni Alma kísérletét:
„Tudjuk, hogy mind az egyháztagok, mind a nem egyháztagok esetében sokkal valószínűbb a Jézus Krisztus evangéliumához való teljes megtérés, ha készek kísérletet tenni az igével (lásd Alma 32:27). Így működik az elme és a szív is, és ez magában foglalja azt a vágyat, hogy tudni szeretnénk az igazságot, és a hajlandóságot is, hogy készek vagyunk e vágyunk szerint cselekedni. Az egyház iránt érdeklődők számára a kísérlet állhat egyszerűen csak abból, hogy hajlandóak olvasni a Mormon könyvét, imádkozni felőle, és őszintén azon lenni, hogy megtudják, vajon Joseph Smith az Úr prófétája volt-e.
Az igaz megtérés a Lélek hatalma által érkezik. Amikor a Lélek megérinti a szívet, szívek változnak meg. Amikor az egyének, legyenek akár egyháztagok, akár érdeklődők, érzik, hogy munkálkodik velük a Lélek, vagy látják életükben az Úr szeretetének és irgalmának bizonyítékát, akkor az lelkileg felemeli és megerősíti őket, és növekszik az Őbelé vetett hitük. A Lélekhez kapcsolódó ilyen tapasztalatok természetes módon adódnak akkor, ha valaki hajlandó kísérletet tenni az igével. Így érezzük meg, hogy az evangélium igaz” (lásd Liahóna, 2001. jan. 89.).
Időnként nehéz szavakba önteni azokat a duzzadó mozgásokat, az értelem megvilágosodását, valamint a Lélek élvezetes érzéseinek kezdetét, amelyekről szó van az Alma 32:28-ban. Az érzés igaz voltát azonban nem hazudtolja meg az, hogy nehéz kifejezésre juttatni.
Boyd K. Packer elnök, a Tizenkét Apostol Kvórumának elnöke osztott meg egy olyan élményt, amely jól szemlélteti, milyen nehéz szavakba önteni a dolgokat. Bizonyságát tette egy ateistának arról, hogy van Isten. A férfi azt mondta, hogy ő ilyesmit nem tudhat. Packer elnök ahhoz hasonlította bizonyságát és tudását, hogy tudjuk, milyen ízű a só (lásd az Alma 30:15–16 szövegmagyarázatát a 217–218. oldalon; lásd még “The Candle of the Lord,” Ensign, Jan. 1983, 51–52).
Alma 32:28–30. „Ha helyet adtok, hogy a magot el lehessen ültetni” és növekedni kezdhessen
Az Isten szavába vetett nagyobb hit a lágy szív termékeny talajába ültetett hit magjának egyik gyümölcse. James E. Faust elnök (1920–2007) az Első Elnökségből leírta, hogy a növekedésnek és az érésnek miért elengedhetetlen előfeltétele a hit és a tudás: „El kell készítenünk a hitünk saját ágyását. Ahhoz, hogy ezt megtegyük, fel kell szántanunk a talajt a naponkénti alázatos imával, miközben erőt és bocsánatot kérünk. Be kell boronálnunk a talajt azzal, hogy felülkerekedünk a kevélységünk érzésén. Elő kell készíteni az ágyást azáltal, hogy legjobb képességeink szerint betartjuk a parancsolatokat. Tisztességesnek kell lennünk az Úrral tizedünk és más felajánlásaink fizetésében. Érdemesnek és képesnek kell lennünk a papság hatalmas erőinek előhívására, saját magunk, családunk, és mások megáldására, akikért felelősek vagyunk. Nincs templomaink szent szentélyeinél és otthonainknál jobb hely hitünk lelki magjainak táplálására” (lásd Liahóna, 2000. jan. 56–57.).
Kép
Ahogy a magból fa lesz
A hit elültetett magja nem hirtelen nő meg. Boyd K. Packer elnök elmagyarázta, milyen fontos a türelem, miközben a mag növekedésére várunk:
„Saját tapasztalatom szerint a bizonyság nem hirtelen tör ránk. Inkább kinő, Alma szavai szerint a hit magjából. […]
Ne keseredjetek el, ha olvasván és újraolvasván még mindig nem kaptatok erős tanúbizonyságot. Előfordulhat, hogy némileg hasonlítotok azokra a Mormon könyvében említett tanítványokra, akiket nagy dicsőségben eltöltött Isten hatalma, »és ezt nem tudták« (3 Nefi 9:20).
Tegyetek meg minden tőletek telhetőt! Gondoljatok erre a versre: »Figyeljetek rá, hogy mindezen dolgokat bölcsen és rendben tegyétek; mert nem szükséges, hogy egy ember gyorsabban fusson, mint ahogy azt ereje engedi. Továbbá szükséges, hogy szorgalmas legyen, hogy ezáltal elnyerhesse a díjat; minden dolgot rendben kell tehát megtenni« (Móziás 4:27)” (lásd Liahóna, 2005. máj. 8.).
Alma az ízlelés fogalmát használta, hogy leírja a bizonyság növekedését. Joseph Smith próféta (1805–1844) is az ízlelés hasonlatát használva tanított az igaz tan felismeréséről: „Ez jó tan. Jó íze van. Meg tudom ízlelni az örök élet tantételeit, és ezt ti is megtehetitek. […] Tudom, hogy amikor úgy adom át nektek az örök élet ezen igéit, ahogy azt nekem átadták, érzitek azok ízét, és tudom, hogy hisztek bennük. Azt mondjátok, hogy a méz édes, és én is ezt mondom. Érzem az örök élet lelkének ízét is. Tudom, hogy jó; és amikor ezen dolgokról beszélek nektek, amelyek a Szentlélek sugalmazása által adattak nekem, akkor bizonyos, hogy édesnek érzitek őket, és egyre inkább örvendeztek” (History of the Church, 6:312; kiemelés hozzáadva).
Janette Hales Beckham nőtestvér, a Fiatal Nők korábbi általános elnöke, beszélt róla, milyen érzések kísérik a szentírásolvasást: „A Lélek tanításainak felismerésével kapcsolatos tanulási folyamat fontos szerepet játszik a hit megvalósulásának elősegítésében. Lányom, Karen, megosztotta egyik ilyen élményét. Ezt mondta: »Még kislány voltam, amikor először kezdtem el olvasni a Mormon könyvét. Napokig tartó olvasás után egyik este az 1 Nefi 3:7-hez értem. […] Nem tudtam, hogy ez egy híres vers, de amikor elolvastam, nagy hatással volt rám. Az hatott rám, hogy Mennyei Atyánk segíteni fog parancsolatai betartásában, de ez a mély benyomás valójában inkább érzés volt. Láttam, hogy szüleim piros ceruzával jelölnek meg verseket a szentírásaikban. Felkeltem tehát, és addig kutakodtam a házban, mígnem találtam egy piros ceruzát, majd átérezve ennek ünnepélyességét és fontosságát, megjelöltem ezt a verset a saját Mormon könyvemben.« Karen így folytatta: »Az évek során a szentírásokat olvasva újra és újra megismétlődött ez az élmény – olvasok egy verset, és érzem, mily nagy hatással van rám. Idővel felismertem, hogy ez az érzés a Szentlélek«” (lásd Liahóna, 1998. jan. 77.).
Amikor Alma a szegény zorámitákhoz beszélt, megkérte őket, hogy fedezzék fel ők maguk üzenetének igaz voltát. Senki nem tanulhat meg más helyett evangéliumi tantételt. Neal A. Maxwell elder kifejtette, hogy mindannyian tudhatjuk az isteni igazságok biztos voltát:
„Alma leírja a hit növekedését és azt, ahogyan a hit valós tudássá válik, amit a hívő emberben végbemenő értelmi és érzelmi tapasztalatok kísérnek. Azt követően, hogy a hívő ember megértése átfogóbb lett és elméje kitágult, Alma azt kérdezi: »Ó, akkor nem valóságos-e ez?« Valóságos, feleli, mert »felfogható, ezért tudnotok kell, hogy jó« (Alma 32:35).
Minden egyes isteni tan valóságosan felfogható számunkra, a bizonyítékok és megerősítés e rendszerében, mely igazolja e kijelentésünket: »Tudom!«” (Things As They Really Are [1978], 10).
Bruce C. Hafen elder a Hetvenektől Alma kertészkedő metaforáját használva megnevezett két olyan táplálási formát, amely elhozza életünkbe az evangélium áldásait: „Kétféle módon növekszünk – eltávolítjuk a negatív tulajdonságú gyomokat és pozitív tulajdonságú virágokat ültetünk. A Szabadító kegyelme mindkettőre áldást hoz – ha megtesszük a részünket. Először is, aztán pedig folyamatosan ki kell tépnünk a bűn és a rossz döntések gyomjait. Nem elég csak lenyírni a gyomokat. Rántsátok ki őket gyökerestül, teljes bűnbánatot tartva, hogy eleget tegyetek az irgalom követelményeinek. A megbocsátás elnyerése azonban csak egyik része a növekedésünknek. Nem csupán tartozást törlesztünk. Célunk az, hogy celesztiális lényekké váljunk. Így aztán, miután megtisztítottuk szívünk talaját, folyamatosan ültetnünk, gyomlálnunk kell és táplálnunk kell az isteni tulajdonságok magjait. Aztán, amikor verítékünk és önfegyelmünk érdemessé tett ajándékainak elnyerésére, megjelennek a kegyelem virágai [lásd “Napfény van ma az én szívemben.” Himnuszok, 145. sz.], mint a remény és a szelídség. Még az élet fája is gyökeret verhet ebben a szív-kertben, hogy olyan édes gyümölcsöt hozzon, amely »Fiának öröme által« [Alma 33:23] minden terhünket könnyebbé teszi. Amikor pedig kivirágzik itt a jószívűség, Krisztus saját szeretetének hatalmával szeretünk majd másokat [lásd Moróni 7:48]” (lásd Liahóna, 2004. máj. 97–98.).
Dieter F. Uchtdorf elnök az Első Elnökségből tanította az egyház tagjait, hogyan váljanak Krisztus tanítványaivá:
„Ez Jézus Krisztus követőinek a békés útja.
Mindazonáltal ez nem egy gyorsjavítás vagy egy egyéjszakás kúra.
Nemrégiben levelet kaptam egy ismerősömtől. Bizalmasan közölte, hogy nehézségei vannak abban, hogy bizonyságát erősnek és vibrálónak megtartsa. A tanácsomat kérte.
Visszaírtam neki, és szeretettel javasoltam néhány konkrét dolgot, amelyet megtehet, hogy életét így igazítva közelebb vigye azt a visszaállított evangélium tanításaihoz. Nagy meglepetésemre alig telt el egy hét, és választ kaptam tőle. Levelében lényegében ez állt: »Megpróbáltam, amit javasoltál. Nem vált be. Mit tudsz még ajánlani?«
Testvérek, ki kell tartanunk! Nem lehet egy rövid vágtával elnyerni az örök életet – ez egy állóképességi verseny. Újra és újra alkalmaznunk kell az isteni evangélium alapelveit. Napról napra életünk megszokott részévé kell tennünk őket.
Gyakorta közelítjük meg az evangéliumot ahhoz a gazdához hasonlóan, aki reggel elveti a magot, és elvárja, hogy délutánra kifejlett csöves kukorica várja. Amikor Alma egy maghoz hasonlította Isten szavát, elmagyarázta, hogy az fokozatosan fog gyümölcsöt termő fává növekedni, hitünk, szorgalmunk, türelmünk és hosszútűrésünk eredményeként [lásd Alma 32:43]. Igaz, néhány áldás azonnal megadatik: amint elültetjük szívünkbe a magot, az elkezd duzzadni, kihajt és növekedésnek indul, és ezáltal tudhatjuk, hogy jó a mag. Attól a pillanattól fogva, hogy rálépünk a tanítványság ösvényére, Isten látható és láthatatlan áldásai kezdenek kísérni minket.
Ezen áldások teljességét azonban nem nyerhetjük el, ha »elhanyagolj[uk] a fát, és nem gondol[unk] annak táplálására« [38. v.].
Nem elég pusztán tudni azt, hogy a mag jó. »Táplál[nunk kell] nagy gonddal, hogy gyökeret verjen« [37. v.]. Csak így tudunk majd venni a gyümölcsből, amely »édes, felülmúlva mindazt, ami édes, és… tiszta, felülmúlva mindazt, ami tiszta«, és ekkor »lakmároz[unk] majd ebből a gyümölcsből, amíg el nem tel[ünk], hogy se nem éhez[ünk], se nem szomjaz[unk]« [42. v.].
A tanítványság egy utazás. Szükségünk van az út finomító tanulságaira jellemünk formálásához és szívünk megtisztításához. Amikor türelmesen járunk a tanítványi mivolt ösvényén, önmagunk előtt tanúsítjuk hitünk mértékét és azon hajlandóságunkat, hogy Isten akaratát saját akaratunk elé helyezzük.
Nem elég csupán beszélni Jézus Krisztusról vagy megvallani, hogy a tanítványai vagyunk. Nem elég pusztán körbevenni magunkat vallásunk jelképeivel. A tanítványság nem közönségsport. Nem várhatjuk, hogy megtapasztaljuk a hit áldásait, ha tétlenül álldogálunk az oldalvonalon, mint ahogy az egészséges életmód előnyeit sem tudjuk megtapasztalni, ha a kanapén ülve sportközvetítést nézünk a televízióban és tanácsokat adunk a sportolóknak. Néhányak számára mégis a »szemlélődő tanítványság« a hódolat előnyben részesített, vagy akár elsődleges módja.
Nem másodkézből kapott vallás a miénk. Nem lehet részünk az evangélium áldásaiban csupán azáltal, hogy megfigyeljük a jót, melyet mások tesznek. Beljebb kell lépnünk az oldalvonalról, és gyakorolnunk kell azt, amiről prédikálunk. […] Eljött az idő, hogy befogadjuk Jézus Krisztus evangéliumát, hogy az Úr tanítványaivá váljunk, és az Ő útjain járjunk” (lásd A tanítványok útja. Liahóna, 2009. május, 76–77.).
Alma újra és újra felhasználta a szentírásokat, amikor a zorámiták által tanított hamis tanokról beszélt. Először azzal a hamis elképzeléssel foglalkozott, hogy csakis a Rameumptomon imádkozhat az ember. A szentírásokat használva elmagyarázta, hogy bárhol imádkozhatnak és hódolhatnak Istennek; a vadonban, a szántóföldjeiken, a házaikban, akár a szobájukban is (lásd Alma 33:2–11). Alma aztán beszélt annak tényéről, hogy minden próféta bizonyságot tett Krisztus eljöveteléről (lásd Alma 33:14–22; lásd még Jákób 7:11).
Henry B. Eyring elnök az Első Elnökségből kifejtette, mit jelent a folyamatos imádságos lelkület:
„Amikor Isten azt parancsolta nekünk, hogy imádkozzunk, a következő kifejezésekkel tette ezt: »szüntelenül imádkozzanak«, »mindig imádkozzatok«, és »buzgó imában«.
Ezek a parancsolatok nem követelik meg sok szó használatát. Sőt, a Szabadító azt mondta nekünk, hogy ne szaporítsuk a szavakat, amikor imádkozunk. Az Isten által megkövetelt buzgó ima nem kíván díszes beszédet vagy sok órányi egyedüllétet. […]
Csak úgy fordulhatunk imában Istenhez, ha betölti szívünket az iránta érzett szeretet és a jóságába vetett bizalom” (lásd Liahóna, 2002. jan. 17.).
Alma 33:19–23. Krisztus mintaképe emeltetett a vadonban
Mivel az ősi izráeliták zúgolódtak a vadonban, az Úr mérgeskígyókat küldött, hogy alázatossá tegye a lelkileg megmérgezett embereket. Sokan meghaltak, a bűnbánatot tartók pedig prófétájukhoz fordultak és arra kérték, hogy kérje meg az Urat a kígyók eltávolítására. Isten azt mondta Mózesnek, hogy készítsen rézkígyót és tegye fel egy botra. Az Úr megígérte, hogy mindenki meggyógyul, aki ránéz a felemelt kígyóra (lásd 4 Mózes 21:4–9).
A rézkígyó mintakép volt. Dallin H. Oaks elder kifejtette, hogy a mintakép „valami más hasonlatossága vagy emlékeztetője” (in Conference Report, Oct. 1992, 51; vagy Ensign, Nov. 1992, 37).
Jézus Krisztus azt tanította, hogy a vadonban felemelt mintakép Őróla tett bizonyságot: „A miképen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképen kell az ember Fiának felemeltetnie. Hogy valaki hiszen ő benne, el ne veszszen, hanem örök élete legyen” (János 3:14–15). Keményszívűségük és hitetlenségük miatt az izráeliták közül sokan nem voltak hajlandók rá, hogy kihasználják a gyógyulás egyszerű módjának lehetőségét (lásd 1 Nefi 17:41). Alma mindenkit hívott: „kezdjetek hinni Isten Fiában. Ő el fog jönni megváltani a népét; és… kiengesztel… a bűneikért” (Alma 33:22; lásd még Hélamán 8:14–15). Alma megígérte, hogy ennek a bizonyságnak a táplálása könnyíteni fog a terheiken és örökké tartó élethez vezet (lásd Alma 33:23).
Alma 34:9–12. Jézus Krisztus engesztelése végtelen és örök
Bruce R. McConkie elder (1915–1985) a Tizenkét Apostol Kvórumából így határozta meg az Úr végtelen és örök áldozatának hatókörét: „Amikor a próféták végtelen engesztelésről beszélnek, pontosan azt értik alatta. Hatásai minden emberre kiterjednek, magára a földre és azon minden életformára, és kiterjednek az örökkévalóság végtelen távlataira” (Mormon Doctrine, 2nd ed. [1966], 64; lásd még Mózes 7:30).
Russell M. Nelson elder a Tizenkét Apostol Kvórumából számba vett néhány olyan vonatkozást, amelyben végtelen Jézus Krisztus engesztelése:
„Engesztelése végtelen – vég nélkül való [lásd 2 Nefi 9:7; 25:16; Alma 34:10, 12, 14]. Abban az értelemben is végtelen, hogy az egész emberiséget megmenti a soha véget nem érő haláltól. Végtelen volt továbbá határtalan szenvedése terén. Végtelen volt az időben, véget vetve az állatáldozatok korábbi gyakorlatának. Végtelen volt hatókör tekintetében – egyszer kellett csak elvégezni, és mindenkire vonatkozott [lásd Zsidók 10:10]. Az engesztelés irgalma pedig nem csupán végtelen számú emberhez jut el, hanem Őáltala teremtett végtelen számú világokba [lásd T&Sz 76:24; Mózes 1:33]. Végtelensége minden emberi mértéket és halandó értelmet meghaladt.
Jézus volt az egyetlen, aki képes volt ilyen végtelen engesztelés felajánlására, mivel halandó anyától és halhatatlan Atyától született. E különleges születési jog folytán Jézus végtelen Lény volt” (in Conference Report, Oct. 1996, 46; vagy Ensign, Nov. 1996, 35).
Alma 34:14. „Minden betűje arra a nagy és utolsó áldozatra mutat”
Amulek kijelentése szerint Mózes törvényének egész értelme az, hogy az emberek figyelmét ráirányítsa Jézus Krisztus „nagy és utolsó” áldozatára a Gecsemánéban és a Golgotán. Az állatáldozatok, a lakomák és az ünnepek, és sok más mindennapos rituálé tele volt mindenféle minta- és árnyékképpel, amely Krisztusra irányította Izráel gyermekeinek a figyelmét. Az úrvacsora ma hasonlóképpen emlékeztet minket Jézus Krisztus engesztelő küldetésére. Ugyanígy az ősi húsvét is évente emlékeztetett rá, hogy az Úr kihozta Izráelt Egyiptomból, a fizikai értelemben vett rabszolgaságból. Ma a húsvét arra emlékeztet minket évente, hogy az Úr engesztelése és feltámadása által megválthatók vagyunk a lelki fogságból.
Míg a Hetvenek tagjaként szolgált, Robert E. Wells elder beszélt róla, milyen hit szükséges ahhoz, hogy elegendő változást hozzon az életünkben, hogy részesei lehessünk Jézus Krisztus engesztelésének:
„»Pontosan mennyi hitre van szükségem ahhoz, hogy működjön értem Krisztus engesztelése?« Más szóval, mennyi hitre van szükségem ahhoz, hogy szabadulást nyerjek? Alma könyvében… megtaláljuk a választ. Amulek próféta tanított erről az egyszerű, de nagyszerű tantételről: »Isten Fia… lehetővé teszi az emberek számára, hogy bűnbánathoz vezető hitük lehessen« (Alma 34:14–15; kiemelés hozzáadva).
Figyeljetek fel erre a három szóra: bűnbánathoz vezető hit. Ez a kulcs. Ezt a kifejezést négy alkalommal használja ebben a három versben [lásd Alma 34:15–17]. […]
Rendkívül fontos tehát a Krisztusba vetett hit, valamint a bűnbánathoz vezető hit kombinációja. Az egyik legnagyszerűbb meglátást adja ez nekünk az egyszerű, egyértelmű hit – a bűnbánathoz vezető hit – fontosságáról. Nyilvánvalóan nem hegyeket mozgató hatalmas hitre van szükség; nem nyelveken beszélő vagy betegeket gyógyító hitre; csak annak felismeréséhez elegendő hitre, hogy bűnt követtünk el és megbánjuk azt, sajnáljuk, hogy elkövettük, és nem akarunk többé bűnt elkövetni, csakis azt akarjuk tenni, ami kedvére való Krisztusnak, az Úrnak. Akkor életbe lép számunkra a legnagyobb csoda, az engesztelés, amely által Krisztus megment minket megérdemelt büntetésünktől” (“The Liahona Triad,” in Bruce A. Van Orden and Brent L. Top, eds., Doctrines of the Book of Mormon: The 1991 Sperry Symposium [1992], 6–7).
Alma 34:15–16. „Az irgalom eleget tehet az igazságosság követelményeinek”
Az igazságosságnak két vetülete van:
A törvény iránti engedelmesség örömöt hozó áldásokat eredményez (lásd T&Sz 130:20–21).
A törvény megszegése bánatot hozó büntetést eredményez (lásd Alma 42:22).
Az igazságosság kétféleképpen elégíthető ki:
Soha ne szegd meg a törvényt!
Ha mégis megszeged a törvényt, fizesd meg a büntetést!
Gond: A törvény által egyetlen test sincs igazolva (lásd 2 Nefi 2:5); mindenki követett el bűnt (lásd Rómabeliek 3:23). Büntetést kell tehát fizetni.
A bűnnek két következménye van:
Az időleges törvény által ki lettünk vágva – sérült az igazságosság (lásd Alma 42:14).
A lelki törvény által elveszünk – „semmi tisztátalan dolog nem léphet be Isten királyságába” (1 Nefi 15:34).
Jézus „áldozatként felajánlja magát a bűnért, hogy beteljesítse a törvényt” (2 Nefi 2:7).
Krisztus bevezette az irgalom törvényét, de hogyan?
Ő tökéletesen betartotta a törvényt és bűntelen volt. Igazolta őt a törvény.
Gecsemáné kertjében és a kereszten szenvedett és megfizette a büntetés árát, mintha Őt terhelte volna minden valaha is elkövetett bűn.
A halogatás és a döntésképtelenség hatással lehet a Mennyei Atyánkhoz való visszatérésre irányuló erőfeszítéseinkre. Joseph Fielding Smith elnök azt tanította: „A halogatás, evangéliumi tantételekre vetítve, az örök élet – az Atya és a Fiú színe előtti élet – tolvaja” (The Way to Perfection [1970], 202).
Amulek világossá tette, hogy mindennapos döntéseinkkel végül is átadjuk magunkat vagy az Úr Lelke, vagy az ördög lelke általi irányításnak, ezek hatásainak. Harold B. Lee elnök (1899–1973) a következőképp magyarázta Alma 34:35-öt: „Akik a gonoszság állapotában halnak meg, mert nem tartottak bűnbánatot, azokról azt mondja a szentírás, hogy sajátjainak pecsételi őket az ördög (lásd Alma 34:35), ami azt jelenti, hogy mindaddig nem menekülnek a karmai közül, amíg az utolsó fillérig meg nem fizettek a tetteikért. Miután már elég ideig ki voltak szolgáltatva Sátán gyötrelmeinek az igazság kielégítéséhez, kihozatnak Sátán karmai közül, és Atyánk celesztiális, terresztriális vagy telesztiális világában megkapják azt a helyet, amelyet földi életük során kiérdemeltek” (The Teachings of Harold B. Lee, ed. Clyde J. Williams [1996], 59).
Melvin J. Ballard elder (1873–1939) a Tizenkét Apostol Kvórumából kihangsúlyozta annak fontosságát, hogy még a halandóságban tartsunk bűnbánatot:
„Ez az élet adatott az embereknek a bűnbánatra. Egyikünk se képzelje, hogy a test romlottságának legyőzése nélkül tér a sírba, és aztán minden bűnét és gonosz hajlamát ott hagyja. Ezek velünk maradnak. A lélekkel maradnak, amikor elválik a testtől.
[…] [A halandóság] ideje az, amikor alkalmazkodóbb és fogékonyabb az ember” (The Three Degrees of Glory: A Discourse [Sept. 22, 1922], 11–12).
Időrendi sorrendben Alma 43 követi Alma 35-öt. „Alma, mivel gyötrődött népe gonoszsága miatt, igen, a háborúk és a vérontások… miatt”, „külön-külön” összehívta a fiait, hogy „az igazlelkűséggel kapcsolatos” dolgokról beszéljen velük (Alma 35:15–16). Mormon külön fel is hívta rá a figyelmet, hogy beszúrja ide Alma fiaihoz – Hélamánhoz, Siblonhoz és Koriántonhoz – intézett szavait, mielőtt visszatér „a nefiták és a lámániták közötti háborúk beszámolójához” (Alma 43:3; vesd össze a dátumokat Alma 35-nél és Alma 43-nál a fejezetek összefoglalásában).
Az Alma 35 elmagyarázza, mi vezetett a 43–62. fejezetben tárgyalt lámánita-nefita háború kialakulásához. A konfliktus, majd a háború így foglalható össze az Alma 35 alapján:
„A népszerűbb zorámiták… haragosak lettek az ige miatt, mivel az romba döntötte a [papi] mesterkedéseiket” (3. vers).
A megtért zorámitákat „kiűzték az országból; és ezek sokan voltak” (6. vers); ők elmentek és Jerson népe (Ammon népe) között laktak. Itt táplálták és felruházták őket, földeket adtak nekik örökségül, és minden igényüket kielégítették (lásd 9. vers). Ahol azelőtt laktak, ott szegényeknek, piszkosaknak és közönségeseknek tartották őket (lásd Alma 32:2–3).
Jerson népének kedvessége, ahogyan az új megtérteket fogadták, rendkívül felmérgesítette a zorámitákat (lásd Alma 35:8). A zorámiták fővezére „számos fenyegetést lihegett ellenük” (9. vers). „Ammon népe nem félt” (9. vers), ami tovább bőszítette a zorámitákat és vezetőjüket.
Azok a zorámiták, akik nem tértek meg, „elkezdtek elvegyülni a lámánitákkal, hogy őket is haragra serkentsék” Ammon népe ellen, akik lámánita megtértek voltak (10. vers; lásd még Alma 43:6–7).
Az Alma 35-ben feljegyzett események felfedik, hogyan kezdődtek az Alma 43–62-ben feljegyzett hosszú nefita-lámánita háborúk. Sátán haragra gerjesztette a zorámiták szívét (lásd 2 Nefi 28:20), ők pedig hatással voltak a lámánitákra és más nefita elszakadókra, hogy haragudjanak azokra, akik jók, és fegyvert fogjanak ellenük.
Elgondolkodtató kérdések
Hogyan lehet valakinek tele a szíve, „folyamatosan imában fordulva” az Úrhoz? (Alma 34:27)
Miért Jézus Krisztus volt az egyetlen, aki képes volt a végtelen engesztelésre?
Időnként miért halogatják az emberek a bűnbánatot? Milyen veszélyeket rejt ez a késlekedés?
Javasolt feladatok
Az Alma 32 alapján vázold fel részletesen, mit tanított Alma a hit kifejlődéséről! Mutasd meg, hogyan tápláljuk a hitet, míg az reményből tökéletes tudássá válik, és milyen szerepet játszik ebben a folyamatban Isten szava!
Az Alma 33–34 imával kapcsolatos utasításainak felhasználásával nevezz meg néhány olyan kokrét módot, amely hatékonyabbá tehetné az imáidat!