Emlékezni az Úr szeretetére
Törekednünk kell arra, hogy ismerjük és érezzük az Úr szeretetét az életünkben!
Krisztus vörös köpenyben, Minerva Teichert alkotása tűnt a legtökéletesebb festménynek arra, hogy illusztrálja a ma estére választott témánkat: „Szeretetének karjai örökre átölelnek” (2 Nefi 1:15). Krisztus, felénk kitárt karjaival magához hív minket. A nefitákhoz hasonlóan, akiket arra kért, hogy „keljetek fel és jöjjetek hozzám” (3 Nefi 11:15), úgy kér mindegyikünket is, hogy egyenként jöjjünk Hozzá, hogy mi is tudhassuk, „hogy [Ő] Izráel Istene, és az egész föld Istene, és megölt[ék] a világ bűneiért” (3 Nefi 11:14). Ha elfogadjuk ezt a meghívást, megtudhatjuk, milyen érzés, amikor átölel bennünket az Ő szeretete.
Biztos vagyok abban, hogy legalább egyszer már mindannyian éreztétek, amikor Krisztus karjai átöleltek benneteket. Ha azonban olyanok vagytok, mint én, akkor vannak olyan időszakok, amikor féltek, amikor látszólag erőt vesz rajtatok a stressz és az elfoglaltság, amikor úgy érzitek, elsodródtatok a Lélektől. Talán akár még elhagyatottnak is érzitek magatokat. Amikor ilyen érzések fognak el, a legjobb ellenszerem azon pillanatok emléke, amikor Krisztus békessége megerősített engem. Így ma este arra kérlek benneteket, hogy emlékezzetek arra, mit jelent érezni az Úr szeretetét az életetekben, és a karjaiban átölelve érezni magatokat.
Édesanyám akkor hunyt el, mikor még fiatal anyuka voltam. Szükségem lett volna a tanácsaira. Miután megállapították, hogy rákos, csupán hat hétig élt. Először az édesapámért aggódtam. Hálás voltam azért, hogy anya nem szenvedett sokáig, és hogy a halála gyengéd élmény maradt számunkra. Néhány hét múlva azonban közeledett anyák napja és az ő születésnapja, és kezdett nekem szörnyen hiányozni. Szerettem volna, ha átölel, és tudni akartam, hogy jól van-e. El akartam mondani neki, hogy szeretem, és hogy hiányzik nekem.
Egy este, mikor sírva imádkoztam (amit akkoriban gyakran tettem), éreztem, hogy – hirtelen és erőteljesen – vigasz tölti el a testem. Az az érzés helyrehozott engem; megbékéltem. Fizikailag nem tartott sokáig, mégis végtelenül megnyugtató volt. Tudtam, mi az – az Úr szeretete, amely átölelt, és amely békével és erővel töltött el. Ami ugyanilyen fontos azonban, hogy ez a pillanat édes ajándékként maradt meg az emlékeimben, amelyet kibonthatok, és amelyre emlékezhetek, amikor az élet nehéz.
A szeretet pillanatai és az abból származó békesség néha váratlanul érkeztek, akkor, amikor nem volt rá szükség, amikor nem szembesültem konkrét problémával vagy megoldandó dolgokkal. Egy szép őszi sabbat napon abban a fotelemben üldögéltem, amelyben a szentírásokat szoktam olvasni, és figyeltem a szomszédunk barackfájáról lehulló elsárgult leveleket. A szentírásaimból feltekintve, mindenféle előzetes ok nélkül békesség és megelégedettség járt át. A pillanat röpke volt, ám az emléke annak a szeretetnek, melyet éreztem, maradandó lett. Ez az emlékezés ajándéka, amelyet visszaidézhetünk, amikor nehéz idők jönnek.
Amikor azonban törekszem rá, életem minden napján tapasztalom az Úr szeretetét, és érzem, amint karjával átölel engem. Látom az Úr szeretetének bizonyítékát a reggeli sétáim során, amikor a levegő tiszta, és keletről feltűnik az első fénysugár. Érzem az Ő szeretetét, amikor eszembe villan egy szentírás vers, és új módon szól hozzám. Felismerem a szeretetét, amikor jó nőtestvérektől tanulok a Segítőegyletben, vagy látogató tanítóktól, akik gondoskodnak rólam. Érzem jelenlétét, mikor a szívem megdobban egy gyönyörű zene vagy egy emlékezetes beszéd hallatán. Nőtestvérek, az Úr ott van mindenütt, ha nyitva tartjuk a szemünket, és szívünket az Ő szeretete felé.
Ám biztos vagyok abban, hogy vannak köztetek olyan nők, akik most azt gondolják: „Mikor van nekem időm egy reggeli sétára? Mikor volt utoljára 10 békés percem, hogy olvassam a szentírásaimat?” Vagy „mikor volt utoljára olyan napom, amikor nem éreztem fájdalmat? vagy aggodalmat? vagy szívfájdalmat?” Elismerem, mennyire igaz az, hogy az élet néha egy nagy rakás kötelezettségnek, frusztrációnak és csalódásnak tűnik. Az Úr azonban itt van, mindig ugyanúgy, karjait még mindig kitárva. Amikor erőtlennek érezzük magunkat, emlékeznünk kell arra a békére, amelyet korábbi alkalmakkor adott számunkra. Az Ő békessége vigaszt és erőt ad; a világ nem képes ezt megadni számunkra.
Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza hithű asszonyaiként, megáldattunk a Szentlélekkel. Amikor meghívjuk a Szabadítót az életünkbe, a Szentlélek tanúskodni fog arról a szeretetről, amellyel az Atya és az Ő Fia, a mi Szabadítónk viseltetnek irántunk. Az azonban, hogy érezzük az ő szeretetüket, nem csupán vágyaink, hanem tetteink függvénye is. A cselekedetek, amelyeket meg kell hoznunk, ismeretesek számunkra: őszinte, konkrét és alázatos ima, majd ezt követően az Úr válaszaira történő csendes odafigyelés; rendszeres szentírás-tanulmányozás és idő az olvasottakon való elgondolkozásra; végül pedig hajlandóság az önelemzésre és az Úr azon ígéretébe vetett bizalom, hogy Ő „erőssé tesz[i] számu[nkra] a gyenge dolgokat” (Ether 12:27). Miközben tanulmányozunk és elgondolkozunk, jogosultak vagyunk a Lélek sugalmazásaira, és ahogy egyre figyelmesebbé válunk e sugallatok iránt, megtanuljuk minden nap felismerni az Úr munkálkodását az életünkben. Ahogyan Maxwell elder kifejezte, megtaláljuk majd Őt „életünk részleteiben” („Becoming a Disciple”, Ensign, 1996. jún., 19. o.). Amikor pedig elérkezik ez a felismerés, érezni fogjuk az Ő békéjét és felismerjük, hogy az Ő szeretetének karjai valóban átölelnek bennünket.
A 2004. januári Világméretű vezetőképző gyűlésen Hinckley elnök arra intette az egyház asszonyait, hogy „álljanak erősen és rendíthetetlenül” a világban egyre növekvő gonosz ellen („Erősen és rendíthetetlenül állni”, Világméretű vezetőképző gyűlés, 2004. jan. 10., 20. o.). Nőtestvérek, ez az, amiért arra kell törekednünk, hogy tudjuk és érezzük az Úr szeretetét az életünkben! Ezért kell emlékezetünkben tartanunk és kincsként felhalmoznunk az Ő békéjével, és az általa kapott erővel kapcsolatos saját élményeinket! És ezért kell tovább adnunk saját hitbéli tapasztalatainkat és bizonyságunkat a gyermekeinknek, és azoknak, akik szüleik vagy szeretteik nélkül maradtak.
A családunknak szüksége van Isten békéjére az életükben, és amennyiben nem tudjuk, vagy nem akarjuk meghívni az Urat az életünkbe, akkor a családunk a mi személyes zűrzavarunk tükörképévé válik majd. Azt kérik a nőktől, hogy legyenek családjuk gondozói, ám biztosnak is kell lennünk; kőkemény alapnak kell lennünk, amelyen megállhat az otthonunk! A családunk igényli, hogy békét sugározzunk feléjük, mint ahogy az Úr is békét sugároz felénk. Szükséges, hogy az otthonunk olyan hely legyen, ahol a családunk és a barátaink szeretnek ott lenni; ahol mindenki, aki belép az otthonunkba erőt és bátorságot meríthet, amellyel szembenézhet egy egyre gonoszabb világban való élettel. Kell, hogy a gyermekeink hallják, amint mi „Krisztusról beszélünk, Krisztusban örvendezünk [és] Krisztusról prédikálunk” (2 Nefi 25:26), hogy tudják, milyen forráshoz forduljanak azért a békéért, amely „minden értelmet felül halad” (Filippibeliek 4:7).
Emlékezzetek rá, nőtestvérek, hogy a Szabadító hívása tiszta és világos, és ami fontos számunkra, hogy folyamatos: „Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek.… Vegyétek föl magatokra az én igámat… Mert az én… terhem könnyű” (Máté 11:28–30). Ez az Úr számomra és számotokra adott ígérete.
Azért imádkozom, hogy mind emlékezzünk arra, amikor az Úr az Ő békéjét árasztotta felénk, és szeretetének karjaival átölelt bennünket. És ami éppilyen fontos, ha egy ideje nem éreztétek ezt a szeretetet, törekedjetek meglátni és érezni azt, miközben életetek megszokott feladatait végzitek! Ha így tesztek, ezek az Úrral kapcsolatos emlékek, ahogy telnek-múlnak a napok, a hónapok és az évek, édes ajándékokká lesznek, amelyeket másodszor – vagy sokadszor is – kinyithattok, hogy feltöltődjetek tőlük, amikor nehéz az élet.
„Békességet hagyok néktek – ígéri az Úr –, nem úgy adom én néktek, a mint a világ adja” (János 14:27). Béke. Erő. Ez az, amire vágyunk, és ez lehetséges. Csupán kitárt karjai felé kell fordulnunk! Jézus Krisztus nevében, ámen.