Ezra Taft Benson élete és szolgálata
    Footnotes

    Ezra Taft Benson élete és szolgálata

    A Utah állambeli Logan és az Idaho állambeli Whitney között húzódó országúton utazók szokatlan dolgot tapasztaltak 1994. június 4-én. A 39 kilométeres útszakasz mentén több helyen is emberek álldogáltak. Másnap Robert D. Hales elder, a Tizenkét Apostol Kvórumának tagja, elmondta, miért gyülekeztek ott az emberek. A halotti menetre vártak, amely a Salt Lake Cityben tartott gyászszertartást követően a szülővárosában álló temetőbe vitte Ezra Taft Benson elnök földi maradványait. Hales elder e szavakkal jellemezte a látványt:

    „A Whitney-be tartó halotti menet megindító tisztelgés volt Isten prófétája előtt.

    Egyháztagok tisztelegtek előtte, ahogyan az országutat szegélyezve és az azon átívelő felüljárókon álltak. Néhányan a vasárnapi ünneplőjüket viselték ezen a szombat délutánon. Mások tisztelegve megálltak, leállítván autójukat, és áhítatosan vártak, míg a próféta elhaladt mellettük. A gazdák a földjeiken álltak, szívükhöz szorítva kalapjukat. Talán még ennél is beszédesebb volt, ahogyan a fiatal fiúk levették és szintén a szívükhöz emelték a baseballsapkájukat. Lengő zászlók intettek búcsút, amikor a próféta elhaladt mellettük. Itt-ott táblákat is lehetett látni, ezzel a felirattal: »Szeretjük Benson elnököt!« Másokon ez állt: »Olvassátok a Mormon könyvét!«”1

    Ez a túlcsorduló szeretet valóban tisztelgés volt, de annál még sokkal több is. Szemmel látható bizonyítéka volt annak, hogy az emberek élete megváltozott amiatt, hogy követték a próféta tanácsát. Az országút mentén sorakozók pedig számtalan további embert is jelképeztek. Attól kezdve, hogy Ezra Taft Benson megszületett az idahói Whitney közelében, addig, mikor végül földi maradványait ugyanott eltemették, Benson elnök eszközként szolgált az Úr kezében, beutazva az egész világot, és millióknak segített Krisztushoz jönni.

    A családi farmon tanult leckék

    1899. augusztus 4-én Sarah Dunkley Benson és ifj. George Taft Benson örömmel köszöntötték családjukban elsőszülött gyermeküket. Az Ezra Taft Benson nevet adták neki, dédnagyapja, Ezra T. Benson elder után, aki egykor a Tizenkét Apostol Kvórumának tagjaként szolgált.

    Ezra abban a kétszobás farmházban látta meg a napvilágot, amelyet édesapja az előző évben épített. A szülés elhúzódó és nehéz volt. A szülést levezető orvos úgy vélte, az 5300 grammos kisded nem fog életben maradni. A gyermek nagyanyjai azonban más véleményen voltak. Két edénybe vizet töltöttek – az egyikbe meleget, a másikba pedig hideget –, és unokájukat felváltva bemártották hol ebbe, hol abba, mígnem a kisfiú felsírt.

    Ezra Taft Benson kisbabaként 1900-ban

    Az ifjú Ezra Taft Benson – akit családtagjai és barátai gyakran egyszerűen csak úgy neveztek: „T” – felhőtlen gyermekkort élt a szülőházát övező farmon. Gordon B. Hinckley elnök, aki közel 33 esztendőn keresztül szolgált Benson elnökkel a Tizenkét Apostol Kvórumában és az Első Elnökségben, így mesélt azokról a leckékről, amelyeket az ifjú Ezra megtanult:

    „Igazi falusi gyerek volt, kertésznadrágos, napbarnította fiú, aki igen zsenge korban megismerte az aratás törvényét: »a mit vet az ember, azt aratándja is« (Galátziabeliek 6:7).

    Már fiatalon megtanulta, hogy kemény munka nélkül nem nő más, csak a dudva. Kitartóan, állhatatosan kell dolgozni, ha majd aratni akarunk. Így aztán szántottak ősszel és szántottak tavasszal – egész nap a barázdákban kellett járni az erős igavonó lovak mögött, miközben mindannyiukat kiverte a verejték. Azokban a napokban még kézi ekét használtak, és folyamatosan tartani kellett az ide-oda imbolygó és rázkódó ekeszarvat, míg az eke éles vége felszaggatta és szépen kiforgatta a talajt. Egy ilyen nap után a fiúk kimerültek és jól aludtak, de a reggel igen hamar újra beköszöntött.

    A mező várt az ekére, megint csak lovaktól vontatva, hogy feltörjék a rögöket és előkészítsék az ágyásokat. A vetés fáradságos, kimerítő feladat volt. Aztán következett az öntözés. A Benson-farm száraz vidéken terült el, melyet az öntözés csodája keltett életre. A víz felett őrködni kellett, nem csupán nappal, hanem éjjel is. Nem voltak elemlámpák vagy gázlámpák. Csak petróleumlámpák voltak, melyek gyenge, sápadt sárgás fényt adtak. Elengedhetetlen volt, hogy a víz eljusson a sorok legvégéig. Olyan lecke volt ez, amelyet soha nem volt szabad elfeledni.

    Lelki szemeim előtt látom a kisfiút, vállára vetett lapáttal, amint végigjárja az árkokat és a mezőket, hogy életet adó nedvességet juttasson a szikkadt talajba.

    Hamarosan aztán elérkezett a szénakaszálás ideje, hektárról hektárra. A kaszálógép elé befogták a lovakat, a fiú felmászott az ódon acélülésre, a kaszaél pedig ide-oda szállt, másfél méteres rendeket vágva, ahogy előrehaladtak. Legyekkel, szúnyogokkal, szálló porral körülvéve a tűző napon – kemény munka volt ez. Aztán a szénát össze kellett gereblyézni, majd pedig vasvillával szénaboglyákba halmozni száradni. Fontos volt a megfelelő időzítés. Ha elérte a megfelelő szárazsági szintet, felhányták a szénáskocsira: egy nagy, lapos platójú szekérre. A szénásudvaron aztán ló vontatta daru emelte át a kocsiról, és alkotott belőle egyetlen óriási halmot. Akkoriban még nem báláztak, és nem voltak rakodógépek sem. Nem volt más, mint vasvilla és izomerő.

    […] Nem csoda hát, hogy termete nagyra nőtt, és teste megerősödött. Mi, akik későbbi életében ismertük, gyakran tettünk megjegyzést csuklói vastagságára. Kicsattanó egészsége, melynek alapja fiúkorában lett lefektetve, életének egyik nagyszerű áldása volt. Az elmúlt néhány évig hihetetlen energiája volt.

    Felnőtt élete során, amikor elnökökkel és királyokkal járt, sem szakadt el a farmon töltött gyermekkorától. Soha nem veszítette el a munkára való képességét. Soha nem veszett ki belőle a hajlandóság, hogy hajnalban keljen és késő estig munkálkodjon.

    De gyermekkora otthonából sokkal többet kapott, mint a hatalmas munkabírást. Bizonyos erő fakad a termőföldből. Állandó emlékeztetőt kapott arról a felszólításról, mely Ádámnak és Évának adatott, amikor kiűzettek a kertből: »Orczád verítékével egyed a te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe« (1 Mózes 3:19). A földművelőkbe beleivódott az önellátás lelkülete. Akkoriban nem voltak kormányzati gazdálkodási programok, nem volt semmiféle támogatás. El kellett fogadni az évszakok szeszélyeit. A pusztító fagyokat, a nem a maguk idején feltámadó viharokat, szeleket és szárazságot mind elfogadták az élet velejáróiként, melyek ellen nem létezett biztosítás. Elengedhetetlen volt az ínséges időkre történő raktározás, máskülönben éhezniük kellett volna. Az élet kockázatai elleni egyetlen és állandó forrást az ima jelentette, az örökkévaló, szerető Atyánkhoz, a világegyetem Mindenható Istenéhez intézett ima.

    Sok ima hangzott el abban a Whitney-ben álló kicsiny otthonban. Volt családi ima, reggel és este, mely során köszönetet mondtak az életért annak kihívásaival és lehetőségeivel egyetemben, és amelyben erőért könyörögtek a napi teendők elvégzéséhez. Megemlékeztek a szükséget látókról, és amikor a család felemelkedett a térdéről, az édesanya, aki az egyházközségi Segítőegylet elnöke volt, megrakatta kis homokfutóját, hogy megossza ételüket a nélkülözőkkel. A kocsit legidősebb fia vezette, aki soha nem feledte el ezeket a leckéket.”2

    A hithű szülőktől tanult leckék

    A kemény munkáról, a családi egységről, a szolgálatról és az evangélium szerinti életről tanultak elkezdtek még nagyobb mértéket ölteni egy napon, amikor a 12 éves Ezra szülei váratlan hírrel érkeztek haza egy egyházi gyűlésről. Benson elnök később így emlékezett vissza:

    „Miközben Apa hazafelé vezette a lovat, Anya felbontotta a postát. Meglepetésükre volt közte egy levél B postafiók, Salt Lake City feladóval: misszionáriusi elhívást kaptak. Senki sem kérdezte, hogy készen állnak-e, hajlandóak vagy képesek-e szolgálni. Azt a püspöknek kellett tudnia, a püspök pedig Nagyapa volt, George T. Benson, édesapám édesapja.

    Amikor Apa és Anya behajtott az udvarra, mindketten sírtak – ilyet még soha nem láttunk a családunkban! Gyorsan a homokfutó köré gyűltünk – akkoriban heten voltunk –, és megkérdeztük tőlük, mi a baj.

    Azt felelték: »Minden rendben van!«

    »Akkor miért sírtok?« – kérdeztük.

    »Gyertek be a nappaliba, és mindent elmondunk.«

    Az ütött-kopott kanapé köré gyűltünk a nappaliban, ahol Apa aztán elmondta, hogy missziós elhívást kapott. Azután Anya azt mondta: »Büszkeséggel tölt el a tudat, hogy Apát érdemesnek tartják a misszionáriusi szolgálatra. Kicsit azért sírunk, mert ez két év elválást jelent. Tudjátok, édesapátok és én még soha nem voltunk távol egymástól két éjszakánál hosszabb időre egyhuzamban, és az is csak akkor volt, amikor Apának fel kellett mennie a kanyonba rönkökért, cölöpökért vagy tűzifáért.«”3

    Mialatt édesapja misszióban volt, Ezra magára vállalta a családi gazdaság működtetése felelősségének nagy részét. Ahogy később húga, Margaret felidézte: „Férfimunkát végzett, noha még fiú volt. Közel két esztendőre átvette Apa helyét.”4 Sarah irányítása alatt Ezra és testvérei együtt dolgoztak, együtt imádkoztak, és együtt olvasták az édesapjuktól érkező leveleket. Hetvenöt évvel később Benson elnök visszatekintett az áldásokra, melyek amiatt érték családját, hogy édesapja missziót teljesített:

    „Feltételezem, hogy vannak a világban olyanok, akik ezen elhívás elfogadásában bizonyítékot látnak arra, hogy nem igazán szerette a családját. Két évre otthon hagyni hét gyermeket és egy várandós feleséget, hogyan is lehetne ez igaz szeretet?

    Édesapám azonban ismerte a szeretet mélyebb értelmét. Tudta, hogy »azoknak, a kik Istent szeretik, minden javokra van« (Rómabeliek 8:28). Tudta, hogy a legjobb, amit a családjáért tehet, az, hogy engedelmeskedik Istennek.

    Bár nagyon hiányzott nekünk azon évek során, és bár távolléte sok kihívást támasztott családunk elé, elhívása elfogadása a jószívűség ajándékának bizonyult. Apa elment a misszióba, otthon hagyva Anyát hét gyermekkel. (A nyolcadik négy hónappal azután született, hogy ő megérkezett a missziós mezőre.) De otthonunkba költözött a misszionáriusi munka lelkülete, és soha nem távozott belőle. Helyzetünk nem volt minden áldozathozataltól mentes. Apának el kellett adnia a régi farmunkat, hogy finanszírozni tudja misszióját. Otthonunk egyik részébe be kellett költöztetnie egy házaspárt a kapásnövények gondozására, fiaira és feleségére pedig ott hagyta a szénaföld, a legelő és egy kis fejőstehéncsorda ellátását.

    Apám levelei valóban áldást jelentettek családunk számára. Nekünk, gyerekeknek, olybá tűnt, mintha a világ másik végéből érkeztek volna, pedig csupán a massachusettsbeli Springfieldből, az Illinois állambeli Chicagóból, illetve az iowai Cedar Rapids és Marshalltown városából jöttek. Igen, Apa missziója eredményeként otthonunkba költözött a misszionáriusi munka lelkülete, és soha nem távozott belőle.

    Később a család tizenegy gyermekesre bővült: hét fiú és négy lány alkotta. Mind a hét fiú teljesített missziót, néhányuk kettőt vagy hármat is. A későbbiekben két lány a férjével szolgált teljes idejű missziót. A két másik lánytestvér, akik akkorra mindketten megözvegyültek – egyikük nyolc, másikuk tíz gyermek édesanyjaként – misszionárius társakként szolgáltak az angliai Birminghamben.

    Olyan örökség ez, amely továbbra is megáldja a Benson család tagjait a harmadik és negyedik nemzedékben is. Hát nem az igaz szeretet ajándéka volt ez?”5

    Egyházi szolgálat fiatal férfiként

    Szülei példájától inspirálva és azon saját vágyától fűtve, hogy segítsen az Úr földi királyságának építésében, Ezra Taft Benson lelkesen fogadott el minden szolgálatra szólító elhívást. Amikor 19 éves volt, püspöke, aki egyben a nagyapja is volt, felkérte, hogy az egyházközség 24 fiatal férfija felnőtt vezetőinek egyikeként szolgáljon. A fiatal férfiak részt vettek az amerikai cserkészmozgalomban, Ezra pedig segéd-cserkészparancsnokként szolgált.

    Ebben az elhívásban Ezra sok feladatainak egyike az volt, hogy segítsen a fiatal férfiaknak egy kórusban énekelni. Vezetése alatt a fiatal férfiak megnyerték az egyházközségek közti kórusversenyt a cövekükben, és így bejutottak a területi fordulóba is. Hogy gyakorlásra és a tőlük telhető legszebb éneklésre sarkallja őket, Ezra megígérte nekik, hogy ha megnyerik a területi fordulót, elviszi őket egy 55 kilométeres túrára a hegyeken át egy tóhoz. A terv bevált: a Whitney-ből érkező fiatal férfiak nyertek.

    Benson elnök így mesélt erről: „Elkezdtük tervezgetni a kirándulást, amikor is a gyűlésen az egyik kis 12 éves fiú jelentkezett, és igencsak hivatalos hangon ezt mondta: »…javaslatot szeretnék tenni«. […] Azt feleltem: »Rendben. Miről van szó?« Így válaszolt: »Javaslom, hogy megelőzendő a fésűvel és hajkefével való bajlódást a túrán, mindannyian nyiratkozzunk meg.«”

    Végül minden fiatal férfi egyetértett abban, hogy megnyiratkozzon a kirándulás előtt. Lelkesedésüket tovább növelte, amikor egyikük azt javasolta, hogy a cserkészvezetők is vágassák le a hajukat. Benson elnök így folytatta:

    „Két cserkészvezető foglalt helyet a borbélyüzletben, miközben a borbély nagy jókedvvel nyírta a fiúkat. Munkája végéhez közeledve aztán így szólt: »Nos, ha megengeditek, hogy leborotváljam a fejeteket, akkor nem kell fizetnetek.« Így indultunk hát a túrára: 24 fiú rövidre nyírt hajjal, két cserkészvezető pedig kopaszon.”

    Az egyházközségében élő fiatal férfiakkal szerzett tapasztalataira emlékezve ezt mondta Benson elnök: „A fiúkkal való munkálkodás egyik öröme abban rejlik, hogy az ember menet közben megkapja a fizetségét. Lehetőséged adódik megfigyelni vezetésed eredményeit nap mint nap, amikor velük dolgozol az évek során, és tanúja vagy, amikor derék férfiakká nőnek, lelkesen elfogadva az azzal járó kihívásokat és felelősségeket. Az efféle megelégedettség nem vásárolható meg semmilyen áron – szolgálat és odaadás révén kell elnyerni. Mily csodás dolog akárcsak egy kis szerepet is játszani abban, hogy a fiúkból férfiak legyenek, igazi férfiak!”6

    Benson elnök soha sem feledte el ezeket a fiatal férfiakat, és erőfeszítést tett annak érdekében, hogy kapcsolatban maradjon velük. Sok évvel az 55 kilométeres túra után ellátogatott a Whitney Egyházközségbe a Tizenkét Apostol Kvórumának tagjaként. Beszélgetett egy kis csoportjukkal, akik elmondták neki, hogy a 24-ből 22-en hithűek maradtak az egyházban. A másik kettővel elveszítették a kapcsolatot. Benson elnök később rátalált a hiányzó két férfire, segített nekik visszatérni az egyházi tevékenységbe, majd pedig ő maga végezte el a templomi pecsételésüket.7

    Udvarlás Florának

    1920 őszén Ezra a utahi Loganbe ment, amely körülbelül 40 kilométerre van Whitney-től, hogy beiratkozzon a Utahi Mezőgazdasági Főiskolára (amely a mai Utahi Állami Egyetem). Néhány barátjával volt, amikor megakadt a szeme egy fiatal nőn. Később így emlékezett vissza:

    „Kint voltunk a tehénpajták közelében, amikor egy fiatal nő – aki igen vonzó és gyönyörű volt – elhajtott mellettünk kis kocsiján, úton a pajta felé, hogy tejet hozzon. Amikor a fiúk odaintegettek neki, ő visszaintett. Azt kérdeztem: »Ki ez a lány?« Így feleltek: »Flora Amussen.«

    Akkor azt mondtam nekik: »Tudjátok, az a benyomásom támadt, hogy feleségül fogom venni.«”

    Amikor Ezra barátai jót nevettek ezen a kijelentésén, mondván: „Flora túlságosan népszerű egy falusi fiúhoz!”, Ezra nem tántorodott el. „Nos hát ettől még érdekesebb az egész!” – felelte.

    Flora Amussen, mielőtt feleségül ment Ezra Taft Bensonhoz

    Nem sokkal e beszélgetés után Flora és Ezra Whitney-ben találkozott először, ahova Ezra egyik unokatestvére vendégségbe hívta a lányt. Ezra hamarosan elhívta Florát egy táncmulatságra. Flora elfogadta a meghívást, és a további randevúk egy általuk „csodálatos udvarlásként” jellemzett időszakhoz vezettek. Udvarlásukat azonban félbeszakította – és sok tekintetben gazdagította – az, amikor Ezra elhívást kapott, hogy teljes idejű misszionáriusként szolgáljon a Brit Misszióban.

    Az Ezra missziójára való felkészülés során elbeszélgettek Florával a kapcsolatukról. Szerették volna, ha barátságuk folytatódik, de azt is felismerték, hogy Ezrának elkötelezett misszionáriusnak kell lennie. „Mielőtt útnak indultam, Florával elhatároztuk, hogy csupán havonta egy [levelet] írunk – mondta. – Azt is elhatároztuk, hogy leveleink bátorításról, bizalomról és hírekről fognak szólni. És így is volt.”8

    Két misszionárius

    A Brit Misszió, amely oly gyümölcsöző mezőt jelentett a kezdeti utolsónapiszent misszionáriusoknak, már más volt Benson elder és társai számára. A Brit-szigeteken élő ellenséges érzületű emberek, köztük papi személyek is, széleskörű gyűlöletet terjesztettek az utolsó napi szentek iránt, mormonellenes cikkeket, regényeket, színdarabokat és filmeket adva ki. Benson eldert kétségtelenül elszomorították az embereknek a visszaállított evangélium iránt táplált keserű érzései, de nem engedte, hogy az efféle megpróbáltatások meggyengítsék a hitét. Sőt, a naplójába feljegyzett egy esetet, amikor helyi fiatalok gúnyos megjegyzéseket tettek rá és társaira, többek között azt kiabálva: „Mormonok!” Mire Benson elnök magában így felelt: „Hálát adok az Úrnak, hogy az vagyok.”9

    Azonkívül, hogy megosztotta az evangéliumot olyanokkal, akik nem voltak az egyház tagjai, Benson elder papsági vezetőként és írnokként is szolgált az utolsó napi szentek között Nagy-Britanniában. Ezek a szolgálatra adódó különféle lehetőségek édes élményekhez vezettek, melyek ragyogó ellentétben álltak a nehézségekkel, melyekkel gyakorta szembe kellett néznie. Benson elder megkeresztelt és konfirmált néhány embert, és sok további embernek segített közelebb kerülni az Úrhoz. Például mesélt egy alkalomról, amikor egy hithű egyháztagok által szervezett különleges gyűlésen a Lélek irányítása alatt úgy tudott beszélni, hogy segített az egyháztagok barátainak tanúbizonyságot nyerni arról, hogy Joseph Smith Isten prófétája volt.10 Feljegyezte, hogy ő és egyik társa egyszer papsági áldást adott egy súlyosan beteg asszonynak, aki körülbelül 10 perccel később meggyógyult.11 Örvendezett, amikor írnokként megtalált olyan embereket, akiknek a nevei szerepeltek az egyház feljegyzéseiben, de a helyi vezetők elvesztették velük a kapcsolatot.12 Értékes vezetői képzésben volt része két olyan misszióelnök irányítása alatt szolgálva, akik egyben a Tizenkét Apostol Kvórumának tagjai is voltak, név szerint Orson F. Whitney és David O. McKay elderek alatt.

    Benson elder hálás volt az Úr védelméért, miközben az evangéliumot hirdette. Egyik este őt és társát körbevette egy férfi banda, mely azzal fenyegetőzött, hogy a folyóba veti őket. A misszionáriusok csendben segítségért imádkoztak. Aztán, ahogyan később elmesélte, „egy nagy, tagbaszakadt idegen vágott magának utat, míg mellém ért. Egyenesen a szemembe nézett, és erős, tiszta hangon így szólt: »Fiatalember, elhiszem minden szavadat, amelyet ma este mondtál.« Beszéde közben kis kör nyílt körülöttem. Számomra ez az imára adott közvetlen válasz volt. Azután valahonnan felbukkant egy brit bobby [rendőr].”13

    Amikor Benson elder épp nem tevékenyen szolgált másokat, „azzal hajtotta magát előre, hogy »a Mormon könyvét falta«, különösen Móziás fiainak misszionáriusi élményeit”.14 Az otthonról jövő levelekből is vigaszt és támaszt kapott, melyeket elmondása szerint „újra és újra elolvas[ott]”. Missziójára visszatekintve ezt mondta: „Anya és Apa kiöntötték a szívüket a leveleikben, és igazi erőt jelentettek nekem fiatal férfiként. Flora [levelei] telve voltak lelkesedéssel és biztatással, soha nem volt bennük semmiféle szentimentális csacskaság. Azt hiszem, ez minden másnál jobban elmélyítette az iránta érzett szeretetemet és nagyrabecsülésemet.”15

    Benson elder 1923. november 2-án kapta meg felmentését a misszionáriusi szolgálat alól. Nehéz szívvel indult útnak, elmondva, hogy „missziója legnehezebb része” a Nagy-Britanniában élő „drága jó szentektől” való búcsúzás.16 Ennek ellenére örömmel töltötte el a kilátás, hogy viszontláthatja családját, és alig várta, hogy láthassa Florát.

    Flora szintén várakozással tekintett Ezra viszontlátása elé. De sokkal többet tett, mint hogy pusztán várta az együtt töltött idő lehetőségét. Igazán előretekintett: Ezra jövőjére és a benne rejlő lehetőségekre. Tizenéves kora óta Flora fenntartotta, hogy szeretne „egy gazdálkodó felesége lenni”17, és örömmel töltötte el Ezra azon nyilvánvaló vágya, hogy a családi farmon telepedjen le az idahói Whitney-ben. Flora azonban úgy érezte, hogy Ezrának először be kell fejeznie az iskoláját. Később ezt mondta erről: „Imádkoztam és böjtöltem, hogy az Úr segítsen tudnom, hogyan tudnék segíteni neki abban, hogy a lehető legnagyobb szolgálatot tudja nyújtani embertársainak. Akkor felötlött bennem, hogy ha a püspök érdemesnek tart, akkor [el fog] hívni misszióba. Ezránál az egyház állt az első helyen, így aztán tudtam, hogy nem lesz ellene kifogása.”18

    Ezra meglepődött, hogy miután ő és Flora újra randevúzni kezdtek, a lány bejelentette neki, hogy elfogadta az elhívást, miszerint missziót fog szolgálni a Hawaii-szigeteken. 1924. augusztus 25-én választották el, és másnap útnak is indult. Távozása után Ezra ezt írta a naplójába: „Mindketten boldogok voltunk, mert éreztük, hogy a jövő sok mindent tartogat számunkra, és ez az elválás később megtérül még. De azért nehéz látni, ahogy szertefoszlanak az ember reményei. Bár néha sírdogáltunk emiatt egy kicsit, bizonyosságot nyertünk Tőle, aki azt mondta nekünk, hogy minden a legnagyobb rendben lesz.”19

    És valóban minden a legnagyobb rendben volt. Misszióelnöke szavai szerint Flora „igen jó, lendületes misszionárius” volt,20 aki „teljes szívét és lelkét, idejét és tehetségeit az Úr munkájának szentelte”.21 Flora felügyelte az Elemi szervezetét a misszió néhány területén, gyerekeket tanított egy általános iskolában, szolgált a templomban, és részt vett a helyi utolsó napi szentek megerősítésére irányuló erőfeszítésekben. Egy ideig még megözvegyült édesanyja, Barbara Amussen misszionáriusi társaként is szolgált, akit rövid misszióra hívtak el. Ez az anya-lánya társaság együtt találkozott egy férfival, aki évekkel azelőtt az Egyesült Államokban csatlakozott az egyházhoz Flora édesapja, Carl Amussen erőfeszítéseinek köszönhetően. A megtért azóta eltávolodott az egyházi tevékenységtől, de Flora és édesanyja felkarolták és segítettek neki visszatérni az egyházhoz.22

    Míg Flora távol volt, Ezra is serényen dolgozott. Fivérével, Orvallal megvették a családi gazdaságot, és folytatták az iskolát. Kezdetben Ezra a Brigham Young Egyetemre járt a utahi Provóban, Orval pedig Whitney-ben maradt, hogy gondját viselje a gazdaságnak. Megállapodtak, hogy miután Ezra elvégzi az iskolát, hazatér a farmra, hogy Orval missziót szolgálhasson és ő is elvégezhesse az iskolát. Mivel Ezra eltökélte, hogy hamar végez a BYU-n, nagyratörő órarendet állított össze. Részt vett az egyetem társasági életében is, a táncokon, összejöveteleken és színpadi előadásokon.

    Ezra Taft Benson 1926-ban, amikor diplomát szerzett a Brigham Young Egyetemen

    Bár végzős évében Ezrát választották „a BYU legnépszerűbb férfija” cím nyerteséül, senki sem tudta elvonni figyelmét Floráról.Később elmondta, hogy amikor Flora 1926 júniusában befejezte a misszióját, „izgatott volt” a vele való találkozás gondolatától, noha váltig állította, hogy ő nem „várakozott” Florára.23 Ezra kitüntetéssel diplomázott csupán pár hónappal Flora hazatérte előtt.

    A közös élet kezdete

    Egy hónappal azután, hogy Flora hazatért a missziójából, bejelentették az eljegyzésüket. Néhányan továbbra is kételkedtek Flora ítélőképességében. Nem értették, hogy egy ilyen művelt, gazdag és népszerű lány miért elégedne meg egy földművelő fiúval. Flora azonban továbbra is azt mondta, hogy mindig is „egy gazdálkodó felesége [szeretett volna] lenni”.24 Azt mondta: Ezra „gyakorlatias, józan gondolkodású és szilárd”. Majd hozzátette ezt a megfigyelését: „Gyengéden bánt a szüleivel, és tudtam, hogy ha őket tiszteli, akkor engem is tisztelni fog.”25 Meglátta benne a „csiszolatlan gyémántot”, és azt mondta: „minden tőlem telhetőt meg fogok tenni azért, hogy segítsek az embereknek megismerni és megszeretni őt a benne lévő jóságért, nem csupán ebben a kicsiny közösségben, hanem az egész világon”.26

    Florát és Ezrát 1926. szeptember 10-én pecsételte egymáshoz a Salt Lake templomban Orson F. Whitney elder, a Tizenkét Apostol Kvórumának tagja. A házasságkötésük utáni egyedüli ünnepség egy családtagokkal és barátokkal közösen tartott reggeli volt. A reggeli után az újdonsült házaspár azonnal útnak indult a Ford T-modell kisteherautójukon az iowai Amesbe, ahol Ezrát felvették az Iowai Agrár- és Gépészettudományi Állami Főiskola (a mai Iowai Állami Tudományegyetem) agrárközgazdászi mesterképzésére.

    Útjuk javarészt földutakon és alig lakott vidékeken vezetett. Útközben nyolc éjszakát töltöttek egy lyukas tetejű sátorban. Amikor megérkeztek Amesbe, a főiskolai kampusztól egy saroknyira béreltek lakást. A bérlemény szűkös volt, és Bensonéknak egy népes csótánycsaláddal is osztozniuk kellett a helyen, de Ezra azt mondta, hogy „nemsokára úgy nézett ki, mint a legotthonosabb kis házikó, melyet az ember el tud képzelni”27. Ezra ismét a tanulásnak szentelte magát. Alig egy évvel később, számtalan órát töltve tanulással, előadásokkal és írással, megszerezte a mesterfokozatot. Az első gyermekét váró pár visszaköltözött a Benson-farmra Whitney-be.

    A hivatásbeli lehetőségek és az egyházi elhívások összehangolása

    Amikor Bensonék visszatértek Whitney-be, Ezra teljességgel elmerült a farm mindennapos ügyeinek intézésében, melyekbe beletartozott a tehenek fejése, a sertés- és baromfitenyésztés, valamint a cukorrépa, gabona, lucerna és más termények termelése. Orvalt kétéves teljes idejű misszióra hívták Dániába.

    Kevesebb mint két évvel később a helyi kormányzati vezetők állást kínáltak Ezrának megyei mezőgazdasági képviselőként. Flora biztatásával Ezra elfogadta a pozíciót, még ha ez azt is jelentette, hogy a farmról Preston közeli városába kellett költözniük. Felfogadott egy helyi farmert, hogy Orval visszatértéig viselje gondját a gazdaságnak.

    Ezra új feladatai közé tartozott a helyi gazdáknak tartott tanácsadás a termelékenységet érintő kérdésekben. Mindennél fontosabbnak tartotta, hogy a gazdáknak jobb marketinges készségekre van szükségük. Ez különösen a gazdasági világválság beköszönte után vált fontossá, ő pedig – agrárközgazdászi végzettsége révén – képes volt segíteni. Arra biztatta a gazdákat, hogy tömörüljenek mezőgazdasági szervezetekbe, melyek segíthetnek nekik a költségek csökkentésében és a legjobb árak kialkudásában a munkaerőpiacon.28

    Ezra mezőgazdasági vezetőként bizonyított képességei további munkalehetőségekhez vezettek. 1930 és 1939 között agrárközgazdászként és -szakértőként dolgozott az Idahói Egyetem kihelyezett részlegén az állam fővárosában, Boiseban. E feladatkörei teljesítését kis időre megszakította 1936 augusztusa és 1937 júniusa között, amikor a Benson család Kaliforniába költözött, hogy Ezra agrárközgazdaságtant tanulhasson a Kaliforniai Berkeley Egyetemen.

    Ezra és Flora Benson még az égetően fontos munkahelyi és otthoni teendők mellett is szakított időt az egyházi szolgálatra. Whitney-ben, Prestonban és Boiseban fiatalok tanítására és vezetésére hívták el őket.29 Ezeket az elhívásokat lelkesen fogadták, mert hittek abban, hogy „a fiatalok jelentik a jövőnket”30. Ezra lehetőséget kapott arra is, hogy bekapcsolódjon a helyi misszionáriusi munkába.31 Boiseban. Ezrát tanácsosnak hívták el a cövekelnökségben. Még akkor is folytatta ezt a szolgálatot, amikor családjával Kaliforniában éltek. A Boise Cövek gyorsan növekedett, és 1938 novemberében Melvin J. Ballard, a Tizenkét Apostol Kvórumából, három új cövekre osztotta fel. Ezra Taft Bensont hívták el, hogy az egyik újonnan létrejött cövek elnökeként szolgáljon.

    1939 januárjában Ezra meglepve értesült arról, hogy felkínálják neki a Mezőgazdasági Szövetkezetek Országos Tanácsa végrehajtó titkári pozícióját Washingtonban. Megtanácskozta Florával ezt a lehetőséget. Mivel csupán két hónappal azelőtt választották el cövekelnökként, kapcsolatba lépett az Első Elnökséggel is, hogy kikérje a tanácsukat. Arra biztatták, hogy fogadja el a felkínált pozíciót, így aztán Ezra és családja 1939 márciusában búcsút vettek a barátaiktól Boiseban, és a Maryland állambeli Bethesdába költöztek, Washington közelében. 1940 júniusában Ezra ismét cövekelnöki elhívást kapott, ez alkalommal az újonnan megszervezett Washington Cövekben Washingtonban.

    Szeretetteljes, egységes család

    Ezra és Flora Benson mindig szem előtt tartották, hogy örökkévaló jelentőségű a kapcsolatuk egymással, a gyermekeikkel, idősödő szüleikkel és testvéreikkel. Az egységes család fenntartására helyezett hangsúly több volt puszta kötelességtudatnál. Őszintén szerették egymást, és együtt akartak lenni – ebben az életben és az egész örökkévalóságon keresztül.

    Ezrának az egyházi elhívásaival és hivatásbeli megbízásaival járó számos feladata gyakorta elszólította őt otthonról. Néha a kisgyermekek megnyilvánulásai jól szemléltették ezt a tényt. Például amikor egy vasárnap Ezra egy egyházi gyűlésre indult, a kislánya, Barbara, így köszönt el tőle: „Viszlát, Apa! Remélem, nemsokára megint meglátogatsz minket!”32 Nagy kihívást jelentett Flora számára hat gyermekük nevelése úgy, hogy férje olyan gyakran távol volt, és néha elismerte, hogy „magányosnak és egy icipicit elcsüggedve” érzi magát.33 Mégis mindezek ellenére nagy becsben tartotta anyai és feleségi szerepét, és örömére szolgált férje odaadó szolgálata az Úr és családja iránt. Egy Ezrához szóló levelében ezt írta: „Mint mindig, úgy tűnik, mintha nem is napok, hanem hónapok teltek volna el azóta, hogy elmentél. […] [De] ha minden ember… annyira szeretné és követné a vallását, mint te, akkor alig lenne bánat [és] szenvedés. […] Te mindig annyira elkötelezett vagy családod iránt, és mindig készen állsz segítséget nyújtani a szükséget látóknak!”34

    Ezra mindig tanúságot tett ezen elkötelezettségéről, amikor csak otthon volt. Időt fordított arra, hogy együtt nevessen és játsszon hat gyermekével, hogy meghallgassa őket, kikérje a véleményüket fontos kérdésekben, tanítsa őket az evangéliumra, segítsen a házimunkában, és mindannyiukkal egyenként is eltöltsön némi időt. A gyermekek biztonságot és erőt merítettek szüleik irántuk érzett egységes szeretetéből. (Mivel a család nagyon fontos volt Ezra Taft Benson számára, ez a könyv két fejezetet is tartalmaz a családról szóló tanításaiból. Ezek a fejezetek – melyeknek címei: A házasságot és a családot Isten rendelte el, valamint Az édesapák és édesanyák szent elhívásai – visszaemlékezéseket tartalmaznak a Benson gyerekektől gyermekkoruk szeretetteljes otthonáról.)

    Elhívás az apostoli hivatalba

    1943 nyarán Ezra útnak indult Marylandből fiával, Reeddel, hogy ellátogasson számos mezőgazdasági szövetkezetbe Kaliforniában, a Mezőgazdasági Szervezetek Országos Tanácsában betöltött feladatköréből adódóan. Tervei közt szerepelt még továbbá, hogy felkeresi az egyház vezetőit Salt Lake Cityben, valamint meglátogatja családtagjait Idahóban.

    Július 26-án, miután teljesítették utazásuk célkitűzéseit, hazaindulásuk előtt még visszatértek Salt Lake Citybe. Tudomásukra jutott, hogy David O. McKay elnök, akivel Ezra alig két héttel azelőtt találkozott, már mindenütt kereste őt. Ezra felhívta McKay elnököt, aki elmondta neki, hogy Heber J. Grant elnök, aki az egyház akkori elnöke volt, találkozni szeretne vele. Ezrát és Reedet autóval kivitték Grant elnök nyári lakába, mely csupán néhány percre volt Salt Lake City belvárosától. Amikor megérkeztek, „Ezrát azon nyomban bevezették Grant elnök hálószobájába, ahol az idős próféta lepihent. Az elnök intésére Ezra becsukta az ajtót, közelebb lépett, és helyet foglalt az ágy melletti széken. Grant elnök a két kezébe vette Ezra jobb kezét, és könnybe lábadó szemmel egyszerűen ezt mondta: »Benson testvér, tiszta szívből gratulálok neked, és imádkozom azért, hogy Isten áldása kísérjen téged. Te lettél kiválasztva a Tizenkét Apostol Tanácsa legfiatalabb tagjának.«”35

    Naplójában Ezra így idézte fel ezt az élményt:

    „A bejelentés hihetetlennek és elsöprő erejűnek tűnt. […] Hosszú perceken át csupán annyit tudtam mondani: »Ó, Grant elnök, ez lehetetlen!«, és ezt bizonyára számtalanszor elismételtem, mire eléggé össze tudtam rendezni a gondolataimat ahhoz, hogy felfogjam, mi is történt. […] Grant elnök hosszasan fogta a kezemet, miközben mindketten könnyeztünk. […] Több mint egy órán át voltunk magunkban, mely idő java része alatt gyengéden szorítottuk egymás kezét. Noha [az elnök] testileg gyengélkedett, elméje tiszta és éber volt, és mély benyomást tett rám gyengéd, szívélyes és alázatos lelke, miközben úgy tűnt, a lelkembe lát.

    Oly mértékben gyengének és érdemtelennek éreztem magam, hogy vigasztaló és bátorító szavait kétszeresen nagyra értékeltem. Többek között ezt mondta nekem: »Az Úrnak megvan a maga módja azon emberek felmagasztalására, akik vezetői pozíciókba hívatnak el.« Amikor gyengeségemben ki tudtam jelenteni, hogy szeretem az egyházat, ő így felelt: »Ezt jól tudjuk, az Úr pedig olyan embereket akar, akik mindenüket odaadnák az Ő munkájáért.«”36

    Ez után az interjú után Ezrát és Reedet McKay elnök otthonába vitték. Útközben Ezra semmit sem mondott a Grant elnökkel való élményéről, és Reed sem kérdezősködött. Amikor megérkeztek McKayék otthonába, McKay elnök elmondta Reednek, mi történt. Akkor aztán Ezra és Reed összeölelkeztek.

    Ezra nyugtalan volt aznap este, amikor Reeddel hazaindultak a vonattal. Másnap felhívta Florát, és elmondta neki az apostoli hivatalba történő elhívását. „Azt mondta, úgy érzi, hogy ez nagyon csodálatos, és biztosított teljes mértékű bizonyosságáról abban, hogy meg tudok felelni az elvárásoknak – idézte fel. – Megnyugtató volt beszélni vele. Ő mindig is több hitet tanúsított bennem, mint én saját magamban.”37

    Az elkövetkezendő néhány hét folyamán Ezra és Flora intézkedtek a Utahba való költözés részleteiről, és Ezra minden tőle telhetőt megtett, hogy zökkenőmentes átállást biztosítson utóda számára a Mezőgazdasági Szövetkezetek Országos Tanácsánál. Őt és Spencer W. Kimballt 1943. október 1-jén támogatták a Tizenkét Apostol Kvóruma tagjaiként, és október 7-én rendelték el őket apostollá, Kimball eldert elsőként, Benson eldert pedig utána.

    Így kezdődött Ezra Taft Benson elder szolgálata Krisztus nevének egyik különleges tanújaként az egész világon (lásd T&Sz 107:23).

    A Tizenkét Apostol Kvóruma, valamikor 1950 októbere és 1951 áprilisa között. Álló sor, balról jobbra: Delbert L. Stapley; Henry D. Moyle; Matthew Cowley; Mark E. Petersen; Harold B. Lee; Ezra Taft Benson; Spencer W. Kimball. Ülő sor, balról jobbra: John A. Widtsoe; Stephen L Richards; David O. McKay, a Tizenkettek Kvórumának elnöke; Joseph Fielding Smith, ügyvezető elnök; Joseph F. Merrill; Albert E. Bowen

    Élelmet és ruházatot biztosítva, valamint reményt nyújtva a háború utáni Európában

    1945. december 22-én George Albert Smith elnök, aki akkor az egyház elnöke volt, különleges gyűlésre hívta az Első Elnökség és a Tizenkét Apostol Kvóruma tagjait. Bejelentette, hogy az Első Elnökség sugalmazást érez arra, hogy egy apostolt küldjenek az Európai Misszió élére, az egyház ottani erőfeszítéseinek felügyeletére. A második világháború abban az évben ért véget, és sok európai ország akkoriban próbált talpra állni a háború széleskörű, elsöprő erejű pusztítása után. Az Első Elnökség úgy érezte, Ezra Taft Benson elder a megfelelő ember erre a feladatra.

    A hír „döbbenetes sokként” érte Benson eldert, aki a kvórum legújabb és legifjabb tagja volt. Tudta, hogy édesapja 34 évvel azelőtti missziós elhívásához hasonlóan ez a megbízás őt is elszakítja majd fiatal családjától. Az Első Elnökség nem tudta megmondani, mennyi ideig kell távol lennie. Ő azonban biztosította őket afelől, hogy felesége és gyermekei támogatni fogják, és kifejezte nekik a szolgálatra való teljes hajlandóságát.38 Később így mesélt a megbízásról, melyet elfogadott:

    „A munka úgy tűnt, meghaladja majd az erőmet. [Az Első Elnökség] egy négyrétű megbízatást adott nekünk: először is, hogy lássuk el az egyház lelki ügyeit Európában; másodszor, hogy munkálkodjunk élelmiszer, ruházat és ágynemű előteremtésén szenvedő szentjeink számára egész Európa-szerte; harmadszor, hogy irányítsuk a különböző európai missziók újraszervezését; illetve negyedszer, hogy készítsük elő a misszionáriusok visszatérését ezen országokba.”39 Smith elnök azonban ezt a vigaszadó ígéretet tette neki: „Egyáltalán nem aggódom miattad. Pont olyan biztonságban leszel ott, mint a világ bármely más pontján, ha vigyázol magadra, és nagyszerű munkát fogsz tudni elvégezni.”40

    Benson elder így írta le, milyen élmény volt, amikor megosztotta a hírt a feleségével és a családjával: „Feleségemmel folytatott, könnyekkel megszentelt édes és lenyűgöző beszélgetésem során Flora kifejezte szeretetteljes háláját, és biztosított arról, hogy teljes szívével támogat engem. A vacsora idején elmondtam a gyerekeknek is, akik meglepődtek, érdeklődtek, és teljes mértékben támogattak.”41

    Amikor Benson elder és társa, Frederick W. Babbel megérkezett Európába, szomorúsággal töltötte el őket mindaz a betegség, szegénység és pusztulás, melyet mindenütt láttak. Például egy Florához írott levelében Benson elder mesélt olyan anyákról, akik nagy hálával fogadtak egy darabka szappant, tűt és cérnát, és egyetlen narancsot is, hiszen évek óta nem láttak ilyesmit. Benson elder látta, hogy az addig kapott csekély fejadagokkal „igaz anyai lelkülettel inkább éheztek, hogy többet tudjanak nyújtani a gyermekeiknek”42. Hírt adott „szétbombázott épületekben” és „szinte koromsötétben” tartott egyházi gyűlésekről.43 Mesélt menekültekről: „szerencsétlen, nem kívánatos lelkekről, …akiket egykor boldog otthonaikból ismeretlen helyekre üldöztek”44. De beszámolt csodákról is a háború lehangoló utórezgései közepette.

    Egy csoda nyilvánvaló volt az utolsó napi szentek életében egész Európában. Az odafelé vezető úton Benson elder eltűnődött azon, vajon hogyan fogadják majd a szentek. „Vajon szívük keserűséggel lesz-e telve? Gyűlölködést fogok-e tapasztalni? Elfordultak-e az egyháztól?” Inspiráló hatással volt rá, ami fogadta:

    „Amikor felém fordított sápadt, csont és bőr arcára néztem ezeknek a szenteknek, akik közül sokan rongyokba voltak öltözve, és néhányan mezítláb voltak, láttam a hit világosságát a szemükben, miközben bizonyságot tettek e nagyszerű utolsó napi munka isteni mivoltáról, és hálájukat fejezték ki az Úr áldásaiért…

    Azt találtuk, hogy egyháztagjaink csodálatos módon kitartottak. Hitük erős volt, elkötelezettségük még erősebb, hithűségük pedig felülmúlhatatlan. Igen csekély keserűséget vagy kétségbeesést tapasztaltunk, ha volt ilyen egyáltalán. A barátság és a testvériség lelkülete áradt ki egyik missziótól a másikig, és utazásaink során a szentek mindig megkértek minket, hogy adjuk át üdvözletüket fivéreiknek és nővéreiknek más országokban, noha nemzeteik alig pár hónappal azelőtt még hadban álltak egymással.” Még a menekültek is „buzgón énekelték Sion dalait”, és „együtt térdeltek imában reggel és este, és bizonyságot tettek …az evangélium áldásairól”45.

    Egy másik csoda az egyház jóléti programjának ereje volt. Ez az erőfeszítés, mely kevesebb mint 10 évvel azelőtt indult, sok utolsó napi szent életét mentette meg Európában. A szentek megáldattak, mert magukévá tették a jólét tantételét. Segítettek egymásnak a szükség óráján, megosztva élelmüket, ruházatukat és más alapvető dolgokat, sőt, még veteményeseket is kialakítottak a lebombázott épületekben. Amiatt is áldottak voltak, hogy a világ többi részén élő utolsó napi szentek javakat adományoztak a megsegítésükre: körülbelül 2000 tonna ellátmányt. Benson elder mesélt egyházi vezetőkről, akik könnyre fakadtak az alapvető élelmiszer láttán, melyet szétoszthattak helyi tagjaik között, és elmondta, hogy állt olyan gyülekezetek előtt, melyeknek a becslések szerint 80 százaléka olyan ruhát viselt, melyet a jóléti programon keresztül küldtek nekik.46 Egy általános konferenciai beszédben, melyet nem sokkal hazatérése után mondott, így szólt a szentekhez: „Fivéreim és nőtestvéreim, kell-e bármilyen további bizonyíték arra, hogy szükség van erre a programra, és hogy sugalmazás áll mögötte? […] Azt mondom nektek: Isten irányítja ezt a programot, és ez a program sugalmazott!”47

    Benson elder (jobbra) megvizsgálja a jóléti küldeményeket a norvégiai Bergenben

    Benson elder és Babbel testvér egy másik visszatérő csodának is tanúi voltak, amikor az Úr utat nyitott számukra, hogy átutazzanak Európa háború sújtotta országain. Benson eldernek újra és újra engedélyt kellett kérnie katonai tisztségviselőktől bizonyos területekre való belépéshez, hogy találkozhasson a szentekkel és szétoszthassa a javakat. Újra és újra nagyjából ugyanazt a választ kapta ezektől a vezetőktől és másoktól: „Nem érti, hogy itt nemrég még háború dúlt? Civil utazóknak tilos a belépés.” Aztán újra és újra, miután a szemébe nézett e vezetőknek, és higgadtan elmagyarázta küldetését, ő és Babbel testvér engedélyt kapott a beutazásra, hogy teljesítsék, aminek az elvégzésére az Úr megbízást adott nekik.48

    Körülbelül 11 hónappal később Benson eldert felváltotta Alma Sonne elder, a Tizenkettek segédje, aki feleségével, Leonával szolgált Európában. Babbel testvér még ott maradt, hogy segítségére legyen a Sonne házaspárnak. Onnantól, hogy Benson elder útnak indult Salt Lake Cityből 1946. január 29-én, addig, hogy 1946. december 13-án hazatért, összesen 98 550 kilométert tett meg. Benson elder úgy érezte, a küldetés sikerrel járt, de készségesen elismerte: „Ismerem a munkáinkat kísérő siker forrását. Soha, semmikor nem éreztem azt, hogy lehetséges lenne nekem vagy társaimnak elvégezni a ránk bízott küldetést a Mindenható útmutató hatalma nélkül.”49 E küldetés sikere látható volt az egyház erejében az európai országokban, melyeket most újonnan megszerveztek és egyre gyarapodtak. A siker megmutatkozott az egyes szentek életében is – olyanokéban, mint például az a férfi, aki egyszer, évekkel később odalépett Thomas S. Monson elnökhöz egy gyűlésen, melyet a németországi Zwickauban tartottak. Arra kérte Monson elnököt, hogy adja át üdvözletét Ezra Taft Bensonnak, majd így kiáltott fel: „Megmentette az életemet! Ételt adott és felruházott. Reményt nyújtott nekem. Isten áldja meg érte!”50

    Hazaszeretet, államférfiség és az Egyesült Államok kormányában végzett szolgálat

    Mialatt Benson elder távol volt az otthonától, emlékezett valamire, amit egész fiatal korától fogva nagy becsben tartott: ő az Amerikai Egyesült Államok állampolgára. Édesapjától, ifj. George Taft Bensontól megtanulta szeretni a szülőföldjét és azokat az alapelveket, melyekre az épült. Megtanulta, hogy az Amerikai Egyesült Államok alkotmányát – az ország törvényeit meghatározó dokumentumot – sugalmazott férfiak alkották meg. Nagy becsben tartotta a választójogot, és soha nem feledett el egy beszélgetést, melyet egy választás után folytatott az édesapjával. George nyíltan támogatott egy bizonyos jelöltet, és még a családi imák során is imádkozott ezért a férfiért. Miután George tudomást szerzett arról, hogy jelöltje elvesztette a választást, Ezra hallotta, amint a győztesért imádkozott. Megkérdezte édesapjától, miért imádkozik egy olyan jelöltért, akit korábban nem támogatott. „Fiam – felelte George –, azt hiszem, neki még nagyobb szüksége lesz az imáinkra, mint a mi jelöltünknek lett volna.”51

    1948 áprilisában Benson elnök elmondta az elsőt sok olyan általános konferenciai beszéde közül, melyben az Amerikai Egyesült Államok „prófétai küldetéséről” és a szabadság jelentőségéről szólt. Tanúbizonyságát tette, hogy az Úr „a szabadság bölcsőjeként” készítette elő az Egyesült Államokat, hogy az evangélium visszaállíttathasson ott.52 A beszéd vége felé ezt tanította: „A Békesség Fejedelmének követői vagyunk, és újra el kell köteleznünk életünket az igazság és az igazlelkűség elterjesztése, valamint a szabadság …fenntartása mellett.”53 Későbbi beszédeiben úgy fogalmazott, hogy az Amerikai Egyesült Államok „az Úr műveleti támaszpontja ezekben az utolsó napokban”54.

    Benson elder figyelmeztetett a szabadságot érő fenyegetésekre az Egyesült Államokban és szerte a világon. Gyakorta emelt szót erőteljesen a „korlátozó [kormányzati] rendszerek” ellen, „melyek ellentétben állnak az örök tantételekkel”.55 Intett a szabadságot fenyegető további befolyások ellen is, ideértve az erkölcstelen szórakozást, a sabbat napja iránti tisztelet hiányát, az önelégültséget és a hamis tanításokat.56 Arra biztatta a szenteket szerte az egész világon, hogy használják befolyásukat annak elősegítésére, hogy bölcs és jó emberek kerüljenek megválasztásra a közhivatalokba.57 Kijelentette: „Az evangélium hatékony prédikálása csak a szabadság légkörében képes virágozni. Igen, mindannyian azt mondjuk, hogy szeretjük a szabadságot. De ez nem elég. Oltalmaznunk és védelmeznünk kell azt, amit szeretünk. Meg kell mentenünk a szabadságot.”58

    1952. november 24-én Benson elder hazaszeretettől fűtött szavai próbára tétettek, midőn felkérést kapott hazája szolgálatára. New Yorkba érkezett Dwight D. Eisenhower meghívására, akit épp akkor választottak meg az Egyesült Államok elnökévé. Eisenhower elnök azt fontolgatta, hogy felkéri Benson eldert, szolgáljon a kabinetjében – más szóval, legyen legfelsőbb tanácsadói egyike – földművelésügyi miniszterként. Benson elder megtiszteltetésnek érezte a kitüntető figyelmet. „De – ahogyan később elmondta – nem vágytam erre a munkára. […] Azt mondtam magamnak, hogy épeszű ember nem vágyhat arra, hogy földművelésügyi miniszter legyen ezekben az időkben. […] Valamelyest tisztában voltam azzal, mivel jár ez a pozíció: szétforgácsoló kereszttüzekkel, elviselhetetlen nyomással, összetett problémákkal. […]

    De nem csak a problémák és a nyomás aggasztott. Azokból mindannyiunknak kijut. Sok amerikaihoz hasonlóan én is haboztam aktívan részt venni a politikában. Persze szerettem volna magas normákat követő és jellemes embereket látni megválasztva és kijelölve a kormányba, de ez merőben eltért attól, hogy én magam ugorjak ebbe fejest. […]

    Leginkább azonban több mint elégedett voltam azzal a munkával, amelyet már a Tizenkettek Tanácsának tagjaként végeztem. […] Se nem kívántam, se nem szándékoztam változtatni.”59

    Mielőtt felkereste volna Eisenhower elnököt, Benson elder tanácsot kért David O. McKay elnöktől, aki akkor az egyház elnöke volt. McKay elnök ezt mondta neki: „Benson testvér, elmém tisztán lát ebben a kérdésben. Ha a lehetőség a megfelelő lelkületben adatik, úgy vélem, el kell fogadnod.”60 Ez az egyenes tanács, Benson elder azon alapvető vágyával párosulva, hogy „amerikai állampolgárként hatékonyan harcoljon hitelveiért”, egy általa „benső vitának” nevezett viaskodást indított.61

    Amikor Eisenhower úr és Benson elder először találkoztak, az elnök nem sokáig tétovázott, hogy felkínálja Benson eldernek a földművelésügyi miniszteri pozíciót. Benson elder azon nyomban felsorolta az okait, hogy miért nem ő a megfelelő ember a munkára, de Eisenhower elnök nem hátrált. Ezt mondta: „Előttünk áll a feladat. Őszintén szólva nem akartam elnök lenni, amikor egyre nagyobb lett a nyomás. De nem mondhat nemet Amerika szolgálatára. A csapatomban szeretném tudni, és nem mondhat nemet.”62

    „Ezzel aztán minden meg is oldódott – emlékezett vissza Benson elder. – Teljesültek McKay elnök tanácsának feltételei. Noha úgy éreztem, hogy egyházamtól már nagyobb megtiszteltetésben részesültem, mint amilyet egy kormány rám ruházhatna, és ezt meg is mondtam neki, elfogadtam a felelősséget, hogy földművelésügyi miniszterként szolgáljak nem kevesebb, mint két esztendeig – ha egyáltalán addig igényt tart majd rám.”63

    Közvetlenül a pozíció elfogadását követően Benson elder elkísérte Eisenhower elnököt egy sajtókonferenciára, ahol megbízatását bejelentették az országnak. Mihelyt a konferencia véget ért, Benson elder visszament a szállodájába. Felhívta Florát, és elmondta neki, hogy Eisenhower elnök felkérte a szolgálatra, ő pedig igent mondott a felkérésre.

    Flora így felelt: „Tudtam, hogy így tesz majd. És azt is tudtam, hogy el fogod fogadni.”

    Benson elder tovább folytatta: „Szörnyű nagy felelősséget fog jelenteni – és számtalan gondot is mindkettőnknek.”

    „Tudom – mondta Flora –, de úgy tűnik, ez Isten akarata.”64

    Dwight D. Eisenhower elnök figyelemmel kíséri, amint Fred M. Vinson főbíró felesketi Benson eldert az Egyesült Államok földművelésügyi minisztereként

    Amint arra Benson elder számított, földművelésügyi miniszterként végzett szolgálata viharos élmény volt számára és családja számára. De kitartott amellett, hogy nem „népszerűségi versenyt [akart] megnyerni”, egyszerűen csak „a földművelésügyet és Amerikát [akarta] szolgálni”,65 és hőn követte ezt a személyes mottóját: „Jó stratégia kiállni az igazság mellett még akkor is, amikor az nem népszerű. Vagy talán azt kellene mondanom, hogy különösen akkor, amikor nem népszerű.”66 Szerencséje volt, hogy nem aggódott a népszerűség miatt: miközben szilárd és hű maradt meggyőződéseihez, népszerűsége meglehetősen ingadozott a politikusok és a választópolgárok körében. Az emberek olykor el akarták űzni földművelésügyi miniszteri posztjáról,67 máskor pedig azt javasolták, hogy jó választás lenne az Egyesült Államok alelnökeként.68

    Benson elder még kormányzati vezetői szerepében is nyíltan felvállalta keresztényi hitelveit, a visszaállított evangéliumról való bizonyságát, és Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza iránti elkötelezettségét. Amikor csak gyűlést tartott munkatársaival a Földművelésügyi Minisztériumban, az mindig imával indult.69 Eisenhower elnöknek olyan szakaszokat küldött a Mormon könyvéből, melyek az Amerikai Egyesült Államok küldetéséről jövendölnek, az elnök pedig később elmondta, hogy „a lehető legnagyobb érdeklődéssel” olvasta ezeket.70 Számos más világi vezetőnek is adott egy-egy példányt a Mormon könyvéből.71 1954-ben Edward R. Murrow – aki ismert televíziós hírszerkesztő volt az Egyesült Államokban – engedélyt kért Benson elnöktől a Benson család szerepeltetésére a Szemtől szembe című péntek esti műsorban. Benson elder és nőtestvér először nemet mondtak, később azonban beleegyeztek, miután fiuk, Reed, meggyőzte őket arról, hogy ez remek misszionáriusi lehetőség lenne. 1954. szeptember 24-én az emberek országszerte nézték a Benson család otthonából sugárzott élő, rögtönzött családi estet. Murrow úr több nézői levelet kapott e program eredményeként, mint korábban bármikor. Az ország minden részében élő, különféle vallási háttérrel rendelkező emberek mondtak köszönetet a Benson családnak ragyogó példájukért.72

    Benson elder nyolc éven át szolgált földművelésügyi miniszterként, Eisenhower elnöknek az Egyesült Államok elnökeként teljesített teljes szolgálata idején. McKay elnök azt mondta, hogy Benson elder munkássága „mindörökre az egyház és az ország jó hírnevét öregbíti”73. A nemzet rivaldafényében töltött ezen évekre Benson elder e szavakkal emlékezett: „Szeretem ezt a nagyszerű országot. Nagy megtiszteltetést jelentett szolgálni.”74 Azt is elmondta: „Ha újra kellene kezdenem, nagy vonalakban ugyanezt az utat követném.”75 Előretekintve apostolként végzett szolgálatának folytatására ezt mondta: „Időmet mostantól az egyetlen olyan dolognak szentelem, amelyet jobban szeretek a földművelésnél.”76

    Noha Benson elder kormányzati szolgálata 1961-ben véget ért, hazája és a szabadság tantétele iránti szeretete tovább élt. Sok általános konferenciai beszédében összpontosított ezekre a témakörökre. Az Amerikai Egyesült Államokra e szavakkal utalt: „az ország, amelyet teljes szívemmel szeretek”77. Ezt is mondta: „Minden országban nagyra becsülöm a hazafiasságot és a hazaszeretetet.”78 Minden utolsó napi szentnek azt tanácsolva, hogy szeressék hazájukat, ezt tanította: „A hazafiasság több a zászlók lengetésénél és a bátor szavaknál. Abban mutatkozik meg, hogy miként reagálunk a közügyekre. Kötelezzük el magunkat újfent a hazafiasság mellett a szó legigazabb értelmében!”79 „A politikai opportunistával ellentétben az igaz államférfi az elveket nagyobb becsben tartja a népszerűségnél, és azon munkálkodik, hogy népszerűvé tegye azokat a politikai elveket, amelyek bölcsek és igazak.”80

    Krisztus nevének különleges tanúja

    Az Úr Jézus Krisztus apostolaként Ezra Taft Benson elder engedelmeskedett a parancsolatnak, miszerint „elmenvén e széles világra, hirdess[e] az evangyéliomot minden teremtésnek” (Márk 16:15), valamint „Jézus Krisztus evangéliumának hirdetése által megnyiss[a] az ajtót” (T&Sz 107:35). A világ sok részén szolgált, bejárva a missziókat és tanítva az embereket.

    Nagy becsben tartotta a kiváltságot, hogy találkozhat az utolsó napi szentekkel. Egy általános konferenciai beszédében ezt mondta: „Többször mondtam már a feleségemnek, amikor visszatértem a cövekekbe tett látogatásaimból, hogy nem tudom pontosan, milyen lesz a menny, de semmi jobbat nem kérhetnék majd ott, mint az olyan férfiak és nők társaságából fakadó örömöt és boldogságot, akiket Sion cövekeinek és egyházközségeinek, valamint a föld misszióinak élén látok. Igazán gazdagon meg vagyunk áldva.”81 Egy másik beszédében így szólt: „A testvériség és a közösségvállalás igaz lelkülete uralkodik az egyházban. Nagyon erőteljes valami ez, némiképp kézzel megfoghatatlan, de mégis nagyon valós. Én érzem, és a társaim is, amikor beutazzuk Sion cövekeit, egyházközségeit, és a föld misszióit. […] Mindig jelen van a közösségvállalás és a testvériség ezen érzete. Egyike ez azon édes dolgoknak, melyek az Isten egyházában és királyságában való tagságot kísérik.”82

    Benson elder nagyon szerette megosztani a Szabadítóról való tanúbizonyságát más hitet vallókkal is. Például 1959-ben egy alkalommal Benson nőtestvérrel és az Egyesült Államok Földművelésügyi Minisztériuma négy munkatársával hét országban tett látogatást, köztük a Szovjetunióban is. Noha földművelésügyi miniszteri kapacitásában volt jelen, apostoli bizonysága sokak szívét megérintette. Így mesélt erről:

    „A Moszkvában töltött utolsó esténken, amikor úton voltunk a repülőtérre, hangot adtam …egyik idegenvezetőnknek afeletti csalódásomnak, hogy nem volt lehetőségünk ellátogatni egy oroszországi templomba sem. Az idegenvezető néhány szót váltott a sofőrrel, mire az autó megfordult a sugárút kellős közepén, aztán félreállt egy öreg, műmárvánnyal borított épület előtt egy sötét és szűk macskaköves mellékutcán a Vörös tér közelében. A központi baptista templomnál voltunk.

    Esős, barátságtalan októberi este volt, a levegő metsző hideget árasztott. Amikor azonban beléptünk a templomba, azt láttuk, hogy tele van: emberek álltak a folyosón, a bejáratnál, sőt, még az utcán is. Megtudtuk, hogy minden vasárnap, kedden és csütörtökön hasonló tömegek érkeznek.

    Végigpásztáztam az emberek arcán. Sokan középkorúak vagy idősebbek voltak, de meglepően sok fiatalt is láttam. Ötből négyen nők voltak, legtöbbjük fejkendőt viselt. A szószék mellé tereltek minket. […]

    A lelkipásztor szólt pár szót, azután az orgona egy-két akkordot játszott, és belekezdett egy himnuszba, melybe az egész gyülekezet egyként kapcsolódott be. Ezer-ezerötszáz hang dalát hallani egész életem egyik legmeghatározóbb élménye volt. Közös keresztényi hitünkben olyan üdvözlő üzenetet adtak át, amely áthidalt mindenféle nyelvi, kormányzatbéli és történelmi különbözőséget. Miközben megpróbáltam visszanyerni önuralmamat e megindító élmény után, a lelkipásztor az ott álló tolmács segítségével megkért, hogy szóljak az egybegyűltekhez.

    Egy pillanatnyi kemény küzdelem árán végre sikerült eléggé erőt vennem magamon ahhoz, hogy igent mondjak. Azután részben ezt mondtam: »Nagyon kedves önöktől, hogy felkértek, hogy üdvözöljem önöket.

    Milliónyi és milliónyi egyházi személy üdvözletét hozom Amerikából és szerte a világból.« Azután hirtelen a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy e keresztény felebarátaimnak az ember előtt ismert legszentebb igazságokról beszéljek.

    »Mennyei Atyánk nincsen távol. Nagyon közel lehet hozzánk. Isten él, én tudom, hogy Ő él. Ő a mi Atyánk. Jézus Krisztus, a Világ Megváltója, őrködik e föld felett. Ő irányít mindent. Ne féljenek, tartsák be a parancsolatait, szeressék egymást, imádkozzanak a békéért, és minden rendben lesz.«

    Amint az egyes mondatokat lefordították a gyülekezetnek, láttam, hogy az asszonyok elővették zsebkendőiket, és ahogy az egyik szemlélő megjegyezte, kezdték »úgy lengetni őket, mint az egyetlen fiától végső búcsút vevő anya«. Fejükkel hevesen bólogattak, miközben ezt mormolták: da, da, da! (igen, igen, igen!). Akkor vettem csak észre, hogy még a karzat is tele volt, és sokan álltak a falak mentén is. Letekintettem egy előttem álló idős asszonyra, aki egyszerű, öreg fejkendőt, a vállán pedig vállkendőt viselt, és idős, ráncoktól barázdált arcán békés hit tükröződött. Szavaimat közvetlenül hozzá intéztem.

    »Ez az élet csupán egy része az örökkévalóságnak. Mielőtt ide jöttünk, Isten lélekgyermekeiként éltünk. Újra élni fogunk, miután elhagyjuk ezt az életet. Krisztus széttörte a halál kötelékeit, és feltámadt. Mi mind fel fogunk támadni.

    Erősen hiszek az imában. Tudom, hogy lehetséges kinyújtani a kezünket és megnyitni azt a Láthatatlan Hatalmat, amely erőt és oly szilárd horgonyt nyújt nekünk a szükség óráján.« Minden kimondott mondatomat az idős fej helyeslő bólintása kísérte. És bármily öreg, törékeny és ráncos is volt az az asszony, gyönyörűvé tette az odaadása.

    Nem emlékszem mindenre, amit mondtam, de emlékszem, hogy felemelt és inspirált e férfiak és nők elragadtatott arca, akik oly állhatatosan bizonyították hitüket abban az Istenben, akit szolgáltak és szerettek.

    Zárásként ezt mondtam: »Sok éve szolgáló egyházi szolgaként tanúbizonyságomat hagyom önökkel arról, hogy az igazság fennmarad. Az idő az igazság oldalán áll. Isten áldja meg és tartsa meg önöket életük minden napján, ezért imádkozom Jézus Krisztus nevében, ámen.«

    Ezzel aztán bevégeztem ezt a kis beszédet, mivel nem tudtam többet mondani, és leültem. Akkor az egész gyülekezet rázendített gyermekkorom egyik kedvenc himnuszára: Isten veled, míg újra látlak! Énekük közben távoztunk a templomból, és mialatt végigsétáltunk a templom hajóján, zsebkendőikkel búcsút intettek – úgy tűnt, mind az ezerötszázan integettek, amikor elmentünk.

    Kiváltságomban állt, hogy sok egyházi gyülekezet előtt beszéljek a világ minden táján, de ennek az élménynek a hatása szinte leírhatatlan. Soha nem feledem el azt az estét, amíg csak élek.

    Szinte soha nem éreztem olyan erősen az emberiség egységét és az emberi szív olthatatlan vágyódását a szabadság után, mint abban a pillanatban. […]

    Azzal az elhatározással jöttem [haza], hogy gyakran el fogom mesélni ezt a történetet, mert azt mutatja, hogy a lélek szabadsága, a testvériség lelkülete és a vallás lelkisége tovább élnek az elpusztításukra tett minden erőfeszítés ellenére is.”83

    A Tizenkét Apostol Kvórumának elnöke

    1973. december 26-án Benson elnök váratlan hírt kapott: az egyház elnöke, Harold B. Lee elnök, hirtelen elhunyt. Lee elnök halálával az Első Elnökségben szolgáló tanácsosok elfoglalták helyüket a Tizenkettek Kvórumában. Négy nappal később Spencer W. Kimballt elválasztották az egyház elnökévé, Ezra Taft Bensont pedig a Tizenkét Apostol Kvóruma elnökévé. Ezzel a feladatkörrel Benson elnök további igazgatási feladatokat vállalt magára. Elnökölt a heti kvórumgyűléseken és összehangolta fivérei munkáját, ideértve a cövekkonferenciákon és missziós körutakon való elnöklésüket és a cövekpátriárkák elhívását. Felügyeleti felelőssége is volt más általános felhatalmazottak felett. Adminisztratív munkatársak intézték az írnoki munkákat, hogy segítsenek neki és fivéreinek a munka megszervezésében.84

    A Tizenkettek Kvóruma egyik gyűlésén Benson elnök megosztotta velük a gondolatait az elnökükként való szolgálatáról: „Aggodalmas érzés töltött el e hatalmas felelősség kapcsán – nem félelemmel teli érzés, mert tudom, hogy nem vallhatunk kudarcot ebben a munkában, …ha megteszünk minden tőlünk telhetőt. Tudom, hogy az Úr támogatni fog minket, de nagy aggodalommal tölt el, hogy vezetőül hívattam el egy testület élére, mely olyan férfiakból áll, mint ti, akik az Úr Jézus Krisztus különleges tanúi vagytok.”85

    Benson elnöknek ez az alázata a rá jellemző merészséggel és a kemény munkához való ragaszkodásával párosult. Gyakorta adott át feladatokat másoknak, hogy nekik is lehetőségük legyen szolgálni. A legjobbat várta azoktól, akiket vezetett, ahogyan a legjobbat várta önmagától is. És bár sokat követelt, szeretetteljes volt. Meghallgatta fivérei nézeteit, elősegítve ezzel a nyílt eszmecserét a kvórum gyűlésein. Boyd K. Packer, Russell M. Nelson és Dallin H. Oaks elderek, akik vezetése idején a Tizenkettek Kvórumának fiatal tagjai voltak, elmondták, hogy mindig biztatta őket nézőpontjuk megosztására, még ha elgondolásaik el is tértek az övéitől.86

    A Tizenkettek Kvórumának tagjai megtanulták, hogy Benson elnök vezetése változatlan tantételeken alapult. Például újra és újra elmondta: „Ne feledjétek, Fivérek, hogy a Lélek az, ami számít.”87 És egyetlen mércével mérte a kvórum minden döntését – mindig azt kérdezte: „Mi a legjobb a királyság számára?” Mark E. Petersen elder, aki vele együtt szolgált a Tizenkettek Kvórumában, ezt mondta: „Az e kérdésre adott válasz jelentette a döntő tényezőt minden fontos ügyben, amely Ezra Taft Benson elnök elé jutott egész élete során.”88

    Az egyház elnöke

    Spencer W. Kimball elnök egy elhúzódó betegség után 1985. november 5-én elhunyt. Az egyház vezetése immár a Tizenkét Apostol Kvórumára hárult, melynek elnöke és rangidős tagja Ezra Taft Benson elnök volt. Öt nappal később a Tizenkettek Kvórumának ünnepélyes és áhítatos gyűlésén a Salt Lake templomban Benson elnököt elválasztották az egyház elnökévé. Azt a sugalmazást kapta, hogy Gordon B. Hinckley elnököt kérje fel, hogy első tanácsosként szolgáljon az Első Elnökségben, Thomas S. Monson elnököt pedig hogy a második tanácsosaként szolgáljon.

    Benson elnök a tanácsosaival az Első Elnökségben: Gordon B. Hinckley elnökkel (balra) és Thomas S. Monson elnökkel (jobbra)

    Benson elnök tudott Kimball elnök gyenge egészségi állapotáról, és abban reménykedett, hogy barátja fizikai ereje megújul majd. „Olyan nap ez, amelyet nem vártam – mondta Benson elnök egy sajtókonferencián nem sokkal azt követően, hogy elválasztották az egyház elnökévé. – Feleségem, Flora és én folyamatosan imádkoztunk azért, hogy Kimball elnök napjai meghosszabbíttassanak ezen a földön, és újabb csoda következzen be érette. Most, hogy az Úr szólott, minden tőlünk telhetőt meg fogunk tenni az Ő szerető útmutatása alatt, hogy előrevigyük a munkát a földön.”89

    Az egyház elnökeként mondott első általános konferenciai beszédében Benson elnök megosztotta, mire fogja az elsődleges hangsúlyt fektetni az Úr munkájának előremozdításában. Kijelentette: „Napjainkban az Úr kinyilatkoztatta a Mormon könyve újbóli hangsúlyozásának szükségességét.”90

    A Tizenkettek Kvórumának tagjaként Benson elnök gyakran prédikált a Mormon könyve fontosságáról.91 Az egyház elnökeként még nagyobb figyelmet fordított erre a kérdésre. Kijelentette, hogy „az egész egyházat kárhoztatás alá vonta” az, hogy az utolsó napi szentek nem tanulmányozzák eléggé a Mormon könyvét, illetve nem fordítanak elegendő figyelmet a tanításaira. Ezt mondta: „A Mormon könyve még mindig nem került személyes tanulmányozásunk, családi tanításaink, prédikálásunk és misszionáriusi munkánk középpontjába. Ezen a téren bűnbánatot kell tartanunk.”92 Gyakorta idézte Joseph Smith próféta azon kijelentését, miszerint az, „aki annak előírásai szerint él, közelebb kerül Istenhez, mint bármely más könyv által”93, és ki is fejtette ezt az ígéretet. „Erő rejlik ebben a könyvben – mondta –, amely abban a pillanatban elkezd beáramlani az életetekbe, hogy a könyv komoly tanulmányozásába fogtok.”94 Arra buzdította az utolsó napi szenteket, hogy „árasszá[k] el a földet és az élet[üket] a Mormon könyvével”95.

    Az utolsó napi szentek világszerte hallgattak prófétájuk e tanácsára. Ennek eredményeként megerősödtek, egyénileg és együttesen is.96 Howard W. Hunter elnök ezt mondta: „Lesz-e olyan nemzedék, ideértve a még meg sem születetteket is, amelynek Ezra Taft Benson elnökségére visszatekintve ne azonnal az ő Mormon könyve iránti szeretete jutna az eszébe? Talán maga Joseph Smith próféta ideje óta nem volt még egy olyan elnöke az egyháznak, aki többet tett volna a Mormon könyve igazságainak tanításáért, azért, hogy az egyház teljes tagságának mindennapos tananyagává tegye, illetve hogy »elárassza a földet« a szétosztásával, mint Benson elnök.”97

    Benson elnöknek a Mormon könyvéről való bizonyságához szorosan kapcsolódott a Jézus Krisztusról való bizonysága. Egy olyan időszakban, amikor sok ember elvetette „a Szabadító isteni mivoltát”, ő megerősítette azt, hogy „ez az isteni sugalmazású könyv jelenti a zárókövét a világ előtti tanúságtételnek arról, hogy Jézus a Krisztus”.98 Az apostoli hivatalba történő 1943-as elrendelése óta Benson elnök szorgalmasan szolgált a Szabadító élő valóságának tanújaként. Az egyház elnökeként újult eréllyel és sürgetéssel tett tanúságot Jézus Krisztusról és az Ő engeszteléséről. Arra buzdította a szenteket, hogy „Krisztust tegyék meg [életük] kapitányává”, „emésztődjenek fel Krisztusban”,99 és „éljenek Krisztus-központú életet”100. A Szabadítóról szólva ezt mondta: „Teljes lelkemből szeretem Őt.”101

    Benson elnök más témákról is sürgetéssel és hatalommal tanított. Figyelmeztetett a kevélység veszélyeire. Tanúbizonyságot tett a család örökkévaló jelentőségéről. Tanította a hit és a bűnbánat tantételeit, és hangsúlyozta az odaadó misszionáriusi munka szükségességét.

    Bár már nem beszélt olyan gyakran az Amerikai Egyesült Államokról, mint szolgálata korábbi időszakában, megemlékezett az Egyesült Államok alkotmánya aláírásának 200. évfordulójáról, amikor beszédet mondott róla az egyház 1987. októberi általános konferenciáján. És továbbra is szerette a szabadságot és az igaz hazafiságot szerte a világon. Az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején örömmel fogadta a hírt a berlini fal leomlásáról és arról, hogy Oroszország és Kelet-Európa népei nagyobb szabadsághoz jutnak, olyan kormányok irányítása alatt, melyek sokkal nyitottabbak a vallásos hódolatra.102

    Benson elnök beszédek sorozatát intézte egyháztagok bizonyos csoportjaihoz. 1986 áprilisával kezdődően prédikációkat készített a fiatal férfiakhoz, a fiatal nőkhöz, az anyákhoz, a házitanítókhoz, az apákhoz, az egyedülálló felnőtt férfiakhoz, az egyedülálló felnőtt nőkhöz, a gyermekekhez és az idősekhez szólva. Ahogyan Howard W. Hunter elnök mondta: „Mindenkihez szólt és mindenkivel törődött. Beszélt az egyház nőihez és a férfiakhoz. Beszélt az idősekhez. Beszélt azokhoz, akik egyedülállóak voltak, beszélt a fiatalokhoz, és szeretett beszélni az egyházban lévő gyermekekhez. Csodálatos, személyre szabott tanácsot adott az egész egyháztagságnak, bármilyenek voltak is egyéni körülményeik. Ezek a prédikációk továbbra is erősíteni és irányítani fognak bennünket, amikor visszaidézzük őket sok eljövendő éven át.”103

    Benson elnök könnyezett, amikor levelet kapott egy családtól, akikre hatással volt az egyik ilyen beszéde. Levelében a fiatal édesapa elmondta, hogy feleségével televízión nézték az általános konferenciát. Hároméves kisfiuk egy közeli szobában játszott, ahol a rádióból szólt a konferencia. Miután meghallották Benson elnök gyermekekhez szóló üzenetét, az anya és az apa átmentek abba a szobába, ahol kisfiuk játszott. A kisfiú „izgatottan mesélte: »Az a bácsi a rádióban azt mondta, hogy Mennyei Atyánk még akkor is szeret minket, ha butaságot teszünk.« Ez az egyszerű kijelentés – írta az apa – maradandó és jelentőségteljes benyomást tett kicsiny fiunkra. Még ma is, ha megkérdem tőle, mit mondott Benson elnök, ugyanazt a lelkes választ fogom kapni. Vigaszt nyújt számára a tudat, hogy van egy kedves és szerető Atyja a mennyben.”104

    Nem sokkal az 1988. októberi általános konferencia után Benson elnök agyvérzést szenvedett, ami lehetetlenné tette számára a nyilvános beszédet. Egy ideig még részt vett az általános konferencián és más nyilvános gyűléseken. Az 1989-es konferenciákon tanácsosai olvasták fel a beszédeket, melyeket írt. 1990-től a tanácsosai közvetítették a szentek iránt érzett szeretetét, és korábbi beszédeiből idéztek. Az 1991-es konferencia volt az utolsó, amelyen részt vett. Onnantól fizikailag nem tudott többet tenni, mint televízión figyelemmel kísérni az eseményeket.105

    Gordon B. Hinckley elnök így emlékezett vissza: „Ahogy az várható volt, szervezete gyengülni kezdett a korral. Nem tudott úgy járni, mint egykor. Nem tudott úgy beszélni, mint egykor. Állapota fokozatosan romlott, de még mindig ő volt az Úr választott prófétája, amíg csak élt.”106 Hinckley elnök és Thomas S. Monson elnök vezette az egyházat a Benson elnök által nekik delegált felhatalmazás által, de az egyház soha nem vágott bele új kezdeményezésekbe Benson elnök tudta és jóváhagyása nélkül.107

    Amint Benson elnök szervezete egyre gyengült, felesége egészsége is megromlott, míg végül Flora 1992. augusztus 14-én elhunyt. Benson elnök kevesebb mint két évvel később, 1994. május 30-án követte őt. Földi maradványait az övéi mellé temették hőn szeretett Whitney városkájukban. Benson elnök temetésén Monson elnök a következőket idézte fel: „Egy alkalommal így szólt hozzám: »Monson testvér, ne feledd, bármit mondjanak is mások, én azt szeretném, hogy az idahói Whitney-ben temessenek el.« Benson elnök, ma teljesítjük ezt a kívánságot. Teste Whitney-be tér haza, örökkévaló lelke azonban Istenhez. Kétségtelenül örvendezik most családjával, barátaival és saját szeretett Florájával. […]

    A szántóvető fiú, aki Isten prófétája lett, hazatért. Isten áldja az emlékét!”108

    Jegyzetek

    1. Robert D. Hales, “A Testimony of Prophets,” June 5, 1994, speeches.byu.edu; lásd még Twila Van Leer, “Church Leader Buried beside Wife, Cache Pays Tribute as Cortege Passes,” Deseret News, June 5, 1994.

    2. Gordon B. Hinckley, “Farewell to a Prophet,” Ensign, July 1994, 37–38.

    3. Ezra Taft Benson, “Godly Characteristics of the Master,” Ensign, Nov. 1986, 46.

    4. Margaret Benson Keller, in Sheri L. Dew, Ezra Taft Benson: A Biography (1987), 34.

    5. Ezra Taft Benson, “Godly Characteristics of the Master,” 47–48.

    6. Ezra Taft Benson, “Scouting Builds Men,” New Era, Feb. 1975, 15–16.

    7. Lásd Ezra Taft Benson: A Biography, 44.

    8. Lásd “After 60 Years ‘Still in Love,’” Church News, Sept. 14, 1986, 4, 10.

    9. Ezra Taft Benson, in Ezra Taft Benson: A Biography, 58.

    10. Lásd Ezra Taft Benson: A Biography, 55; lásd még e könyv 7. fejezetét.

    11. Lásd Ezra Taft Benson: A Biography, 59.

    12. Lásd Ezra Taft Benson: A Biography, 59.

    13. Ezra Taft Benson, in Ezra Taft Benson: A Biography, 62.

    14. Sheri L. Dew, Ezra Taft Benson: A Biography, 59.

    15. Ezra Taft Benson, in Ezra Taft Benson: A Biography, 53.

    16. Ezra Taft Benson, in Ezra Taft Benson: A Biography, 63.

    17. Flora Amussen Benson, in Ezra Taft Benson: A Biography, 75.

    18. Flora Amussen Benson, in Ezra Taft Benson: A Biography, 79.

    19. Ezra Taft Benson, in Ezra Taft Benson: A Biography, 79.

    20. Eugene J. Neff, in Ezra Taft Benson: A Biography, 84.

    21. Eugene J. Neff, in Ezra Taft Benson: A Biography, 87.

    22. Lásd Ezra Taft Benson: A Biography, 87.

    23. Lásd Ezra Taft Benson: A Biography, 87.

    24. Flora Amussen Benson, in Ezra Taft Benson: A Biography, 96.

    25. Flora Amussen Benson, in Ezra Taft Benson: A Biography, 88.

    26. Flora Amussen Benson, in Ezra Taft Benson: A Biography, 89.

    27. Ezra Taft Benson, in Ezra Taft Benson: A Biography, 92.

    28. Francis M. Gibbons, Ezra Taft Benson: Statesman, Patriot, Prophet of God (1996), 85–89.

    29. Lásd Ezra Taft Benson: A Biography, 99–100, 101, 115.

    30. Ezra Taft Benson, in Ezra Taft Benson: A Biography, 115.

    31. Lásd Ezra Taft Benson: A Biography, 100.

    32. Barbara Benson Walker, in Ezra Taft Benson: A Biography, 130.

    33. Flora Amussen Benson, in Ezra Taft Benson: A Biography, 121.

    34. Flora Amussen Benson, in Ezra Taft Benson: A Biography, 121.

    35. Sheri L. Dew, Ezra Taft Benson: A Biography, 174; továbbá idézetek Ezra Taft Benson személyes naplójából 1943. július 26-i dátummal.

    36. Ezra Taft Benson személyes naplója, 1943. július 26.; in Ezra Taft Benson: A Biography, 174–75; spelling standardized.

    37. Ezra Taft Benson, in Ezra Taft Benson: A Biography, 176.

    38. Lásd Ezra Taft Benson, A Labor of Love: The 1946 European Mission of Ezra Taft Benson (1989), 7.

    39. Ezra Taft Benson, in Conference Report, Apr. 1947, 152–53.

    40. George Albert Smith, in A Labor of Love, 7.

    41. Ezra Taft Benson, A Labor of Love, 7–8.

    42. Ezra Taft Benson, A Labor of Love, 120.

    43. Ezra Taft Benson, in Conference Report, Apr. 1947, 154.

    44. Ezra Taft Benson, in Conference Report, Apr. 1947, 155.

    45. Ezra Taft Benson, in Conference Report, Apr. 1947, 153–55.

    46. Lásd Ezra Taft Benson, in Conference Report, Apr. 1947, 155–56.

    47. Ezra Taft Benson, in Conference Report, Apr. 1947, 156.

    48. Lásd Frederick W. Babbel, On Wings of Faith (1972), 28–33, 46–47, 106–8, 111–12, 122, 131–34, 136, 154.

    49. Ezra Taft Benson, in Conference Report, Apr. 1947, 152.

    50. Thomas S. Monson, “President Ezra Taft Benson—A Giant among Men,” Ensign, July 1994, 36.

    51. Lásd Ezra Taft Benson: A Biography, 37.

    52. Lásd Ezra Taft Benson, in Conference Report, Apr. 1948, 83.

    53. Ezra Taft Benson, in Conference Report, Apr. 1948, 86.

    54. Ezra Taft Benson, in Conference Report, Apr. 1962, 104.

    55. Lásd Ezra Taft Benson, in Conference Report, Apr. 1948, 85.

    56. Lásd Ezra Taft Benson, in Conference Report, Apr. 1962, 104–5.

    57. Lásd Ezra Taft Benson, in Conference Report, Oct. 1954, 121.

    58. Ezra Taft Benson, in Conference Report, Oct. 1962, 19.

    59. Ezra Taft Benson, Cross Fire: The Eight Years with Eisenhower (1962), 3–4.

    60. David O. McKay, in Cross Fire, 5.

    61. Ezra Taft Benson, Cross Fire, 10.

    62. Dwight D. Eisenhower, in Cross Fire, 12.

    63. Ezra Taft Benson, Cross Fire, 12.

    64. Ezra Taft Benson, Cross Fire, 13.

    65. Ezra Taft Benson, in Ezra Taft Benson: A Biography, 355.

    66. Ezra Taft Benson, in Sheri Dew, “President Ezra Taft Benson: Confidence in the Lord,” New Era, Aug. 1989, 36.

    67. Lásd Ezra Taft Benson: A Biography, 313, 345.

    68. Lásd Ezra Taft Benson: A Biography, 331.

    69. Lásd e könyv 2. fejezetét.

    70. Dwight D. Eisenhower, in Ezra Taft Benson: A Biography, 292.

    71. Lásd Ezra Taft Benson: A Biography, 292.

    72. Lásd Ezra Taft Benson: A Biography, 297–99.

    73. David O. McKay, in Cross Fire, 519.

    74. Ezra Taft Benson, in Conference Report, Apr. 1961, 113.

    75. Ezra Taft Benson, in Ezra Taft Benson: A Biography, 358.

    76. Ezra Taft Benson, in Ezra Taft Benson: A Biography, 355.

    77. Ezra Taft Benson, “A Witness and a Warning,” Ensign, Nov. 1979, 31.

    78. Ezra Taft Benson, “The Constitution—A Glorious Standard, Ensign, May 1976, 91.

    79. Ezra Taft Benson, in Conference Report, Apr. 1960, 99.

    80. Ezra Taft Benson, in Conference Report, Oct. 1968, 17.

    81. Ezra Taft Benson, in Conference Report, Oct. 1948, 98.

    82. Ezra Taft Benson, in Conference Report, Oct. 1950, 143–44.

    83. Ezra Taft Benson, Cross Fire, 485–88.

    84. Lásd Francis M. Gibbons, Statesman, Patriot, Prophet of God, 270–71.

    85. Ezra Taft Benson, in Ezra Taft Benson: A Biography, 430–31.

    86. Lásd Ezra Taft Benson: A Biography, 429–30.

    87. Ezra Taft Benson, in Thomas S. Monson, “A Provident Plan—A Precious Promise,” Ensign, May 1986, 63.

    88. Mark E. Petersen, “President Ezra Taft Benson,” Ensign, Jan. 1986, 2–3.

    89. Ezra Taft Benson, in Church News, Nov. 17, 1985, 3.

    90. Ezra Taft Benson, “A Sacred Responsibility,” Ensign, May 1986, 78.

    91. Lásd például: “The Book of Mormon Is the Word of God,” Ensign, May 1975, 63–65; “A New Witness for Christ,” Ensign, Nov. 1984, 6–8; lásd még Ezra Taft Benson: A Biography, 491–93.

    92. Ezra Taft Benson, “Cleansing the Inner Vessel,” Ensign, May 1986, 5–6.

    93. Joseph Smith, idézve a Mormon könyve bevezetésében.

    94. Ezra Taft Benson, “The Book of Mormon—Keystone of Our Religion,” Ensign, Nov. 1986, 7.

    95. Ezra Taft Benson, “Beware of Pride,” Ensign, May 1989, 4.

    96. Lásd e könyv 10. fejezetét.

    97. Howard W. Hunter, “A Strong and Mighty Man,” Ensign, July 1994, 42.

    98. Ezra Taft Benson, “The Book of Mormon—Keystone of Our Religion,” 4, 5.

    99. Ezra Taft Benson, “Born of God,” Ensign, July 1989, 4.

    100. Ezra Taft Benson, “Come unto Christ,” Ensign, Nov. 1987, 84.

    101. Ezra Taft Benson, “Jesus Christ: Our Savior and Redeemer,” Ensign, June 1990, 6.

    102. Lásd Russell M. Nelson, “Drama on the European Stage,” Ensign, Dec. 1991, 16.

    103. Howard W. Hunter, “A Strong and Mighty Man,” 42.

    104. Thomas S. Monson, “The Lord Bless You,” Ensign, Nov. 1991, 87.

    105. Lásd Francis M. Gibbons, Statesman, Patriot, Prophet of God, 315.

    106. Gordon B. Hinckley, “Farewell to a Prophet,” 40.

    107. Lásd Francis M. Gibbons, Statesman, Patriot, Prophet of God, 317–18.

    108. Thomas S. Monson, “President Ezra Taft Benson—A Giant among Men,” Ensign, July 1994, 36.