Egy papsági kvórum
A kvórum ereje leginkább abban rejlik, hogy a tagjai mennyire egyek az igazlelkűségben.
Hálás vagyok, hogy veletek lehetek ezen a nagyszerű papsági gyűlésen. Mindannyian egy papsági kvórum tagjai vagyunk. Ez lehet, hogy számotokra nem figyelemre méltó, de nekem az. Az egyház egy kis gyülekezetében rendeltek el diakónussá az ároni papságban. Csak egy család volt a gyülekezetben. Nem volt kápolnánk. Az otthonunkban találkoztunk. Én voltam az egyedüli diakónus, a bátyám pedig az egyedüli tanító.
Szóval tudom, hogy milyen egyedül gyakorolni a papságot, a más kvórumtagokkal való szolgálat nélkül. Elégedett voltam abban a kis gyülekezetben kvórum nélkül is. Nem tudtam, mit hagyok ki. Aztán a családom átköltözött az ország másik felébe, ahol sok papságviselő és erős kvórumok voltak.
Az évek során megtanultam, hogy egy kvórum ereje nem a tagjainak számában rejlik. Sem pedig a tagok korában és érettségében. A kvórum ereje leginkább abban rejlik, hogy a tagjai mennyire egyek az igazlelkűségben. Egy erős papsági kvórumon belüli egység olyasmi, amit nem tapasztaltam semmilyen sportegyesületben, klubban, vagy bármely más világi szervezetben.
Alma Móziás könyvében lejegyzett szavai közelítik meg a legjobban az egység azon érzését, amit a legerősebb papsági kvórumokban éreztem:
„És megparancsolta nekik, hogy ne legyenek viszálykodások egymással, de hogy egy szemmel tekintsenek előre, egy hittel és egy keresztséggel rendelkezvén, szívüket egységbe és szeretetbe összefonva egymás iránt.”1
Alma azt is elmondta népének, hogy hogyan lehetnek méltók az ilyen egységre. Azt mondta nekik, hogy semmit ne prédikáljanak, csak bűnbánatot és hitet az Úrban, aki megváltotta népét.2
Amit Alma tanított, és ami igaz minden egységes papsági kvórumra, melyet láttam az, hogy a tagok szíve megváltozott Jézus Krisztus engesztelésén keresztül. Így lett szívük összefonva.
Ebből láthatjátok, hogy az Úr miért bízza meg a kvórumok elnökeit azzal, hogy úgy vezessenek, ahogyan Ő teszi. A Tan és a szövetségek 107. szakaszában majdnem ugyanazokkal a szavakkal írja le a különböző kvórumok elnökeinek kötelességeit. A diakónus kvórum elnökének feladata, hogy megtanítsa a kvórumtagoknak a kötelességüket, „amint az megadatott a szövetségek szerint”3. A tanító kvórum elnökének feladata, hogy megtanítsa a kvórumtagoknak a kötelességüket, „amint az a szövetségekben megadatott”4. A papok kvóruma elnökének, aki a püspök, megparancsolják, hogy „negyvennyolc pap felett elnököljön, és hogy tanácskozzon velük, hogy megtanítsa nekik hivataluk kötelességeit, amint az a szövetségekben megadatott”5.
Az elder kvórum elnökének ez a feladata:
„Továbbá, az elderek hivatala feletti elnök kötelessége az, hogy kilencvenhat elder felett elnököljön, és hogy tanácskozzon velük, és hogy tanítsa őket a szövetségek szerint.”6
Könnyen érthető, miért akarja Isten, hogy a kvórumjait „a szövetségek szerint” tanítsák. A szövetségek ünnepélyes fogadalmak. Mennyei Atyánk örök életet ígért nekünk, ha szövetségeket kötünk, és betartjuk azokat. Például, a papságot azzal a szövetséggel kapjuk meg, hogy hithűek leszünk az Ő munkájának segítésében. Azok az emberek, akik megkeresztelkednek az Ő egyházába, megígérik, hogy hinni fognak Jézus Krisztusban, megbánják a bűneiket, és betartják a parancsolatait. Minden szövetséghez Jézus Krisztusba vetett hitre és a parancsolatainak való engedelmességre van szükség, hogy érdemesek legyünk a bűnbocsánatra és a megtisztult szívre, amely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy örökölhessük az örök életet, Isten ajándékai közül a legnagyobbat.
Talán azt kérdezitek: „Akkor ez azt jelenti, hogy minden, a kvórumban elhangzó leckének csak a hitről és a bűnbánatról szabad szólnia?” Természetesen nem. Viszont azt jelenti, hogy a tanítónak és a résztvevőknek mindig vágyniuk kell arra, hogy az Úr Lelkét behozzák a teremben lévő tagok szívébe, hogy az hitet teremtsen, valamint elszántságot a bűnbánatra és a tisztaságra.
És ez a vágy túlmegy annak a teremnek a falain, ahol a kvórum találkozik. Egy igazán egységes kvórumban ez a vágy minden tagra kiterjed, bárhol is legyenek.
Ezt láttam pár évvel ezelőtt egy diakónus kvórumban, ahol az volt az elhívásom, hogy a leckéket tanítsam. Egy pár diakónus időről időre elmaradt a kvórum gyűléseiről. Tudtam, hogy a tanítás ebben a kvórumban – mint minden másikban is – az elnök felelőssége volt, aki rendelkezett a kulcsokkal. Tanácskoznia kellett volna mindannyiukkal. Így tehát rászoktam arra, hogy mindig annak a tanácsát kértem, aki Istentől kapott megbízatást, és megkérdeztem tőle: „Szerinted mit tanítsak? Mit próbáljak meg megvalósítani?”
Megtanultam követni a tanácsát, mert tudtam, hogy Isten felelősséggel bízta meg őt a kvóruma tagjainak tanítására vonatkozóan. Egy vasárnap megtudtam, hogy Isten egy fiatal kvórum elnököt tisztelt meg ezzel a megbízással. Éppen tanítottam a diakónusokat. Észrevettem egy üres széket. A széken pedig egy hangfelvevő volt, és láttam, hogy be van kapcsolva. Az óra után az üres szék mellett ülő fiú felkapta a felvevőt. Amint kifelé indult a teremből, megkérdeztem tőle, hogy miért vette fel a beszélgetésünket. Elmosolyogta magát, és azt mondta, hogy egy másik diakónus elmondta neki, hogy aznap nem jön a kvórumba. Ezért most elviszi a felvételt a barátjának az otthonába, hogy meghallgathassa a leckét.
Megbíztam egy fiatal kvórumelnöknek adott felelősségben, és jött is a mennyből a segítség. A Lélek megerősítette a tagokat abban a szobában, és elküldte egyiküket egy baráthoz, hogy megerősítse a hitét, és bűnbánatra vezesse őt. A diakónus a felvevővel a szövetségek szerint tanult, és kinyújtotta a kezét, hogy segítsen egy barátjának és kvórumbeli társának.
A papsági kvórumok tagjait nem csak osztályokban elhangzó leckékkel tanítják. A kvórum egy szolgáló egység, és a tagok a szolgálat közben is tanulnak. A kvórum több szolgálatot tud nyújtani, mint a tagjai egymagukban. És ez az erő a számuknál többel sokszorozódik. Minden kvórumnak van egy elnöke, aki azzal a felhatalmazással és kötelezettséggel rendelkezik, hogy irányítsa a papsági szolgálatot. Láttam már azt az erőt, ami kiárad, amikor a kvórumtagokat segíteni hívják katasztrófák idején. Újra és újra hallottam, amint egyházon kívüli emberek kifejezték a meglepetésüket és a csodálatukat az egyházi szervezés hatékonysága iránt a segítségadásban. Számukra olyan ez, mint egy csoda. Minden papsági szolgálatban ott az erő csodája, mivel a vezetők és a tagok tisztelik azoknak a felhatalmazását, akik az egész földön irányítják a papsági kvórumok által nyújtott szolgálatokat.
Az erő csodái kiáradnak, amint a kvórumok kinyújtják a kezüket, hogy másokat szolgáljanak. Akkor is kiáradnak, amikor a papsági szolgálat a kvórumon belüli tagoknak segít. Egy diakónus elnök még a kvórum gyűlése előtt, vasárnap korán reggel találkozott a tanácsosaival és a kvórum titkárával. A tanácsgyűlés imádságos megfontolása után sugalmazást érzett, hogy megkérjen egy diakónust arra, hogy hívjon meg a következő kvórumgyűlésre egy másik diakónust, aki eddig még sohasem jött. Tudta, hogy az a diakónus, aki még sosem vett részt a gyűlésen, egy nem egyháztag apának volt a fia, és az édesanyja is kevéssé érdeklődött az egyház iránt.
A kijelölt diakónus elfogadta a felkérést, hogy lépjen kapcsolatba a fiúval. Elment. Figyeltem, amikor elment. Vonakodva ment, mintha nehéz feladatról lenne szó. A fiú, akit meghívott, hogy jöjjön el vele a kvórumba, csak párszor jött, mielőtt a családja elköltözött. Sok évvel később egy cövekkonferencián vettem részt, több ezer mérföldre attól a helytől, ahol ez a diakónus kvórum találkozott. A konferencia ülései között odajött hozzám egy számomra ismeretlen férfi, és megkérdezte, hogy ismerek-e egy bizonyos illetőt. Megadta a nevet. Az a fiú volt, akit a diakónusok elnöke elhívott, hogy keressen meg egy elveszett bárányt, és törődjön vele. Majd a férfi ezt mondta: „Megköszönné neki helyettem? Én annak a fiúnak a nagyapja vagyok, akit évekkel ezelőtt meghívott a diakónus kvórumba. Már megnőtt azóta. De még mindig beszél arról a diakónusról, aki meghívta, hogy menjen el vele a gyűlésre.”
Könnyek szöktek a szemébe, és az enyémbe is. Egy fiatal kvórumelnök sugalmazást kapott arra, hogy felkarolja a kvórumának egy elveszett tagját. Sugalmazást kapott, hogy egy fiút szolgálattal bízzon meg. Az elnök azt tette, amit a Mester tett volna. És közben egy fiatal elnök megtanította egy új papságviselőnek a kötelességét, hogy szolgáljon másokat a szövetségek szerint. Szívek fonódtak össze, amelyek még mindig kapcsolatban voltak húsz év és több ezer mérföld távlatából. A kvórum egysége megmarad, ha az Úr szolgálatában és az Úr módszerével kovácsolják össze.
Egy igazán erős kvórum egyik fémjele az, hogy a tagok között megvan a testvériség érzése. Törődnek egymással. Segítik egymást. A kvórumelnökök legjobban úgy építhetik ezt a testvériséget, ha észben tartják, hogy az Úrnak milyen célja van a kvórumbeli egységgel. Természetesen azért van, hogy segítsék egymást. Azonban ennél több is, sokkal több. Azért van, hogy felemeljék és bátorítsák egymást, miközben igazlelkűségben szolgálnak a Mesterrel az Ő munkájában, hogy örök életet ajánljon Mennyei Atyánk gyermekeinek.
Amikor ezt megértjük, az megváltoztatja a módszerünket, amivel kiépítjük a testvériséget a kvórumban. Például még azt is megváltoztathatja, ahogyan a tanítók kvóruma kosárlabdázik. A tagok nem csak azért akarják kiépíteni a testvériséget, hogy megnyerjenek egy meccset. Dönthetnek úgy, hogy meghívnak egy fiút, akit egyébként mindig kihagynak a csapatból, mert nem játszik valami jól. Ha a fiú elfogadja a meghívást és eljön, a kvórum tagjai talán többet passzolgatnak, jobban keresik a szabad embert, főleg azt a fiút, aki valószínűleg nem dob kosarat. Húsz évvel később valószínűleg nem emlékeznek majd, hogy nyertek-e aznap este, de mindig emlékezni fognak, hogy hogyan játszottak együtt, és miért – és kinek a csapata volt az. Az Úr azt mondta: „Ha nem vagytok egyek, akkor nem vagytok az enyéim.”7
Ha megértjük, miért szeretné az Úr, hogy testvériség legyen a kvórumban, az megváltoztathatja azt, ahogyan egy elder kvórum tevékenységet szerveznek. Voltam már olyan tevékenységen, amit egy új megtért szervezett. Az, hogy megtalálta az evangéliumot, a legdrágább dolog volt, ami valaha történt vele. Így meghívta azon barátait és szomszédait a tevékenységre, akik még nem voltak egyháztagok. Még mindig emlékszem a testvériség érzésére, amint elbeszélgettünk velük arról, hogy mit jelent számunkra az egyház. Azon a tevékenységen nem csak a papsági fivérek között éreztem a testvériséget. A Mester így hívta meg tanítványait az első Tizenkettek Kvórumába halandó szolgálata során: “Kövessetek engem, és azt mívelem, hogy embereket halásszatok.”8 Így aznap este azt éreztem ezen az összejövetelen, hogy részesülök a Mester és a tanítványai testvériségéből, azzá válva, aminek Ő szeretne látni minket.
Ugyanezzel a testvériség érzésével áldott meg egy papsági vezető, amikor ároni pap voltam. Megértette, hogyan lehet olyan testvériséget kiépíteni, ami megmarad. Megbeszélte egy falerakat tulajdonosával, hogy a délutánt nála töltjük, és fát vágunk, majd kötegbe rakjuk a felvágott fát. A kötegeket özvegyeknek szánta, hogy legyen tüzük a hideg tél alatt. Még mindig emlékszem a testvériség melegségére, amit a papsági fivéreimmel éreztem. De még jobban emlékszem, hogy azt éreztem, hogy azt teszem, amit a Szabadító tenne. Így Vele is testvériséget éreztem. Kiépíthetjük e becses testvériséget a kvórumainkban ebben az életben, és aztán örökké élvezhetjük, dicsőségben és a családunkban, ha a szövetségek szerint élünk.
Az az én imám, hogy elfogadjátok az Úr felhívását arra, hogy egységesek legyetek, egyek a papsági kvórumokban. Ő kijelölte az utat. És megígérte, hogy az Ő segítségével a jó kvórumokból nagyszerű kvórumok lesznek. Ezt szeretné számunkra. És tudom, hogy erősebb kvórumokra van szüksége, hogy megáldhassa Mennyei Atyánk gyermekeit, a szövetségek szerint. Hiszem, hogy meg fogja tenni.
Tudom, hogy Mennyei Atyánk él. Tudom, hogy az Ő Fia Jézus Krisztus szenvedett a bűneinkért és mindazok bűneiért, akikkel valaha találkozni fogunk. Feltámadt. Ő él. Ő vezeti az egyházát. Rendelkezik a papsági kulcsokkal. Minden papsági kvórum minden elnökét az azoknak adott sugalmazáson keresztül hívja el, akik rendelkeznek a kulcsokkal az egyházban. Bizonyságomat teszem, hogy a papság visszaállíttatott annak minden kulcsával Joseph Smithnek. És ünnepélyesen tanúsítom, hogy ezeket a kulcsokat továbbadták az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza jelenlegi elnökének, aki a papság elnöke az egész földön.
Erről teszek bizonyságot, Jézus Krisztus szent nevében, ámen.