Örökre átölelve az Ő szeretetével
Nőtestvérek, tudom, hogy [Mennyei Atyánk] szeret bennünket, ahogyan az Ő Fia, Jézus Krisztus is. Ez a szeretet soha nem fog változni, mert állandó.
Amikor megkaptam ezt az elhívást, azért könyörögtem Mennyei Atyámhoz, hogy segítsen nekem megtudni, mire van szükségük a nőtestvéreknek az egyházban. Erős tanúságot nyertem arról, hogy nekünk, az Ő leányainak, tudnunk kell, hogy Ő szeret bennünket. Tudnunk kell, hogy Ő látja a jót bennünk. Szeretetének érzése arra ösztönöz minket, hogy törekedjünk előre, bizonyossá tesz minket abban, hogy mi az Övéi vagyunk, és megerősíti bennünk, hogy Ő szeret minket, még akkor is, amikor megbotlunk, és átmenetileg meghátrálunk.
Ez az üzenet megerősödött bennem, amikor a 2002. évi Áprilisi Általános Konferencia vasárnap délutáni ülésén a bizonyságomat tettem. Aznap reggel azt mondták nekem, hogy David B. Haight elder nem biztos, hogy részt tud venni a konferencián. Amennyiben ez történik, lesz öt percem bizonyságot tenni. Aznap rendkívül erősen imádkoztam Haight elderért! Amikor vasárnap reggel láttam őt besétálni a Konferencia-központba, kezdtem megnyugodni – egészen addig a pillanatig, amikor a gyülekezet éneke alatt kiment a teremből. Miközben aznap délután a pulpitus mögött álltam, a súgógép képernyője üres volt! Az üzenet azonban, amely az elmémbe és a szívembe érkezett, az volt, hogy a nőknek naponta érezniük kell az Úr szeretetét az életükben. Ez volt az az üzenet, melyet tudtam, hogy át kell adnom aznap, és továbbra is ez az üzenetünk számotokra.
Alázattal töltöttek el az erre a felhívásra adott gyengéd, személyes válaszaitok. Köszönöm, hogy megosztottátok velem, hogyan áldotta meg életeteket ez az üzenet. Szavaitok megerősítették, hogy mindannyian jogosultak vagyunk arra – és szükségünk is van rá –, hogy naponta érezzük az Úr szeretetét az életünkben.
Mennyei Atyánk már azelőtt szeretett minket, hogy erre a földre jöttünk. Nőtestvérek, tudom, hogy Ő szeret bennünket, ahogyan az Ő Fia, Jézus Krisztus is. Ez a szeretet soha nem fog változni, mert állandó. Támaszkodhattok rá. Bízhatunk benne.
Ahogyan a Segítőegylet mottója emlékeztet bennünket arra, hogy „a jószívűség soha el nem múlik”, úgy nekünk is hinnünk kell, hogy Krisztus szeretete soha nem fog elhagyni bennünket. Mindennek, amit a Segítőegyletben teszünk, tükröznie kell a Szabadítónk szeretetét és Mennyei Atyánk szeretetét. E nagyszerű szeretetnek kellene arra indítania bennünket, hogy szolgáljunk másokat. Ez legyen mind a kiindulási pontunk, mind pedig a célállomásunk!
Ismerek egy öt kisgyermekes édesanyát, aki felhívta az egyik idősebb nőtestvért, a nagyra becsült tanácsadóját, és megkérdezte: „Elmehetnénk kirándulni?” A barátnője tudta, hogy ez azt jelenti, beszélni szeretne vele. A nyolcmérföldes túra felénél járva a fiatal édesanya végül ezt mondta: „Egyszerűen nem hiszem, hogy a Mennyei Atya szeret engem; rengeteg hibát vétettem az életemben. Nem érzem, hogy érdemes lennék a szeretetére; hogyan is szerethetne engem?” Nőtestvérek, ez egy olyan nő volt, aki templomi szövetségeket kötött, és tevékeny volt az egyházban. Ő mégis érdemtelennek érezte magát az Ő szeretetére. Az idősebb nőtestvér gyorsan így válaszolt: „Hát persze, hogy szeret téged! Te az Ő leánya vagy.”
Mi is gyakran elutasítjuk az Úr szeretetét, melyet nagyobb mértékben áraszt ki ránk, mint amennyit hajlandóak lennénk befogadni? Azt gondoljuk, hogy tökéletesen rendben kell lennünk ahhoz, hogy megérdemeljük az Ő szeretetét? Amikor érezzük, ahogyan „szeretetének karjai örökre átölelnek”1 bennünket, akkor biztonságban érezzük magunkat, és felismerjük, hogy nem kell azonnal tökéletesnek lennünk. El kell fogadnunk, hogy a tökéletesség egy folyamat. Ez az örökkévaló fejlődés evangéliuma, és nekünk meg kell becsülnünk az utazást. Az örökkévaló azt jelenti, hogy „kezdet és vég nélkül való”, így szeretetének ölelése minden nap elérhető a számunkra. Ne feledjétek, hogy ez állandó – még akkor is, amikor nem vesszük azt észre. Szeretem Nefi leírását erről az ajándékról: „Isten szeretete… áthatja az emberek gyermekeinek szívét; tehát ez minden dolognál kívánatosabb… és a legörömtelibb a lélek számára.”2 Bizonyságomat teszem arról, hogy ez igaz.
Tudom, hogy lehetnek közöttünk néhányan, akiknek nehéz elképzelni, milyen érzés is az Ő szeretete. Gondoljatok egy édesanyára az újszülött gyermekével! Egy édesanya ölelésének melegsége, biztonsága, gyengédsége és békéje segíthet nekünk megérteni, milyen érzés az Ő szeretetének karjaival átölelve lenni. Egy fiatal felnőtt segítőegyleti nőtestvér ezt írta: „Csupán az édesanyám szeretetében kerülök közel a Szabadító szeretete nagyságának és erejének megértéséhez.”
Édesanyák, látjátok, milyen fontos szerepetek van abban, hogy gyermekeiteknek megtanítsátok az igazságot? Miközben gyermekeiteket átölelitek a ti szeretetetekkel, ők bepillantást nyernek az Ő szeretetébe is. Gordon B. Hinckley elnök arra ösztönöz minket, hogy „szeres[sük] az Urat, a [mi] Isten[ünket], szeres[sük] az Ő Fiát, és [legyünk] mindig hálás[ak] az Ő irántunk való szeretetéért! Ha más szeretet megfakul is, Isten mindegyikünk iránti fénylő, páratlan, örökkévaló szeretete velünk lesz, és az Ő Fia szeretete is, aki életét adta mindegyikőnkért.”3
Az az édesanya, aki ismeri az Istennel való kapcsolatát, segít a gyermekeinek, hogy megismerjék Őt, és átölelje őket az Ő szeretete. Megérintettek egy leány szavai, melyeket a 100 éves édesanyja temetésén mondott: „Amikor tizenéves voltam, és megpróbáltam összeállítani az órarendemet, kimentem a konyhába, ahol az édesanyám éppen vasalt. Elmondtam neki a különböző tanulmányi lehetőségeimet…, ő pedig végighallgatta az összeset. Megbeszéltük a lehetőségeket…, majd pedig ezt mondta: »Rendben, Cathy, imádkoztál már róla?« Egy kicsit zavarba jöttem, és rövid tétovázás után így szóltam: »Mindenről imádkoznunk kell?« Ő egyszerűen így válaszolt: »Nekem igen.«”4
Ez az édesanya odafigyelt. Megosztotta az Úrba vetett hitét, példát mutatott, megosztotta azon elvárását a leányával szemben, hogy folyamatosan forduljon az Úrhoz. Miközben közeledünk az Úrhoz, érezzük, ahogyan a szeretete még közelebb visz minket hozzá. Édesanyák, tanítsátok meg gyermekeiteknek, hogy mindig vonják be az Urat az életükbe, és segítsetek nekik felismerni az Ő szeretetteljes befolyását!
Az édesanyám és én együtt részesültünk a pátriárkai áldásunkban. Én 20, ő pedig 49 éves volt. Soha nem fogom elfelejteni azt a napot – ahogyan a pátriárka az édesanyám fejére helyezte a kezeit, és elmondta neki, milyen gyakran megőrizték az életét reumás láz, szívbántalom és számos más betegség során. Felidézte az életét, számba véve azokat az időket, amikor megáldott másokat. Beszélt neki azokról a dolgokról, melyeket az Úr számára tartogatott, és útmutatást adott arra vonatkozóan, hogy mit kell tennie. Ismertem az édesanyám életét; és figyeltem, ahogyan ez a pátriárka, aki nem ismerte őt, leírta az életét. Ez az élmény tanúság volt számomra arról, hogy Isten él, hogy Ő szeret bennünket, és hogy Ő személyesen ismer minket. Éreztem az Úr édesanyám iránt – és irántam – érzett szeretetét azon az emlékezetes napon.
A Szabadítónk irántunk érzett szeretetének legnagyszerűbb bizonyítéka az engesztelése. Szeretete csordultig van kegyelemmel, türelemmel, hosszútűréssel, irgalommal és megbocsátással.
Nos, nagymamákként szent kötelességünk, hogy unokáinkat szeretettel öleljük át. Amikor egy hároméves kislány pimaszul viselkedett, a nagymamája így utasította rendre: „Ne beszélj így a nagymamáddal – mert még hosszú-hosszú évig barátok leszünk!” Hát nem nagymamának lenni a legjobb? Emlékezzetek, nőtestvérek, a szeretet és a szövetségek örökkévaló családokká kötnek össze bennünket!
Az Úr szeretetét gyakran mások közvetítik, amikor ők a Lélek sugalmazásai szerint cselekszenek. Meghalljuk és követjük ezeket a sugalmazásokat?
Anyagi problémák miatt az egyik nőtestvérnek 22 év után ki kellett költöznie szeretett otthonából és egyházközségéből. Ez fájdalmas volt. Az új egyházközségében töltött első vasárnapjáról ezt mondta: „Nagyon egyedül éreztem magam, habár ismertem már néhány embert. Az elsők között ültem be a segítőegyleti gyűlésre aznap reggel. Leültem, és figyeltem, ahogyan a nőtestvérek sorban bejöttek és helyet foglaltak. Úgy tűnt, nem csak saját székre, hanem saját sorra is szükségük volt. Nem ültek egymás mellé, és nem ültek le mellém sem. Elszigetelve éreztem magam.” Nőtestvérek, miért tesszük ezt egymással?! A nőtestvér így folytatta: „Ekkor belépett Lisa. Az arca felragyogott, amikor meglátott engem, odarohant hozzám, lehuppant mellém, átkarolt, és adott egy nagy ölelést. Bámulatos, hogy egy ilyen apró gesztus milyen sokat jelenthet. A melegsége – és hozzátenném: a szeretete – eltörölte a magányomat.”
Attól tartok, csupán életünk nagy eseményeiben látjuk meg az Úr szeretetét; a kis dolgokban is észre kell vennünk az Ő szeretetét! Ne becsüljétek alá azon képességeteket, hogy egyszerű, őszinte viselkedéssel megoszthatjátok az Ő szeretetét, mint például azáltal, hogy leültök egy másik nőtestvér mellé, és éreztetitek vele, hogy szívesen látják őt.
Ti érzitek az Úr szeretetét az életetekben? Az, ahogyan én érzem az Ő szeretetét, különbözhet attól, ahogyan ti megtapasztaljátok azt. A lényeg az, hogy megértsétek, hogy ti hogyan érzitek azt a szeretetet. Miután pedig megéreztétek, legyetek készek megosztani azt!
A Katrina hurrikán pusztítását követően az elnökséggel ellátogattunk a Mexikói-öbölhöz. Az egyik este, egy esti beszélgetés alkalmával, ott álltam a pulpitusnál, és úgy éreztem, minden jelenlévő nőtestvérnek szüksége van valakire, aki szó szerint átkarolja és megerősíti őt. A gyűlés végeztével Hughes nőtestvér, Pingree nőtestvér és én megálltunk egy-egy ajtó mellett, és megöleltünk minden egyes nőtestvért, aki kiment a teremből. Egyszerűen ki szerettük volna fejezni az irántuk érzett szeretetünket. Hadd mondjam el azoknak a nőtestvéreknek, akik közülük ma este hallgatnak minket, hogy megújulva hagytuk el a kápolnátokat Isten szeretete miatt, amelyet ti osztottatok meg velünk. Köszönjük, hogy gondoskodtok egymásról – és mi hármunkról!
A reggeli imáimban arra kérem Mennyei Atyámat, hogy töltsön el szeretetével, hogy még nagyobb szívvel tudjam végezni a munkáját. Tudom, hogy a napi könyörgésem hatására áldásokban részesültem. Segítőegyleti nőtestvérekként arra kell törekednünk, hogy Krisztus szeretetét közvetítsük, aki mindig az Atyja kedvében kívánt járni azáltal, hogy az Ő akaratát cselekedte. Nőtestvérek, minden erőnkkel követnünk kell az Ő páratlan példáját – hogy ilyen szeretetet közvetítsünk a gondolatainkon, a beszédünkön és a cselekedeteinken keresztül – minden dologban, melyet teszünk, s melyek vagyunk. Nem engedhetjük, hogy a büszkeség vagy a hiúság, az önzőség vagy a személyes napirendünk helyettesítse azt, hogy szeretettel felkaroljunk másokat. Egyszerűen és mélyrehatóan szólva, először engednünk kell, hogy Isten szeretete átöleljen bennünket. Ezt legjobban úgy tehetjük meg, ha magunkhoz öleljük a Szabadító örökkévaló engesztelését. Ezután pedig kitágíthatjuk ezt a kört a családunk és mindenki más bevonásával. Egy ilyen kör valóban maga a mennyország.
Drága nőtestvéreim, az Úr áldjon meg benneteket, hogy naponta érezhessétek a szeretetét, miközben betartjátok a szövetségeiteket, jószívűek vagytok, és megerősítitek a családotokat! Jézus Krisztus nevében, ámen.