Védelem és menedék
Védelmünkként és menedékünkként beszélünk az egyházról. Biztonság és védelem van az egyházban.
1847. július 26-án – a völgyben töltött harmadik napjukon (mivel a második nap a sabbat volt) – Brigham Young a Tizenkettek tagjaival és néhány másik emberrel felmászott egy csúcsra kb. másfél mérföldre innen, ahol most állok. Úgy gondolták, ez jó hely lesz arra, hogy zászlót emeljenek a nemzeteknek. Heber C. Kimball egy sárga kendőt viselt. Hozzákötötték Willard Richards sétapálcájához és meglengették a magasban, zászlóként a nemzeteknek. Brigham Young „Ensign Peak”-nek [vagyis Zászló-csúcsnak] nevezte el a helyet.1
Aztán lejöttek az elnyűtt szekereikhez, ahhoz a pár dologhoz, amit 2000 mérföldön keresztül hoztak magukkal, és az utazástól kifáradt követőikhez. Nem az adott nekik erőt, amijük volt, hanem amit tudtak.
Tudták, hogy ők az Úr Jézus Krisztus apostolai. Tudták, hogy angyali hírnökök adták át nekik a papságot. Tudták, hogy birtokukban vannak a parancsolatok és a szövetségek, amelyek lehetőséget adnak az egész emberiség szabadulására és felmagasztosulására. Biztosak voltak abban, hogy a Szentlélek sugalmazásai kísérik őket.
Azonnal munkához láttak: felszántották a kerteket és menedékeket építettek a gyorsan közelgő tél ellen. Felkészültek azok fogadására, akik már a prérin jártak, őket követve e felé az új gyülekező hely felé.
Egy kilenc évvel korábban adott kinyilatkoztatás azt parancsolta nekik: „Keljetek fel és ragyogjatok, hogy világosságotok zászló lehessen a nemzetek számára;
És hogy a Sion földjére és cövekjeibe történő összegyűjtés védelemmé lehessen, és menedékké a zivatar, valamint a harag elől, amikor az elegyítetlenül kiömlik az egész földre” (T&Sz 115:5–6).
„Világosságnak” és a normát jelképező „zászlónak” kellett lenniük.
A kinyilatkoztatás által megalapozott norma, vagyis zászló, megtalálható a szentírásokban, Jézus Krisztus evangéliumának tanain keresztül. Az általunk élt evangéliumi élet tantételei tanokon alapulnak, a normák pedig összhangban vannak ezekkel a tantételekkel. Szövetség köt bennünket a normákhoz, miközben azokat szertartásokon keresztül átadják nekünk azok, akik papsági felhatalmazást kaptak.
Azok a hithű Fivérek nem változtathatták meg, és mi sem változtathatjuk meg a normákat, vagy hanyagolhatjuk el őket. Azok szerint kell élnünk.
Nem jelent megoldást vagy megnyugvást, ha egyszerűen azt mondjuk, hogy nem számítanak. Mindannyian tudjuk, hogy számítanak, mert „elegendő utasítást kaptak az emberek, hogy különbséget tegyenek jó és gonosz között” (2 Nefi 2:5).
Amennyiben minden tőlünk telhetőt megteszünk, nem kell elcsüggednünk. Amikor nem sikerül valami – ami gyakran előfordul –, vagy ha megbotlunk – ami bizony megtörténhet –, még mindig ott van a bűnbánat és a megbocsátás orvossága.
Meg kell tanítanunk a gyermekeinknek az erkölcsi normát, hogy elkerülhessék az erkölcstelenség minden formáját. A halandó testükben lévő rendkívüli erők csak „olyan férfi és nő között használható[k]…, akik mint férj és feleség törvényes házasságot kötöttek”2. Tökéletesen hűségesnek kell lennünk a házasságban.
Meg kell tartanunk a tized törvényét. Eleget kell tennünk az egyházban kapott felelősségeinknek. Össze kell gyűlnünk minden héten az úrvacsorai gyűlésen, hogy megújítsuk a szövetségeinket és elnyerjük azokat az ígéreteket, amelyek a kenyér és a víz fölött mondott egyszerű imákban állnak. Tisztelnünk kell a papságot, és engedelmeskednünk kell a szövetségeknek és a szertartásoknak.
Azok a Fivérek a Zászló-csúcson tudták, hogy életüket a megszokott módon kell élniük, és meg kell tartaniuk Krisztus képmását az ábrázatukon (lásd Alma 5:14).
Megértették, hogy a cövekek védelmül és menedékül szolgálnak, de akkor még egyetlen cövek sem volt a földön. Tudták, hogy az a küldetésük, hogy megalapítsák Sion cövekjeit a föld minden nemzetében.
Talán felmerült bennük, hogy miféle harag vagy zivatarok szakadhatnak rájuk, amiket eddig még nem tapasztaltak meg. Már meg kellett élniük kegyetlen ellenállást, erőszakot és megfélemlítést. Az otthonaik porig égtek, a javaikat pedig elvették. Újra és újra és újra elűzték őket otthonaikból. Tisztában voltak azzal, ahogy mi is tudjuk, hogy az ellenkezésnek nem lesz vége. Változik a természete, de soha nem ér véget. Soha nem lesz vége a kihívásoknak, amelyekkel azoknak a korai szenteknek szembe kellett nézniük. Az új kihívások másabbak lesznek, de bizonyosan nem kisebbek, mint azok, amelyeken nekik kellett végigmenniük.
Mára Sionnak több ezer cövekje van, és mindenhol megtalálhatók szerte a világon. A tagság milliókban számolható, és egyre növekszik. Egyiket sem lehet visszatartani, mert ez az Úr munkája. Jelenleg az egyháztagok 160 országban élnek, és több mint 200 nyelvet beszélnek.
Néhányan azzal a kimondatlan félelemmel élnek együtt, hogy mi vár ránk és az egyházra a világban. Az erkölcsösség és a lelkiség egyre sötétebb homályba vész. Ha az egyházba gyűjtetünk, az evangélium egyszerű tantételei szerint élünk, erkölcsösek vagyunk, betartjuk a Bölcsesség szavát, eleget teszünk papsági és egyéb feladatainknak, akkor nem kell félnünk. A Bölcsesség szava a kulcs mind a fizikai egészséghez, mind pedig a kinyilatkoztatáshoz. Kerüljétek el a teát, a kávét, az alkoholt, a dohányt és a kábítószereket!
Ott élhetünk, ahol szeretnénk, mindent megtéve, ami tőlünk telik , hogy megéljünk, akár szerényen, akár bővelkedve. Azt tehetjük az életünkkel, amit szeretnénk, bizonyosságot nyerve a Mindenható jóváhagyásáról, sőt még a közbenjárásáról is, bízva az állandó lelki irányításban.
Minden cövek egyfajta védelem, menedék, a norma zászlaja. A cövekben megtalálható minden, ami szükséges a szabaduláshoz és a felmagasztosuláshoz azok számára, akik a hatása alá tartoznak, a templomok pedig egyre közelebb vannak.
Nem ért véget az ellenkezés. Terjeng néhány hamis értelmezés vagy helytelen beállítás velünk és történelmünkkel kapcsolatban; ezek közül néhány szándékos gonoszság és teljes mértékben ellentmond Jézus Krisztus és evangéliuma tanításainak. Néha papok, sőt lelkészi szervezetek emelik fel szavukat ellenünk. Olyat tesznek, amit mi sosem tennénk. Mi nem támadunk, nem bírálunk, illetve nem emeljük fel szavunkat mások ellen úgy, ahogy azt ők teszik velünk.
Még ma is léteznek ostoba történetetek, amelyeket annyiszor adnak át és ismételnek el, hogy a végén elhiszik őket. Ezek közül az egyik legostobább az a történet, hogy a mormonoknak szarvuk van.
Évekkel ezelőtt részt vettem egy szimpóziumon egy oregoni főiskolán. Jelen volt egy katolikus püspök, egy rabbi, egy episzkopális lelkész, egy evangélikus lelkipásztor, egy unitárius pap és jómagam.
Dr. Bennett, az iskola elnöke reggelit adott a tiszteletünkre. Az egyikőjük megkérdezte, hogy melyik feleségemet hoztam magammal. Erre azt válaszoltam, hogy csak egy közül választhattam. Egy pillanatig azt gondoltam, hogy csak engem szemeltek ki arra, hogy zavarba hozzanak. Azután valaki megkérdezte a katolikus püspököt, hogy ő elhozta-e a feleségét.
A következő kérdést Dr. Bennett nekem tette fel: „Igaz, hogy a mormonoknak szarvuk van?”
Elmosolyodtam, és azt mondtam: „Úgy fésülöm a hajam, hogy ne látszódjanak.”
A teljesen kopasz Dr. Bennett mindkét kezét a fejére tette, és azt mondta: „Ó! Akkor belőlem sosem lehet mormont csinálni!”
Ami a legfurcsább az az, hogy egyébként értelmes emberek azt állítják, hogy nem vagyunk keresztények. Ez azt mutatja, hogy keveset vagy semmit sem tudnak rólunk. Igaz az a tantétel, hogy nem emelheted fel magad mások leszólásával.
Néhányan azt feltételezik, hogy a magas normáink visszavetik majd a növekedésünket. Pont az ellenkezője történik. A magas normák mágnesként működnek. Mindannyian Isten gyermekei vagyunk, akiket vonz az igazság és a jóság.
Azzal a kihívással nézünk szembe, hogy a gonoszság egyre sötétedő felhőinek világában kell felnevelnünk a családunkat. Egyháztagjaink közül néhányan meginognak, és azon gondolkoznak: Vajon van olyan hely, ahová el lehet menekülni az egész elől? Létezik olyan város, vagy állam, vagy ország, ahol biztonságban lehetünk, ahol menedékre lelhetünk? A válasz általában az, hogy nincs ilyen hely. A védelem és a menedék ott van, ahol az egyháztagok élnek.
A Mormon könyve megjövendöli: „Igen, és akkor kezdődik majd el a munka minden nemzet között, az Atyával, előkészítve az utat, melyen népét össze lehet gyűjteni, haza örökségük földjére” (3 Nefi 21:28).
Azok, akik a világból az egyházba lépnek, betartják a parancsolatokat, tisztelik a papságot és tevékennyé válnak, menedékre lelnek.
Pár héttel ezelőtt, az egyik gyűlésünkön Robert C. Oaks, egyike a Hetvenek hét elnökének (egyébként a NATO közép-európai légierejének nyugalmazott vezérezredese és parancsnoka), egy olyan egyezményre emlékeztetett bennünket, amelyet 10 nemzet írt alá a Missouri nevű hadihajón a Tokió öbölben 1945. szeptember 2-án, és amely véget vetett a második világháborúnak. Néhányan Ázsiában voltunk akkor. Ezt mondta Oaks (vezérezredes) elder: „Nem tudok ma elképzelni olyan körülményt, ahol meg lehetne tartani egy ilyen gyűlést, vagy alá lehetne írni egy ilyen egyezményt, amely véget vetne a terrorizmus és a gonoszság elleni háborúnak, amelyben mindannyian részt veszünk. Ez nem olyan háború.”
Nem kell félnünk, még egy olyan világban sem, ahol a háborús cselekmények sosem érnek véget. A kinyilatkoztatásokban elhangzott próféciák szerint az ellenkezés háborúja ma is folytatódik. Boldognak és derűlátónak kell lennünk. Nem szabad félnünk. A félelem a hit ellentéte.
Tudjuk, hogy az egyházban való tevékenység kiindulópontja a család. Bárhol is vannak az egyháztagok a világban, olyan otthont kellene teremteniük, ahová a gyermekeket örömmel fogadják, és ahol „az Úrnak öröksége”-ként becsülik őket (Zsoltárok 127:3) Egy érdemes utolsó napi szent család a norma zászlaja a világnak.
Nemcsak hogy meg kell tartanunk a legmagasabb normákat, de mindannyiunknak zászlónak, védelemnek és menedéknek kell lennünk. Engednünk kell, hogy „úgy fényljék a [mi] világosság[unk] az emberek előtt, hogy lássák a [mi] jó cselekedetei[nket], és dicsőítsék a [mi] mennyei Atyá[n]kat” (Máté 5:16; lásd még 3 Nefi 12:16).
Az elmúlt nemzedékek minden küzdelme és erőfeszítése elhozta számunkra napjainkban Jézus Krisztus evangéliumának teljességét, a felhatalmazást a szolgálatra és a szükséges eszközöket a szolgálat elvégzéséhez. Minden ebben, az idők teljességének adományozási korszakában összpontosul, amelyben minden dolog beteljesül, és a föld felkészül az Úr eljövetelére.
Mi is legalább annyira részesei vagyunk ennek a munkának, amennyire azok a férfiak voltak, akik leszedték a sárga kendőt Willard Richards sétapálcájáról, és lejöttek a Zászló-csúcsról. Az a kendő, melyet a magasban meglengettek, azt a nagy összegyűjtést jelezte, amelyet megjövendöltek az ősi és az újkori szentírásokban.
Védelmünkként és menedékünkként beszélünk az egyházról. Biztonság és védelem van az egyházban. Az egyház Jézus Krisztus evangéliumában összpontosul. Az utolsó napi szentek megtanulnak magukba nézni, hogy lássák az emberiség Szabadítójának megváltó erejét. Az egyházban tanított és a szentírásokból megtanult evangéliumi tantételek útmutatóvá válnak mindannyiunk számára, egyénekként és családként is.
Tudjuk, hogy az általunk megteremtett otthonok és azok is, amelyeket a leszármazottaink teremtenek majd, a kinyilatkoztatásokban megjövendölt menedékek – „világosság”, „zászló” minden nemzetnek, valamint „menedék” az eljövendő zivatarok elől (lásd T&Sz 115:5–6; Ésaiás 11:12; 2 Nefi 21:12).
A zászló, amely alatt mindannyiunknak gyülekeznie kell Jézus Krisztus, Isten Fia, az Atya Egyszülöttje, akinek ez az egyháza, és akinek a nevét magunkra vettük, és felhatalmazását viseljük.
Hittel tekintünk előre. Sok olyan eseményt láttunk az életünkben, és még sokat fogunk, amelyek próbára teszik a bátorságunkat, és megnövelik a hitünket. „Örül[nünk] és örvendez[nünk]” kell, „mert a [mi] jutalm[unk] bőséges a mennyekben” (Máté 5:12).
Készségesen védjétek meg az egyház történelmét, és ne szégyelljétek „a [Jézus] Krisztus evangyéliomát; mert Istennek hatalma az minden hívőnek idvességére” (Rómabeliek 1:16)!
Kihívásokkal fogunk szembenézni, mert nem tudjuk elkerülni őket, és tanítani fogjuk Jézus Krisztus evangéliumát, és azt fogjuk Róla tanítani, hogy Ő a Szabadítónk és a Menedékünk, a Megváltónk.
Ha egy elnyűtt sárga kendő elég jó volt ahhoz, hogy zászló legyen a nemzeteknek, akkor a papságot viselő hétköznapi férfiak, valamint hétköznapi nők és hétköznapi gyermekek hétköznapi családokban, akik szerte a világban a tőlük telhető legjobban élik az evangéliumot, zászlóként, védelemként és menedékként tündökölhetnek mindaz ellen, ami majd kiárad a földre.
„Krisztusról beszélünk, Krisztusban örvendezünk, Krisztusról prédikálunk, Krisztusról prófétálunk, és próféciáink szerint írunk, hogy gyermekeink tudhassák, milyen forráshoz forduljanak bűneik bocsánatáért” (2 Nefi 25:26).
Ez az egyház virágozni fog. Győzedelmeskedni fog. Ebben teljes mértékben bizonyos vagyok. Erről teszek bizonyságot Jézus Krisztus nevében, ámen.