5. fejezet

Az igaz bűnbánat tantételei

„Azok számára, akik megfizetik az igaz bűnbánat által követelt árat, az ígéret biztosan áll. Újra tiszták lehettek. Megszűnhet a kétségbeesés. És kiárad rátok a megbocsátás édes békessége.”

Ezra Taft Benson életéből

Az egyház elnökeként elmondott első általános konferenciai beszédében Ezra Taft Benson elnök kijelentette: „Miközben az Úr útmutatására törekedtem, a szívemben és elmémben újra megerősödtek az Úrnak ezekben az utolsó napokban adott szavai, miszerint »semmi mást ne mondj ennek a nemzedéknek, csak bűnbánatot« (T&Sz 6:9; 11:9). Minden utolsó napi próféta mottója ez volt.¹

Benson elnök szolgálatának már azelőtt fontos témája volt a bűnbánat, hogy elhívták volna az egyház elnökének. George Albert Smithtől kapta ezt a tanácsot, aki akkoriban a Tizenkét Apostol Kvórumának elnöke volt. Röviddel Benson elnök apostoli elhívását követően Smith elnök egy levélben a következőket írta: „Küldetésed mostantól az, hogy módot találj arra, hogy terjeszd az igazságot, és figyelmeztess mindenkit, akivel csak kapcsolatba kerülsz, olyan kedvesen, ahogyan csak lehetséges, hogy a bűnbánat az egyetlen gyógyír e világ bajaira.”²

Benson elnök teljesítette ezt a feladatot, amint szerte a világon tanította az evangéliumot. Azt tanította, hogy „jobb felkészülni és megelőzni, mint helyrehozni és megbánni”³. Azt is megjegyezte viszont, hogy „mindannyiunknak bűnbánatot kell tartanunk”⁴. Nagy hangsúlyt helyezett arra a hatalmas szívbéli változásra, amely a bűnbánathoz kapcsolódik (lásd Alma 5:12–14), és ismertette a Szabadító szerepét is e változás előidézésében:

„Az Úr belülről kifelé munkálkodik. A világ kívülről befelé. A világ kivenné az embereket a nyomornegyedekből. Krisztus a nyomornegyedet veszi ki az emberekből, akik aztán maguk mennek ki a nyomornegyedekből. A világ környezetük megváltoztatásával formálná az embereket. Krisztus az embereket változtatja meg, akik aztán megváltoztatják a környezetüket. A világ az emberi viselkedést formálná, Krisztus azonban az emberi természetet is meg tudja változtatni. […]

Igen, Krisztus az embereket változtatja meg, a megváltozott emberek pedig meg tudják változtatni a világot.”⁵

Az Úr azt mondta: „…kegyelmem elegendő minden olyan embernek, aki megalázkodik előttem” (Ether 12:27).

Ezra Taft Benson tanításai

A valódi bűnbánathoz először is fel kell ismernünk, hogy az evangélium a boldogság terve.

Az egyháztagság kifejezés általában véve azt jelenti, hogy valakinek a neve hivatalosan feljegyzésre került az egyház tagsági nyilvántartásában. […]

Az Úr azonban egészen másképpen határozta meg, hogy kik az Ő királyságának tagjai. 1828-ban Joseph Smith prófétán keresztül azt mondta: „Íme, ez az én tanom: Aki bűnbánatot tart és hozzám jön, az az én egyházam” (T&Sz 10:67; kiemelés hozzáadva). Az Ő szemében, akinek ez az egyháza, a tagság lényegesen többről szól, mint csupán arról, hogy valakinek van tagsági feljegyzése.

Éppen ezért szeretnék előrebocsátani egy fontos gondolatot, amelyet muszáj megértenünk és alkalmaznunk, ha valódi bűnbánatot akarunk tartani, és meg kívánunk térni az Úrhoz.

Sátán egyik leggyakrabban használt megtévesztése az az elképzelés, hogy Isten parancsolatai azért vannak, hogy korlátozzák a szabadságot és a boldogságot. Különösen a fiatalok érzik olykor, hogy az Úr normái kerítésként vagy láncokként választják el őket az élet látszólag legélvezetesebb tevékenységeitől. Ennek azonban épp az ellenkezője igaz. Hiszen az evangéliumi terv éppen az a terv, amely által az ember eljuthat az öröm teljességéhez. Ez az első gondolat, amelyet szeretnék nyomatékosítani. Az evangélium tantételei azok a lépések és útmutatók, amelyek segítenek nekünk valódi boldogságot és örömet találni.

Ezen elgondolás megértése késztette a zsoltárírót arra, hogy így kiáltson fel: „Mely igen szeretem a te törvényedet…! Az én ellenségeimnél bölcsebbé teszel engem a te parancsolataiddal… Az én lábamnak szövétneke [lámpása] a te igéd, és ösvényemnek világossága. […] A te bizonyságaid az én örökségem mindenha, mert szívemnek örömei azok” (Zsoltárok 119:97–98, 105, 111).

Ha valódi bűnbánatot szeretnénk tartani, és meg szeretnénk térni Őhozzá, hogy egyháza tagjainak neveztethessünk, akkor először is és elsősorban fel kell ismernünk ezt az örök igazságot – hogy az evangéliumi terv a boldogság terve. A gonoszság soha – sem a múltban, sem most, sem a jövőben – nem hoz számunkra boldogságot [lásd Alma 41:10]. Isten törvényeinek megszegése kizárólag nyomorúságot, béklyókat és sötétséget eredményez.⁶

Jézus Krisztusba vetett hit előzi meg a bűnbánatot.

A második gondolat, amelyet fontos megértenünk, az a bűnbánat és a hit tantétele közötti kapcsolat. Az evangélium második alapvető tantétele a bűnbánat. Az első az, hogy hinnünk kell az Úr Jézus Krisztusban. Miért van ez így? Miért kell, hogy a valódi bűnbánatot az Úrba vetett hit előzze meg?

E kérdés megválaszolásához meg kell értenünk valamit a Mester engesztelő áldozatával kapcsolatosan. Lehi azt tanította, hogy „nincs olyan test, mely Isten jelenlétében lakhat, hacsak nem a Szent Messiás érdemei, és irgalma és kegyelme által” (2 Nefi 2:8). Még a legbecsületesebb és legjobb ember sem képes saját magát csupán önmaga érdemeire támaszkodva megmenteni, mivel – ahogyan azt Pál apostol is közli velünk – mindenki vétkezik és híján van Isten dicsőségének. (Lásd Rómabeliek 3:23).

Ha nem lenne a Szabadító tökéletes és bűntelen élete – melyet önként tett le értünk –, akkor nem lehetne bűnbocsánat sem.

Éppen ezért a bűnbánat többet jelent a viselkedés egyszerű megváltoztatásánál. A világban sok férfi és nő tesz tanúbizonyságot nagy akaraterőről és önuralomról, amikor felülkerekedik rossz szokásokon és a test gyengeségein. Ugyanakkor viszont nem gondolnak a Mesterre, néha még nyíltan el is utasítják Őt. Az ilyen viselkedésbeli változás, még ha pozitív irányba mutat is, nem jelent valódi bűnbánatot.

Az Úr Jézus Krisztusba vetett hit az az alap, amelyre az őszinte és jelentőségteljes bűnbánatnak épülnie kell. Ha igazán törekszünk arra, hogy legyőzzük a bűnt, akkor először Őrá kell tekintenünk, aki szabadításunk szerzője.⁷

A bűnbánat hatalmas szívbéli változást foglal magában.

A harmadik fontos tantétel, amelyet meg kell értenünk, ha igaz tagjai kívánunk lenni az egyháznak, az, hogy a bűnbánat nem csupán a cselekedeteink megváltoztatását jelenti, hanem szívbéli változást is.

Amikor Benjámin király befejezte figyelemre méltó beszédét Zarahemla földjén, a nép egyként kiáltott fel, és hittek szavainak. Biztosan tudták, hogy a megváltásról szóló ígéretei igazak, mivel ezt mondták: „…a Mindenható Úr Lelke… hatalmas változást vitt véghez bennünk, vagyis a szívünkben, úgyhogy [és figyeljetek csak] már nincs hajlandóságunk arra, hogy gonosz dolgot tegyünk, csak arra, hogy állandóan jót tegyünk” (Móziás 5:2).⁸

Meg lehet változtatni az emberi szívet? Hogyne, persze! Naponta megtörténik ez az egyház hatalmas misszionáriusi munkája során. Ez egyike a legelterjedtebbeknek Krisztus modernkori csodatételei közül. Ha még nem történt ez meg veletek, akkor épp ideje.

Urunk azt mondta Nikodémusnak: „Ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát” (János 3:3). […]

Alma pedig kijelenti: „És az Úr így szólt hozzám: Ne csodálkozz azon, hogy az egész emberiségnek, igen, férfiaknak és nőknek, minden nemzetnek, nemzetségnek, nyelvnek és népnek újjá kell születnie; igen, Istentől kell születnie, megváltozva testi és bukott állapotukból, az igazlelkűségnek egy állapotába, megváltatván Isten által, fiaivá és leányaivá lévén;

És így új teremtmények lesznek; és ha nem teszik meg ezt, akkor semmiképpen sem örökölhetik Isten királyságát” (Móziás 27:25–26). […]

Alma negyedik fejezete olyan időszakot ír le a nefita történelemben, amikor „az egyház kezdett megakadni a fejlődésében” (Alma 4:10). Alma úgy reagált erre a kihívásra, hogy lemondott a kormányzatban betöltött főbírói hivataláról, „és teljesen a… főpapságnak… szentelte magát” (Alma 4:20).

Tiszta bizonyságot tett a nép ellen (lásd Alma 4:19), és Alma ötödik fejezetében több mint negyven igen fontos kérdést tesz fel. Az egyház tagjaihoz nyíltan szólva kijelentette: „[A]zt kérdezem tőletek, egyházi testvéreim, hogy megszülettetek-e már Istentől lelkileg? Átvettétek-e az ő képmását az ábrázatotokra? Megtapasztaltátok-e ezt a hatalmas változást a szívetekben?” (Alma 5:14).

Majd folytatta: „[H]a megtapasztaltatok már egy szívbéli változást, és ha éreztétek már úgy, hogy a megváltó szeretet énekét szeretnétek énekelni, akkor azt kérdezem, hogy tudtok-e most úgy érezni?” (Alma 5:26).

Hát nem gyorsulna fel drámai módon az egyház fejlődése napjainkban is, ha egyre többen születnének újjá lelkileg? El tudjátok képzelni, mi történne az otthonainkban? El tudjátok képzelni, mit történne, ha egyre növekvő számú példány kerülne a Mormon könyvéből az egyre nagyobb számú misszionárius kezébe, akik tudják, hogyan használják azt, és akik maguk is újjászülettek Istentől? Amikor ez bekövetkezik, akkor elnyerjük a lelkek azon bőséges aratását, amelyet az Úr megígért nekünk. Az Istentől újjászületett Alma volt az, aki misszionáriusként úgy volt képes terjeszteni az igét, hogy sokan mások is újjászülettek Istentől. (Lásd Alma 36:23–26.)⁹

Az ifjabbik Alma csodás szívbéli változást tapasztalt a bűnbánatnak köszönhetően.

Ha átesünk ezen a hatalmas változáson, amelyre csakis a Jézus Krisztusba vetett hit és a rajtunk munkálkodó Lélek által kerülhet sor, az olyan, mintha új emberré váltunk volna. Ez a változás tehát újjászületéshez hasonlít. Ezrek tapasztalták már meg közületek ezt a változást. Hátat fordítottatok a bűnnek, az időnként mély és bántó bűnnel teli életnek, és tisztává tétettetek azáltal, hogy alkalmaztátok életetekben Krisztus vérét. Már nincs bennetek hajlandóság a régi életmódhoz való visszatérésre. Valójában új emberek vagytok. Ezt jelenti a szívbéli változás.¹⁰

Az Isten szerint való szomorúság vezet a valódi bűnbánathoz.

A negyedik gondolat, melyet szeretnék kihangsúlyozni, az, amit a szentírások a bűneink miatti „Istentől való szomorúságnak” neveznek. Nem ritka, hogy látunk a világban olyan férfiakat és nőket, akik bűntudatot éreznek azon dolgok miatt, melyeket helytelenül tesznek. Időnként azért, mert tetteik nagy bánatot és szenvedést okoznak nekik vagy szeretteiknek. Időnként az váltja ki a bánkódásukat, hogy elkapják és megbüntetik őket a tetteikért. Nem ezek a világi érzések alkotják az „Isten szerint való szomorúságot”.

[…] A nefita nemzet végnapjaiban Mormon a következőket mondta népéről: „…nem bűnbánatra vezető volt a bánatuk, Isten jósága miatt; hanem inkább az elkárhozottak bánata volt ez, mivel az Úr nem mindig engedi meg nekik, hogy a bűnben boldogok legyenek.

És nem jöttek Jézushoz megtört szívvel és töredelmes lélekkel, hanem átkozták Istent, és meg akartak halni” (Mormon 2:13–14).

A keleti félgömbön Pál apostol a korinthusbeliek között munkálkodott. Miután a szentek között terjedő komoly problémákról tájékoztatták, melyek között erkölcstelenség is szerepelt (lásd 1 Korinthusbeliek 5:1), Pál igen éles hangú korholó levelet írt. Az emberek megfelelő szellemben reagáltak, és a gondokat kétségtelenül helyre tették, mivel Pál második nekik írt levelében a következőket mondja: „Most örülök, nem azért, hogy megszomorodtatok, hanem hogy megtérésre szomorodtatok meg. Mert Isten szerint szomorodtatok meg…

Mert az Isten szerint való szomorúság üdvösségre való megbánhatatlan megtérést szerez; a világ szerint való szomorúság pedig halált szerez” (2 Korinthusbeliek 7:9–10).

Mindkét szentírásban az Isten szerint való szomorúság olyan bánat, amely bűnbánathoz vezet bennünket.

Az Isten szerint való szomorúság a Lélek ajándéka. Annak mélységes felismerése, hogy tetteink megsértették Atyánkat és Istenünket. Éles és heves felismerése annak, hogy viselkedésünk miatt a Szabadító – Ő, aki nem ismerte a bűnt, aki mindenek között a legnagyobb volt – gyötrődött és szenvedett. Bűneink miatt vérzett minden pórusából. A szentírások erre a nagyon is valóságos szellemi és lelki gyötrődésre utalnak úgy, mint „megtört szív és töredelmes lélek”. (Lásd 3 Nefi 9:20; Moróni 6:2; T&Sz 20:37; 59:8; Zsoltárok 34:18; 51:17; Ésaiás 57:15.) Az ilyen lélek a valódi bűnbánat elengedhetetlen előfeltétele.¹¹

Mennyei Atyánk és Jézus Krisztus izgatottan várják, hogy változtassunk az életünkön, és segítenek nekünk ebben.

A következő tantétel, amelyről szólni szeretnék, ez: senki sem várja izgatottabban, hogy változtassunk az életünkön, mint Atyánk és a Szabadító. A Jelenések könyvében található egy erőteljes és mélyreható felhívás a Szabadítótól. Ezt mondja: „…az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz…” (Jelenések 3:20). Figyeljétek meg, hogy nem azt mondja, hogy „az ajtó előtt állok, és várom hogy kopogj”. Ő hív, jelez, kéri, hogy egyszerűen nyissuk meg a szívünket, és engedjük be Őt.

Moróni hitről szóló nagyszerű prédikációja még egyértelműbben tanít erről a tantételről. Az Úr azt mondta neki: „[Ha] hozzám jönnek az emberek, akkor megmutatom nekik a gyengeségüket. Gyengeséget adok az embereknek, hogy alázatosak legyenek; és kegyelmem elegendő minden… embernek”. Nem számít, miben áll a hiányosságunk vagy a gyengeségünk. Az Ő ajándékai és hatalmai elegendőek, hogy mindet legyőzzük.

Moróni az Úr szavaival folytatja: „…kegyelmem elegendő minden olyan embernek, aki megalázkodik előttem; mert ha megalázkodnak előttem és hisznek bennem, akkor erőssé teszem számukra a gyenge dolgokat” (Ether 12:27; kiemelés hozzáadva).

Micsoda ígéret ez az Úrtól! Gondjaink gyökerét lehet megváltoztatni, átalakítani és átformálni erősséggé és erőforrássá. Számtalan szentírásban ismétlik meg ezt az ígéretet valamilyen formában. Ésaiás azt mondta: „Erőt ad a megfáradottnak, és az erőtlen erejét megsokasítja” (Ésaiás 40:29). Pálnak az Úr azt mondta: „Elég néked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el” (2 Korinthusbeliek 12:9). A Tan és a szövetségekben ezt olvassuk: „[A]ki hatalmam alatt megremeg, az erőssé tétetik, és dicséret és bölcsesség gyümölcseit termi” (T&Sz 52:17; lásd még 1 Nefi 17:3; 2 Nefi 3:13; T&Sz 1:28; 133:58–59).¹²

Sátán egyik leghatékonyabb stratégiája azokkal szemben, akiket bűnbe csábított, hogy azt suttogja a fülükbe: nem érdemesek arra, hogy imádkozzanak. Azt fogja mondani nektek, hogy Mennyei Atyánk annyira elégedetlen veletek, hogy nem fogja meghallgatni az imáitokat. Ez hazugság, és azért mondja, hogy félrevezessen bennünket. A bűn ereje hatalmas. Ha szeretnénk megszabadulni tőle, különösen egy súlyos bűntől, akkor minket meghaladó hatalommal kell rendelkeznünk.

Senki sem vágyik rá jobban, hogy segítsen nektek elmenekülni a bűntől, mint a ti Mennyei Atyátok. Forduljatok Őhozzá! Ismerjétek el a bűnötöket, valljátok be a szégyeneteket és a vétketeket, majd könyörögjetek hozzá segítségért! Hatalmában áll, hogy győzelemre segítsen benneteket.¹³

Fivérek és nőtestvérek, alázatos és bánattal teli bűnbánatban kell az Úr elé vinni a bűneinket. Könyörögnünk kell Őhozzá, hogy adjon erőt a legyőzésükre. Az ígéretek biztosak. Ő segítségünkre siet. Megtaláljuk majd az erőt életünk megváltoztatásához.¹⁴

Nem szabad elveszítenünk a reményt, amikor igyekszünk Krisztushoz hasonlóbbá válni.

A hatodik és utolsó pont, amelyet szeretnék érinteni a bűnbánat folyamata kapcsán az, hogy óvatosnak kell lennünk, amikor arra törekszünk, hogy egyre inkább Istenhez hasonlóvá váljunk, nehogy elcsüggedjünk és elveszítsük a reményt. A Krisztushoz hasonlóvá válás élethossziglan tartó törekvés, és nagyon gyakran lassú, majdnem észrevétlen fejlődést és változást foglal magába. A szentírások figyelemre méltó történeteket jegyeznek fel olyan emberekről, akik drámai változáson mentek át, mintegy pillanat alatt: az ifjabb Alma; Pál a damaszkuszi úton; Énós, amint éjszakába nyúlóan imádkozott; Lamóni király. A változás erejének ily megdöbbentő példái még azokat is, akik ennyire mélyen voltak a bűnben, bizakodással töltik el azt illetően, hogy az engesztelés még a leginkább reménytelen helyzetben lévőket is el tudja érni.

Óvatosnak kell azonban lennünk, amikor ezekről a figyelemre méltó példákról beszélünk. Bár valóságosak és hatásosak, inkább kivételt jelentenek, mintsem szabályt. Minden Pálra, minden Énósra és minden Lamóni királyra jut néhány száz vagy ezer olyan ember, aki sokkal finomabbnak, sokkal nehezebben észrevehetőnek találja a bűnbánat folyamatát. Napról napra közelebb húzódnak az Úrhoz, és közben alig veszik észre, hogy istenszerű életet építenek. A jóság, a szolgálat és az elkötelezettség csendes életét élik. Olyanok, akárcsak a lámániták, akikről azt mondta az Úr, hogy „tűzzel és a Szentlélekkel lettek megkeresztelve, és ezt nem tudták” (3 Nefi 9:20; kiemelés hozzáadva).

Nem szabad elveszítenünk a reményt. A remény az emberek lelkének horgonya. Sátán szeretné, ha eldobnánk ezt a horgonyt. Ily módon érheti el a csalódottságot és azt, hogy behódoljunk. Nem szabad azonban elveszítenünk a reményt. Az Úr minden erőfeszítésnek örül, még az apró, mindennapi erőfeszítéseknek is, melyekkel azon igyekszünk, hogy hasonlóbbá váljunk Hozzá. Bár úgy láthatjuk, hogy még igen nagy út áll előttünk a tökételesedés felé vezető ösvényen, nem szabad feladnunk a reményt.¹⁵

Azok számára, akik megfizetik az igaz bűnbánat által követelt árat, az ígéret biztosan áll. Újra tiszták lehettek. Megszűnhet a kétségbeesés. És kiárad rátok a megbocsátás édes békessége.

Az Úr szavai, melyeket Ésaiáson keresztül szólt, biztosak: „No jertek, törvénykezzünk, azt mondja az Úr! ha bűneitek skárlátpirosak, hófehérek lesznek, és ha vérszínűek, mint a karmazsin, olyanok lesznek, mint a gyapjú” (Ésaiás 1:18).

Ezen adományozási korszakban pedig az Úr hasonló világossággal szólt, amikor ezt mondta: „Íme, aki megbánta bűneit, annak megbocsáttatik, és én, az Úr, nem emlékszem azokra többé” (T&Sz 58:42).¹⁶

„…a valódi bűnbánat az Úr Jézus Krisztusba vetett hiten alapul és abból indul ki. Nincs más út.”

Remélem, nem élünk majd a múltban. Nincs sok jövőjük azoknak, akik a múltban élnek. Komolyan hajlamosak vagyunk arra, hogy a veszteségeinken keseregjünk, azokon a döntéseinket, amelyekről – visszatekintve – úgy véljük, hogy valószínűleg helytelenek voltak. Komolyan hajlamosan vagyunk arra, hogy rosszul érezzük magunkat a körülményeink miatt, azt gondolván, hogy ha más döntéseket hoztunk volna, akkor most jobbak lennének. A múlt tapasztalatai hasznunkra válhatnak. Ne pazaroljuk azonban az időnket arra, hogy a már meghozott döntéseken és a már elkövetett hibákon rágódunk. Éljünk a jelenben és a jövőben.¹⁷

Szeretett fivéreim és nővéreim, azon igyekezetünk közben, hogy Krisztus egyházának tagjai lehessünk – tagok abban az értelemben, ahogyan Ő használja e kifejezést, vagyis tagok, akik bűnbánatot tartottak és megtértek Hozzá –, emlékezzünk e hat tantételre. Első, hogy az evangélium az Úr boldogságterve, a bűnbánat pedig azért van, hogy örömöt hozzon számunkra. Második, hogy a valódi bűnbánat az Úr Jézus Krisztusba vetett hiten alapul és abból indul ki. Nincs más út. Harmadik, hogy a valódi bűnbánat szívbéli változással jár, nem csak viselkedésbeli változással. Negyedik, hogy e hatalmas szívbéli változásnak az is a része, hogy Istentől való bánatot érzünk a bűneink miatt. Ezt értjük a megtört szív és a töredelmes lélek alatt. Ötödik, hogy Isten ajándékai elegendőek ahhoz, hogy segítsenek nekünk legyőzni minden bűnt és gyengeséget, ha csupán csak Őhozzá fordulunk segítségért. Végül pedig emlékeznünk kell arra, hogy a legtöbb bűnbánat nem jár nagyszabású vagy drámai változásokkal, hanem inkább egy lépésről lépésre végbemenő, szilárd és következetes haladást jelent az istenszerűség felé.

Ha hajlandóak vagyunk az életünk szerves részévé tenni ezeket a tantételeket, és naponta alkalmazni őket, akkor jogosultak leszünk arra, hogy többek legyünk tagsági feljegyzéssel rendelkező egyháztagoknál Jézus Krisztus Egyházában. Igaz tagokként ránk is vonatkozik az ígéret: „…aki az én egyházamból való, és egyházamban mindvégig kitart, azt az én sziklámon alapítom meg, és a pokol kapui nem fognak diadalmaskodni felettük” (T&Sz 10:69).

Azért imádkozom, hogy mindannyian nyerjük el ezt az ígéretet.¹⁸

Javaslatok a tanulmányozáshoz és a tanításhoz

Kérdések

Benson elnök azt mondta, hogy a valódi bűnbánathoz először fel kell ismernünk, hogy „az evangéliumi terv a boldogság terve”, és hogy a gonoszság „soha… nem hoz számunkra boldogságot” (1. szakasz). Szerinted miért elengedhetetlen a bűnbánat folyamatához, hogy megértsük ezt?
A bűnbánatra tett erőfeszítéseink során miért nem elegendő csupán a viselkedésbeli változás? (Lásd 2. szakasz.) Szerinted miért kell Jézus Krisztusra tekintenünk ahhoz, hogy valódi bűnbánatot gyakorolhassunk?
Milyen módon tapasztaltad meg a „hatalmas szívbéli változást”, ahogyan arról a 3. szakasz beszél? Mit tehetünk, hogy másoknak is segítsünk megtapasztalni ezt a változást?
Miben különbözik az „Istentől való szomorúság” attól a bánattól, amelyet néhányan éreznek, amikor valami rosszat tettek? (Lásd 4. szakasz.) Hogyan használhatja egy szülő vagy püspök a 4. szakaszban található tanításokat, hogy segítsen valakinek, akinek bűnbánatra van szüksége?
Az 5. szakasz áttekintése közben mely tanítások hatnak számodra különösképpen vigasztalónak? Miért adnak vigaszt neked ezek a tanítások?
Amikor Benson elnök bizonyságot tett a Szabadító engesztelésének hatalmáról, azt mondta, hogy „nem szabad elveszítenünk a reményt” (6. szakasz). A 6. szakasz áttekintése során az engesztelésről szóló mely igazságok adnak reményt számodra?

Kapcsolódó szentírások

Lukács 15:11–32; Móziás 4:10–12; 26:30–31; Alma 34:17–18; 3 Nefi 27:19–20; T&Sz 18:10–16; 19:15–19

Tanítási segédlet

„A legfőbb gondod az legyen, hogy segíts másoknak az evangéliumot tanulni, nem pedig az, hogy hatásos előadásokat tarts! Ez azt is jelenti, hogy alkalmat adsz a tanulóidnak, hogy egymást tanítsák” (Tanítás, nincs nagyobb elhívás [2000]. 64.).