1. fejezet

A nagy parancsolat – Szeresd az Urat!

„Amikor Istent tesszük az első helyre, minden egyéb dolog a megfelelő helyére kerül, vagy pedig kihullik az életünkből.”

Ezra Taft Benson életéből

Ezra Taft Benson elnök élete hűen tükrözte az Úr iránti szeretetét, valamint az evangélium szerinti életre vonatkozó állhatatos elkötelezettségét. Távolabbi rokonságából egyszer azt mondta valaki: „Ezra és a családja számára a vallás az egész életvitelüket jelenti – olyasmi, ami hetente hét napjukat meghatározza. Döntési helyzetben pedig első helyen szerepel a megfontolandó tényezők között.”¹

Benson elnök szeretete az Úr iránt nem csak a család számára volt nyilvánvaló. 1939-ben, amikor Benson elnök cövekelnökként szolgált, meghívták Washington D.C.-be, hogy találkozzon a National Council of Farmer Cooperatives (Mezőgazdasági Szövetkezetek Országos Tanácsa) igazgatóival. „Miután az igazgatósági testület tagjai megismerték, és alaposan kikérdezték, felajánlották neki a szervezet végrehajtó titkári pozícióját. […] Annak dacára, hogy rendkívül hízelgőnek találta az ajánlatot, nem kívánta elfogadni azt. Ismeretei szerint ugyanis a munka azzal járt volna, hogy koktélpartikon kellett volna lobbiznia a szövetség érdekében, ez pedig nem volt összeegyeztethető a vallásával.

»Benson Úr – válaszolta John D. Miller bíró, a testület vezetője –, éppen ezért esett Önre a választásunk. Tudjuk, milyen normái vannak.« Miután a testület biztosította arról, hogy nem várják tőle, hogy a mezőgazdaság gondjait koktélos poharak mellett vitassa meg a többiekkel, örömmel elfogadta a pozíciót, de csak azt követően, hogy előbb egyeztetett az Első Elnökséggel és a feleségével is.”²

Benson elnök azt tanította, hogy úgy juttathatjuk kifejezésre az Úr iránt érzett szeretetünket, hogy készségesen megtesszük az Ő akaratát. Azt mondta: „Bárcsak minden utolsó napi szent elmondhatná és teljes szívéből komolyan is gondolná, hogy: »Megyek, ahová Te vezetsz… Azt mondom, mit Te akarsz… Mit Te kívánsz, én az leszek« [lásd Himnuszok. 173. sz.]. Ha mindannyian elmondhatnánk ezt, akkor a lehető legnagyobb boldogságot biztosítanánk magunknak itt, és felmagasztosulást Isten celesztiális királyságában ezután.”³

Az 1988. áprilisi általános konferencián mondott egyik beszédében – amelyre ez a fejezet is épül – Benson elnök az első és nagy parancsolatra összpontosított: szeressük Istent. E prédikációval kapcsolatban Francis M. Gibbons elder a Hetvenektől a következőket jegyezte meg: „Mindaz, amiért Ezra Taft Benson elnök munkálkodott, mindaz, amit képviselt, és mindaz, amit remélt – saját maga, családja és az egyház számára is –, ebben a prédikációban testesül meg.”⁴

Ahogyan a Szabadító a gazdag ifjúnak tanította, azzal mutatjuk ki az Úr iránt érzett szeretetünket, ha segítünk másoknak (lásd Máté 19:16–21)

Ezra Taft Benson tanításai

Az első és nagy parancsolat az, hogy szeressük az Urat.

Az élet nagy próbatétele az Isten iránti engedelmesség. „És próbára tesszük őket ezzel – mondta az Úr –, hogy meglássuk, vajon megtesznek-e minden olyan dolgot, amit az Úr, az ő Istenük megparancsol nekik” (Ábrahám 3:25).

Az élet nagy feladata az, hogy megtudjuk az Úr akaratát, és azután aszerint cselekedjünk.

Az élet nagy parancsolata az, hogy szeressük az Urat.

„[J]öjjetek Krisztushoz – buzdít Moróni az utolsó bizonyságában –, …és teljes lelketekkel, elmétekkel és erőtökkel szere[ssé]tek Istent” (Moróni 10:32).

Ez tehát az első és nagy parancsolat: „Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, és teljes elmédből és teljes erődből” (Márk 12:30; lásd még Máté 22:37; 5 Mózes 6:5; Lukács 10:27; Moróni 10:32, T&Sz 59:5).

Krisztus tiszta szeretete – melyet jószívűségnek hívnak – az, amelyről a Mormon könyve tanúsítja, hogy a legnagyobb mindenek között: amely soha el nem múlik, amellyel minden embernek rendelkeznie kell, és amely nélkül az emberek semmik (lásd Moróni 7:44–47; 2 Nefi 26:30).

„Imádkozzatok tehát, szeretett testvéreim – könyörög Moróni –, szívetek minden erejével az Atyához, hogy eltöltsön benneteket ez a szeretet, melyet mindenkinek megadott, aki igaz követője Fiának, Jézus Krisztusnak; hogy Isten fiaivá legyetek; hogy amikor megjelenik, akkor olyanok legyünk, mint ő…” (Moróni 7:48).

Moróni mind a járeditákról, mind pedig a nefitákról szóló záró beszámolójában feljegyzi, hogy hacsak valaki nem rendelkezik Krisztus tiszta szeretetével – amelyet jószívűségnek neveznek –, nem örökölheti azt a helyet, amelyet Krisztus készített neki Atyja palotáiban, és nem nyerhet szabadítást Isten királyságában (lásd Ether 12:34; Moróni 10:21).

Isten szeretete volt a gyümölcs, amelyet Lehi megízlelt a látomásában, amely rendkívül nagy örömmel töltötte el lelkét, és amely mindennél kívánatosabb volt.⁵

Amikor a jószívűségre gondolok, …édesapám jut eszembe, és a nap, amikor misszióba hívták [lásd az 5–7. oldalt ebben a könyvben]. Feltételezem, hogy vannak a világban olyanok, akik ezen elhívás elfogadásában bizonyítékot látnak arra, hogy nem igazán szerette a családját. Két évre otthon hagyni hét gyermeket és egy várandós feleséget, hogyan is lehetne ez igaz szeretet? Édesapám azonban ismerte a szeretet mélyebb értelmét. Tudta, hogy „azoknak, a kik Istent szeretik, minden javokra van” (Rómabeliek 8:28). Tudta, hogy a legjobb, amit a családjáért tehet, az, hogy engedelmeskedik Istennek.⁶

Istent szeretni teljes szívvel, lélekkel, elmével és erővel – mindent felemésztő és mindent felölelő dolog. Ezt nem lehet félgőzzel csinálni. Egész lényünk teljes elkötelezését jelenti – fizikailag, szellemileg, érzelmileg és lelkileg is – az Úr szeretete iránt.

Az Isten iránt érzett ilyen szeretet terjedelme, mélysége és magassága az ember életének minden részére kihatással van. Vágyainknak – legyenek akár lelkiek, akár fizikaiak – az Úr iránt táplált szeretetben kell gyökerezniük. Gondolatainknak és kívánságainknak az Úr köré kell összpontosulniuk. „Minden gondolatod az Úrra irányuljon – mondta Alma –; igen, örökre az Úrra legyenek helyezve szíved érzelmei” (Alma 37:36).⁷

Azzal mutatjuk meg az Isten iránt érzett szeretetünket, hogy Őt tesszük az első helyre az életünkben.

Miért éppen az első parancsolatot jelölte meg Isten a legfőbb parancsolatként? Mert tudta, hogy ha igazán szeretjük Őt, akkor be akarjuk majd tartani minden más parancsolatát is. „Mert az az Isten szeretete – mondja János –, hogy megtartjuk az ő parancsolatait” (1 János 5:3; lásd még 2 János 1:6).

Istent az életünkben minden más elé kell helyeznünk. Az első helyen kell állnia, ahogyan azt kijelenti a Tízparancsolat legelső pontjában: „Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem” (2 Mózes 20:3).

Amikor Istent tesszük az első helyre, minden egyéb dolog a megfelelő helyére kerül, vagy pedig kihullik az életünkből. Az Úr iránti szeretetünk uralja majd minden vonzalmunkat, ez szabja meg, mire fordítjuk időnket, ez határozza meg elfoglaltságainkat és dolgaink fontossági sorrendjét.

Istent mindenki más elé kell helyeznünk az életünkben.

Amikor József Egyiptomban volt, vajon mi állt az első helyen az életében – Isten, a munkája vagy Putifár felesége? Amikor az asszony megpróbálta elcsábítani, József a következőket válaszolta: „…hogy követhetném hát el ezt a nagy gonoszságot és hogyan vétkezném az Isten ellen?” (1 Mózes 39:9).

Józsefet börtönbe vetették, mert Istent tette az első helyre. Ha hasonló választás elé kerülnénk, vajon mi kihez lennénk elsősorban hűek? Vajon képesek vagyunk-e arra, hogy Istent a biztonság, a béke, a szenvedélyek, a vagyon és az emberek elismerése elé helyezzük?

Amikor József választásra kényszerült, sokkal jobban igyekezett Isten kedvében járni, mint engedni munkáltatója feleségének. Amikor döntenünk kell, akkor vajon jobban igyekszünk-e Isten kedvében járni, mint a főnökünk, a tanárunk, az ismerősünk vagy a szerelmünk kedvében?

Az egyiptomi József hajlandó volt inkább börtönbe menni, mintsem hogy megtagadja Isten iránti hűségét

Az Úr azt mondta: „A ki inkább szereti atyját és anyját, hogynem engemet, nem méltó én hozzám; és a ki inkább szereti fiát és leányát, hogynem engemet, nem méltó én hozzám” (Máté 10:37). Minden próba közül az egyik legnehezebb az, amikor választanunk kell, hogy Isten kedvében járunk-e vagy pedig egy olyan ember kedvében, akit szeretünk és tisztelünk – különösen, ha az illető a családtagunk.

Nefi szembekerült ezzel a próbatétellel, és kiválóan cselekedett, amikor jó atyja egy ideig zúgolódott az Úr ellen (lásd 1 Nefi 16:18–25). Jób még akkor is megőrizte az Úrhoz való hűségét, amikor már a felesége is arra kérte, hogy átkozza meg Istent és haljon meg (lásd Jób 2:9–10).

A szentírás azt mondja: „Tiszteld atyádat és anyádat” (2 Mózes 20:12; lásd még Móziás 13:20). Olykor előfordul, hogy valakinek választania kell, hogy Mennyei Atyját tartja-e tiszteletben vagy halandó apját.

Kizárólagos elsődlegességet kell adnunk Istennek, lelkünk Atyjának az életünkben. Előnyt élvező szülői jogai vannak ugyanis az örökkévaló jólétünkre vonatkozóan, melyek minden olyan kapcsolat elé valók, amely itt vagy ezután köt bennünket.

Isten, a mi Atyánk; Jézus, a Bátyánk és Megváltónk; valamint a Szentlélek, a Bizonyságtevő, mind tökéletesek. Ők ismernek és ők szeretnek a legjobban bennünket, és nem mulasztanak el mindenről gondoskodni az örökkévaló jólétünkért. Hát nem kell-e ezért elsősorban őket szeretnünk és tisztelnünk?

Vannak olyan hithű egyháztagok, akik halandó rokonaik ellenkezése dacára csatlakoztak az egyházhoz. Azzal, hogy Istent állították az első helyre, sokan később eszközök lehettek ezen szeretteik elvezetésében Isten királyságába.

Jézus azt mondta: „…én mindenkor azokat cselekszem, a melyek [Istennek] kedvesek” (János 8:29).

Milyen állapotok uralkodnak az otthonainkban? Igyekszünk az Urat helyezni az első helyre, és az Ő számára tetsző dolgokat véghezvinni?

Apák, vajon az Úrnak kedvére való lenne-e, ha naponta imádkozna a család és olvasná a szentírásokat az otthonotokban? És mi a helyzet a heti családi estekkel, illetve a rendszeres személyes idővel, amelyet a feleségetekkel és külön-külön a gyermekeitekkel töltötök? Ha pedig a gyermeketek ideiglenesen eltévelyedett, szerintetek az Úrnak tetsző lenne-e, és vajon tiszteletben tartaná-e az erőfeszítéseiteket, ha továbbra is példás életet élnétek, folyamatosan imádkoznátok és gyakran böjtölnétek azért a gyermekért, valamint e fiú vagy leány nevét felíratnátok a templomi imalistára?

Ti, anyák, akik különösképpen azt a megbízást kaptátok, hogy igazlelkűségben neveljétek fel Sion ifjúságát, ti vajon nem éppen Istent állítjátok-e az első helyre, amikor isteni elhívásotoknak tesztek eleget? […] Anyáink bizony Istent teszik az első helyre, amikor betöltik legnagyobb küldetésüket saját otthonuk falai között.

Gyermekek, imádkoztok a szüleitekért? Igyekeztek támogatni őket nemes törekvéseikben? Hozzátok hasonlóan ők is követnek el hibákat, azonban isteni küldetést kaptak, amelyet a ti életetekben kell betölteniük. Segítetek nekik ebben? Megbecsülést szereztek-e a nevüknek, valamint vigaszt és támogatást számukra idős napjaikban?

Ha valaki a templomon kívül akar összeházasodni veletek, akkor kinek a kedvére igyekeztek majd tenni – Istenére vagy egy halandóéra? Amennyiben ragaszkodtok a templomi házassághoz, azzal örömet okoztok majd az Úrnak, és áldást hoztok a másik félre is. Miért? Mert az a személy vagy érdemessé válik arra, hogy belépjen a templomba – ami áldás lesz számára –, vagy odébbáll – ami szintén áldás lesz –, mert egyikőtök sem akarja, hogy felemás igában legyetek (lásd 2 Korinthusbeliek 6:14).

Jogot kell szereznetek a templomra. Akkor majd rájöttök, hogy senki sem elég jó ahhoz, hogy a templom falain kívül kössetek vele házasságot. Ha ugyanis az a személy annyira jó lenne, akkor olyan állapotba hozná magát, hogy ő is a templomban köthessen házasságot.⁸

Amikor úgy döntünk, hogy Istent állítjuk az első helyre az életünkben, akkor bőséges áldásokat kapunk Őtőle.

Az olyan férfiak és nők, akik életüket átadják Istennek, fel fogják ismerni, hogy Ő sokkal többet tud kihozni az életükből, mint ők maguk. Isten elmélyíti örömeiket, kiszélesíti jövőképüket, felélénkíti elméjüket, megerősíti izmaikat, felemeli lelküket, megsokszorozza áldásaikat, kibővíti lehetőségeiket, megvigasztalja szívüket, barátokat ad melléjük, és kitölti rájuk békességét. Mindenki, aki elveszíti életét Isten szolgálatában, örök életre lel majd.⁹

Isten arra kérte Ábrahámot, hogy áldozza fel Izsákot. Ha Ábrahám jobban szerette volna Izsákot, mint Istent, vajon beleegyezett volna ebbe? Ahogyan az Úr a Tan és a szövetségekben jelzi, most mind Ábrahám, mind pedig Izsák istenekként ülnek a helyükön (lásd T&Sz 132:37). Hajlandóak voltak arra, hogy áldozatot hozzanak, vagy őket áldozzák fel, ahogyan azt Isten megköveteli. Mélyebb szeretet és tisztelet élt bennük egymás iránt, mert mindketten hajlandóak voltak Istent állítani az első helyre.

A Mormon könyve arra tanít, hogy „szükségképpen minden dologban ellentétnek kell lennie” (2 Nefi 2:11) – és ez így is van. Az ellentét választási lehetőséget ad, a választás pedig következményeket von maga után – akár jót, akár rosszat.

A Mormon könyve kifejti, hogy az emberek „szabadon választhatják a szabadságot és az örök életet, minden ember nagy Közbenjárója által, vagy választhatják a fogságot és a halált, az ördög fogsága és hatalma szerint” (2 Nefi 2:27).

Isten szeret minket, az ördög pedig gyűlöl. Isten azt akarja, hogy részünk legyen az öröm teljességében, akárcsak neki. Az ördög pedig azt akarja, hogy nyomorultak legyünk, akárcsak ő. Isten parancsolatokat ad nekünk, hogy megáldjon minket. Az ördög azt szeretné, hogy megszegjük ezeket a parancsolatokat, hogy átkot hozzon ránk.

Vágyaink, gondolataink és tetteink által mindennap állandóan választunk, hogy áldottak vagy átkozottak, boldogak vagy nyomorultak akarunk-e lenni. Az élet egyik próbatétele éppen az, hogy általában nem azonnal kapjuk meg az igazlelkűségért járó teljes áldást vagy a gonoszságért járó teljes átkot. Bizonyos, hogy ezek elérkeznek majd, gyakran azonban várakozási időre is szükség van, éppúgy, ahogyan Jób vagy József esetében.

Időközben a gonoszok úgy vélik, hogy megúsztak valamit. A Mormon könyve azt tanítja, hogy a gonoszoknak „egy ideig örömük lesz cselekedeteikben, [de] nemsokára eljön a vég, és ők kivágatnak és a tűzbe vettetnek, ahonnan nincs visszatérés” (3 Nefi 27:11).

Ezalatt a próbatételi időszak alatt az igazlelkűeknek továbbra is szeretniük kell Istent, bízniuk kell az Ő ígéreteiben, valamint türelmesnek kell maradniuk, bizonyossággal afelől, hogy amint azt a költő is mondta: „aki Isten munkáját végzi, számíthat az Ő fizetségére”. […]

Bizonyságot teszek arról, hogy Isten fizetsége a legjobb fizetség, amelyet ez a világ vagy bármely más világ valaha is ismert. Ez pedig csak azok számára érhető el teljes bőségében, akik szeretik az Urat, és Őt teszik az első helyre.

Az élet nagy próbatétele az Isten iránti engedelmesség.

Az élet nagy feladata, hogy megtudjuk az Úr akaratát, és azután aszerint cselekedjünk.

Az élet nagy parancsolata, hogy „szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, és teljes elmédből és teljes erődből” (Márk 12:30).

Isten áldjon meg bennünket, hogy az első parancsolatot tegyük az első helyre, és ennek eredményeként békét nyerjünk ebben az életben, és örök életet az öröm teljességével az elkövetkezendőben.¹⁰

Javaslatok a tanulmányozáshoz és a tanításhoz

Kérdések

Az 1. szakaszban Benson elnök „az első és nagy” parancsolatról tanít (Máté 22:38). Szerinted miért éppen ennek a parancsolatnak kell a legelsőnek lenni számunkra? Milyen meglátásaid vannak azzal kapcsolatban, ahogyan Benson elnök a jószívűséget e parancsolathoz kapcsolta?
Mit jelent számodra „első helyre állítani Istent”? (Példákért lásd a 2. szakaszt.) Milyen helyzetben tapasztaltad, hogy „amikor Istent tesszük az első helyre, minden egyéb dolog a megfelelő helyére kerül, vagy pedig kihullik az életünkből”?
Gondolkozz el Benson elnök ígéretein azok számára, akik „életüket átadják Istennek” (3. szakasz). Milyen példákat láttál már arra, hogy az emberek átadják az életüket Istennek? Hogyan tette Isten jobbá ezeket az embereket annál, mint amilyenné egyedül válhattak volna?

Kapcsolódó szentírások

Józsué 24:14–15; Máté 6:33; 7:21; János 14:15, 21–24; 17:3; 1 Korinthusbeliek 2:9; 1 Nefi 3:7; Moróni 10:32

Tanítási segédlet

„Nehogy azt higgyétek, hogy ti vagytok az »igazi tanító«. Ez komoly hiba lenne. […] Győződjetek meg arról, hogy ne legyetek útban. A tanító fő szerepe az, hogy módot biztosítson arra, hogy az emberek lelki élményben részesüljenek az Úrral” (lásd Gene R. Cook idézet, Tanítás, nincs nagyobb elhívás [2000]. 41.).