3. fejezet

A szabadítás terve

„Mennyei Atyánk felállította a szabadítás tervét lélekgyermekei számára…, hogy lehetővé tegye számukra a fejlődést és az előre haladást, amíg el nem nyerik az örök életet.”

Joseph Fielding Smith életéből

Joseph Fielding Smith 18 éves húga 1901. április 29-én elhunyt egy elhúzódó betegség következtében. Joseph éppen angliai teljes idejű missziója végén járt. Reakciója Alice halálára jól mutatja családja iránt érzett szeretetét, valamint a szabadítás tervéről való bizonyságát. „Szörnyű csapás ez mindannyiunk számára – jegyezte fel naplójában. – Nem is gondoltam, hogy ilyen súlyos a betegsége, bár tudtam, hogy nem egészséges. Teljesen abban a reményben éltem, hogy újra találkozok majd vele és a család többi tagjával néhány hét múlva, ám legyen meg Isten akarata. Ilyen időszakokban fogadjuk legjobb szívvel az evangélium által kínált reményt. Ismét találkozunk majd mindannyian a másik oldalon, hogy élvezzük egymás társaságának örömét és áldásait, ahol a családi kötelékek többé nem szakadnak el, hanem mindannyian azért élhetünk, hogy elnyerjük Mennyei Atyánk áldásait és felismerjük gyengéd irgalmasságát. Hadd járjak hát mindig az igazság ösvényén, és tiszteljem a nevet, melyet viselt, hogy a szeretteimmel való találkozás tényleg édes és örökkévaló lehessen, ezért imádkozom.”¹

Apostoli szolgálata során, később pedig az egyház elnökeként, Joseph Fielding Smith elnök ismételten tanúságot tett az evangélium megértéséből származó reményről. Azt tanította: „Birtokunkban van a szabadítás terve; elérhetővé tesszük az evangéliumot; az evangélium pedig a világ egyedüli reménysége, az egyetlen út, mely békét hoz a világon és helyre állítja a rosszat, mely jelen van minden nemzetben.”²

Joseph Fielding Smith tanításai

A halandóság előtti lélekvilágban örömmel ismertük meg Mennyei Atyánk szabadítástervét.

Mindannyian Mennyei Atyánk családjának tagjai vagyunk. Vele laktunk és éltünk, mielőtt e föld alapjait lefektették volna. Láttuk arcát, éreztük szeretetét, és hallottuk tanításait, Ő pedig elrendelte a törvényeket, melyek által haladhatunk és fejlődhetünk, és elnyerhetjük saját örökkévaló családi egységünket.³

„[Mennyei Atyánkkal] laktunk és éltünk, mielőtt e föld alapjait lefektették volna.”

Mennyei Atyánk létrehozta a szabadítás tervét lélekgyermekei számára. E tervet úgy alakították ki, hogy lehetővé tegye számukra az előre haladást és fejlődést, amíg el nem nyerik az örök életet, amely ugyanannak a fajta életnek az elnevezése, amelyet Mennyei Atyánk is él. A terv azért van, hogy képessé tegye Isten gyermekeit arra, hogy Hozzá hasonlóvá váljanak, rendelkezve ugyanazzal a hatalommal és bölcsességgel, melyet Ő is birtokol.⁴

A Nagyértékű gyöngyből megtudjuk, hogy egy tanácsot tartottak a mennyben, amikor az Úr maga elé szólította gyermekei lelkeit, és eléjük tárt egy tervet, mely szerint lejöhetnek erre a földre, részesülhetnek a halandó életben, lehet fizikai testük, áthaladhatnak a halandó lét megpróbáltatásain, majd pedig a feltámadáson keresztül egy magasabb felmagasztosulásba haladhatnak tovább, melyet Egyszülött Fia, Jézus Krisztus engesztelése tesz lehetővé [lásd Mózes 4:1–2; Ábrahám 3:22–28]. A gondolat, hogy áthaladnak a halandóságon, és részesülnek a földi élet minden viszontagságában, melyek során tapasztalatokat szereznek szenvedés, fájdalom, bánat, kísértés és csapás által éppúgy, mint e földi lét örömei által, hogy aztán, ha hithűek, áthaladhatnak a feltámadáson az örök élet felé Isten királyságában, hogy olyanok legyenek, mint Ő [lásd 1 János 3:2], az öröm lelkével töltötte el őket, és „vigadozának”. [Lásd Jób 38:4–7.] E halandó életben megszerezhető tudást és tapasztalatot semmilyen más módon nem kaphatták meg, fizikai testük elnyerése pedig elengedhetetlen volt felmagasztosulásukhoz.⁵

Ádám és Éva bukása Mennyei Atyánk tervének része volt.

A szabadítás terve, vagy a törvénykönyv, melyet Jézus Krisztus evangéliumaként ismerünk, már a mennyekben elfogadásra került, mielőtt a világ alapjait lerakták volna. Itt jelölték ki Ádám atyánkat, hogy a földre jöjjön, és az egész emberi család feje legyen. E nagyszerű terv része volt az is, hogy egyen a tiltott gyümölcsből, és elbukjon, ezzel szenvedést és halált hozva a világba, mégis mindezt gyermekei végső jólétének érdekében.⁶

A bukás az ember halandó próbatételének elengedhetetlen része volt. […] Ha Ádám és Éva nem evett volna a gyümölcsből, akkor nem kapták volna meg a halandóság nagyszerű ajándékát. Továbbá nem lehettek volna leszármazottaik, és az Úr által nekik adott nagyszerű parancsolatot nem töltötték volna be.⁷

Ádám és Éva bukása „fájdalmat hozott, szenvedést hozott, halált hozott; [viszont] …áldásokat is hozott”

Ádám bukása előidézte a halandóság összes viszontagságát. Fájdalmat hozott, szenvedést hozott, halált hozott; mégsem feledhetjük azt a tényt, hogy áldásokat is hozott. […] Elhozta a tudás és az értelem, valamint a halandó élet áldását.⁸

Jézus Krisztus áldozatként saját magát ajánlotta, hogy megmentsen bennünket a bukástól és a bűneinktől.

Ádám vétke e két halált hozta, a lelki és a fizikai halált – az ember kiűzetett Isten jelenlétéből, és halandó lett, aki ki van téve a test minden bajának. Ahhoz, hogy visszahozathassunk, valahogyan helyre kellett állítani a megszegett törvényt. Az igazság ezt követelte meg.⁹

Teljesen természetes és igazságos, hogy az fizesse a büntetést, aki elkövette a hibát – hogy kiengeszteljen saját helytelen tettéért. Így tehát amikor Ádám volt a törvényszegő, az igazság azt követelte meg, hogy ő és nem más feleljen bűnéért, és a saját életével fizesse meg a büntetést. Mivel azonban Ádám megszegte a törvényt, maga is ki lett téve az átoknak, és mivel ezen átok hatása alatt állt, nem engesztelhette ki vagy tehette meg nem történtté tettét. Gyermekei sem tehették, hiszen ők is az átok alatt álltak, így aztán valaki olyanra volt szükség, akit nem érintett az átok, hogy engesztelést hozzon az eredendő bűnért. Mi több, mivel mi mindannyian az átok alatt voltunk, szintén tehetetlenek lettünk saját, személyes bűneink kiengesztelésében. Éppen ezért szükségessé vált, hogy az Atya Egyszülött Fiát küldje, aki mentes volt a bűntől, hogy engesztelést hozzon a bűneinkért és Ádám vétkéért is, amit az igazság megkövetelt. Így aztán Ő felajánlotta magát áldozatként a bűnökért, kereszthalálával pedig mind Ádám vétkét, mind pedig a mi saját bűneinket magára vette, ezzel megváltott bennünket a bukástól és a bűneinktől is, a bűnbánat feltételével.¹⁰

Kötelességünk Jézus Krisztus küldetéséről tanítani. Miért jött? Mit tett értünk? Hogyan látjuk ennek hasznát? Mibe került neki ezt megtenni? Nos hát, az életébe, sőt, még annál is többe! Mit tett azon felül, hogy a keresztre szegezték? Miért szegezték oda? Azért szegezték oda, hogy vére kiontásával megváltson bennünket a lehető legszörnyűbb büntetéstől, az Isten jelenlétéből való kiűzetéstől. Azért halt meg a kereszten, hogy visszavigyen bennünket, hogy testünk és lelkünk újra egyesülhessen. Ezt a kiváltságot adta nekünk. Ha már csak hiszünk Benne és betartjuk parancsolatait, akkor halála értünk lesz, hogy bűneink megbocsáttathassanak és ne kelljen megfizetnünk a büntetést. Ő megfizette az árat. […]

Nincs ember, aki megtehette volna, amit Ő tett értünk. Nem kellett meghalnia – nemet is mondhatott volna. Önként tette. Azért tette, mert parancsolat volt ez Atyjától. Tudta, milyen lesz a szenvedés; mégis, irántunk érzett szeretete miatt hajlandó volt ezt véghezvinni. […]

A Szabadító kezének és lábának átszegzése szenvedéseinek legkisebb része volt csupán. Szerintem hajlamosak vagyunk felvenni azt a szokást vagy érzést vagy gondolatot, hogy hatalmas szenvedése abból állt, hogy a keresztre szegezték, és ott lógni hagyták. Nos, a világtörténelem olyan időszaka volt ez, amikor ezrek szenvedték el ezeket a dolgokat. Így szenvedése – ami ezt a részét illeti – nem volt nagyobb, mint a többieké, akiket hasonló módon keresztre feszítettek. Mi volt akkor hát a hatalmas szenvedése? Bárcsak képesek lennénk ezt a tényt ezen egyház minden tagjának elméjébe vésni: Hatalmas szenvedése még az előtt következett be, hogy a keresztre került volna. A Gecsemáné kertjében történt, és olyan hatalmas volt, hogy a szentírások elmondása szerint vér folyt testének minden pórusából; és lelkének rendkívüli gyötrelme közepette az Atyához kiáltott. Nem a kezébe és lábába vert szegek miatt. Nos, ne kérdezzétek tőlem, hogyan történt mindez, mert nem tudom. Senki sem tudja. Mindössze annyit tudunk, hogy valamilyen módon magára vette ezt a végtelenül nagy büntetést. Magára vette vétkeinket, és megfizette az árat, a gyötrelmes árat.

Gondoljátok el, hogy a Szabadító az összes egyén halmozott terhét – gyötrelmét – hordozta oly módon, amit én nem tudok megérteni; csupán elfogadom – ez pedig olyan fájdalmas és gyötrelmes szenvedéssel járt, hogy a kezének és lábának átszegzése eltörpült mellette. Kínjában Atyjához kiáltott: „ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár” – de nem volt lehetséges [lásd Máté 26:42; Márk 14:36; Lukács 22:42]. Hadd olvassak itt fel egy-két szót arról, amit az Úr mondott ezzel kapcsolatban:

„Mert íme, én, Isten, mindenkiért elszenvedtem ezeket a dolgokat, hogy ha bűnbánatot tartanak, akkor ne szenvedjenek;

De ha nem hajlandóak bűnbánatot tartani, akkor úgy kell szenvedniük, ahogyan nekem;

Amely szenvedés nyomán még én, Isten, mindenek közt a legnagyobb is reszkettem a fájdalomtól, és minden pórusból véreztem, és testben és lélekben is szenvedtem – és azt kívántam, hogy ne igyam ki a keserű poharat, és visszarettenjek –

Mindazonáltal dicsőség legyen az Atyának; én ittam, és befejeztem előkészületeimet az emberek gyermekeiért.” [T&Sz 19:16–19.]

Amikor ezt olvasom, alázatra indít. Olyan hatalmas volt a szeretete az emberiség és a világ iránt, hogy hajlandó volt olyan terhet viselni, amit halandó ember képtelen lett volna, és megfizetni a szörnyű árat, amit más ember sohasem fizethetett volna meg azért, hogy mi megmenekülhessünk.¹¹

„Szabadítónk, Jézus Krisztus a központi alak a fejlődés és szabadítás e nagyszerű tervében.”

Isten fia [azt mondta]: „Lemegyek, és megfizetem az árat. Én leszek a Megváltó, és megváltom az embert Ádám vétkétől. Magamra veszem a világ bűneit, és megváltok vagy megmentek minden lelket saját bűneitől, aki bűnbánatot tart.¹²

Szemléltetésként: Egy ember sétál az úton, és véletlenül olyan mély és sötét verembe esik, hogy nem tud a felszínre mászni, és visszanyerni szabadságát. Hogyan mentheti ki magát ebből a kellemetlen helyzetből? Saját erőfeszítései árán semmiképp, hiszen nincs mód a veremből való menekülésre. Segítségért kiált, és egy irgalmas lélek, meghallva segélykiáltását, megmentésére siet, és leeresztve egy létrát, biztosítja az eszközt, melyen keresztül az illető ismét a földfelszínre mászhat. Pontosan ilyen helyzetbe hozta Ádám magát és a leszármazottait is, amikor evett a tiltott gyümölcsből. Mivel mindannyian a veremben voltak, egyikük sem tudott a felszínre jutni, és megmenteni a többieket. A verem az Úr jelenlétéből való kitaszítottság és az időleges halál, a test romlása. Mivel mindannyian ki voltak téve a halálnak, egyikük sem biztosíthatta az eszközt a meneküléshez.¹³

A Szabadító oda érkezik, és mivel nincs kitéve a veremnek, leereszti a létrát. Leszáll a verembe, és lehetővé teszi számunkra, hogy a létra használatával megmeneküljünk.¹⁴

Végtelen irgalmában az Atya meghallotta gyermekei kiáltását, és elküldte Egyszülött Fiát, aki nem volt kitéve a halálnak, sem a bűnnek, hogy eszközt biztosítson a meneküléshez. Ezt végtelen engesztelése és az örökkévaló evangélium által tette.¹⁵

Szívünk hálájának túl kellene csordulnia szeretetben és engedelmességben [a Szabadító] nagy és gyengéd irgalmasságáért. Mivel ezt tette értünk, soha nem szabad hátat fordítanunk Neki. Áron vett meg minket, nagy szenvedése és vére ontása árán, amikor a kereszten feláldozta magát.¹⁶

Jézus Krisztus engesztelésének alapjára építve munkáljuk ki szabadításunkat a halandóság során.

Szabadítónk, Jézus Krisztus a központi alak a fejlődés és szabadítás e nagyszerű tervében.¹⁷

Az engesztelés alapjára épülve a szabadítás terve a következőkből áll össze:

Először, hinnünk kell az Úr Jézus Krisztusban; el kell fogadnunk Őt Isten Fiaként; Belé kell helyeznünk a bizalmunkat, az Ő szavára kell támaszkodnunk, és bennünk kell élnie a vágynak, hogy elnyerjük az áldásokat, melyekre az Ő törvényeinek való engedelmesség által tehetünk szert.

Másodszor, meg kell bánnunk bűneinket; el kell hagynunk a világot; el kell határoznunk a szívünkben, fenntartások nélkül, hogy isteni és helyes életet élünk.

Harmadszor, meg kell keresztelkednünk vízzel, jogszerűen felhatalmazott személy kezei által, akinek hatalmában áll megkötni a földön és megpecsételni a mennyben; ezen szent szertartás által szövetségre kell lépnünk, hogy szolgáljuk az Urat, és betartjuk parancsolatait.

Negyedszer, el kell nyernünk a Szentlelket; újjá kell születnünk; tűznek kell kiégetnie belőlünk a bűnt és a gonoszságot; új teremtést kell nyernünk a Szentlélek hatalma által.

Ötödször, ki kell tartanunk mindvégig; be kell tartanunk a parancsolatokat a keresztelés után; az Úr előtti félelemmel és reszketve kell kimunkálnunk szabadításunkat; úgy kell élnünk, hogy szert tehessünk az isteni tulajdonságokra, és olyan emberré váljunk, aki képes a celesztiális királyság dicsőségét és csodáit élvezni.¹⁸

Most pedig tanúsítom, hogy ezen törvények, melyeknek az embernek eleget kell tennie, hogy elnyerje szabadítását, és melyek Jézus Krisztus evangéliumát alkotják, kinyilatkoztatásra kerültek napjainkban a prófétáknak és apostoloknak, és most elérhetőek az Ő egyházában, melyet ismét megalapított a földön.¹⁹

Mindannyian, akik ezen a halandó világon élünk, próbatétel alatt állunk. Elsősorban azért küldtek ide minket, hogy hajlékot [testet] kapjunk örök lelkünk számára; másodsorban, hogy megpróbáltatások során legyünk próbára téve, illetve megtapasztaljuk a csapásokat éppúgy, mint a bőséges örömet és boldogságot, melyet az evangélium örök tantételeinek való engedelmesség szent szövetsége által kaphatunk. A halandóság – ahogyan azt Lehi is elmondta gyermekeinek – a „próbatétel állapota” (2 Nefi 2:21). Az a hely ez, ahová azért jöttünk, hogy megpróbáltassunk és megvizsgáltassunk, hogy akkor is hajlandóak vagyunk-e szeretni és tisztelni Mennyei Atyánkat és hűek maradni Szeretett Fiához, Jézus Krisztushoz, amikor ki vagyunk zárva az Ő jelenlétéből, ám továbbra is részesülünk tanításban az örök élet útjáról.²⁰

Azért jöttünk ide, hogy megvizsgáltassunk és bizonyíthassunk azáltal, hogy kapcsolatba kerülünk a gonosszal éppúgy, mint a jóval. […] Az Atya megengedte Sátánnak és seregeinek, hogy megkísértsenek minket, azonban az Úr Lelkének irányításával és a kinyilatkoztatás által kapott parancsolatok segítségével felkészültek vagyunk a döntéshozatalra. Ha gonoszat cselekszünk, azt az ígéretet kaptuk, hogy büntetés vár ránk; ha jót teszünk, akkor az igazlelkűség örök jutalmát kapjuk.²¹

Ez a halandó próbatétel csupán rövid időszak, egy röpke pillanat, mely összeköti az örök múltat az örök jövővel. Mégis mérhetetlen jelentőséggel bíró időszak ez. […] Ez az élet örök létezésünk legfontosabb időszaka.²²

Jézus Krisztus engesztelése révén minden ember elnyeri a feltámadás áldását.

Azért jöttünk e világra, hogy meghaljunk. Ezt már azelőtt megértettük, hogy ide jöttünk volna. Ez része a tervnek, mindezt jóval azelőtt megbeszéltük és megszerveztük, hogy az embert a földre helyezték volna. […] Készen álltunk, és hajlandóak voltunk, hogy megtegyük ezt az utazást Isten jelenlétéből a lelkek világában a halandó világba, ahol elszenvedünk mindent, ami ehhez az élethez tartozik, annak örömét és bánatát, majd meghalunk; a halál pedig éppoly elengedhetetlen, mint a születés.²³

A fizikai halál, vagyis a halandó ember halála, nem a lélek és a húsból való hajlék állandó szétválása, annak ellenére sem, hogy a test visszatér az elemekhez, hanem csupán ideiglenes szétválás, amely véget ér a feltámadás napján, amikor a test előhívatik a porból, hogy ismét éljen a lélek által megeleveníttetve. Ez az áldás mindenki számára eljön Jézus Krisztus engesztelése révén, függetlenül attól, hogy jók vagy gonoszak voltak-e a halandóságban. Pál azt mondta, hogy a feltámadás az igazakat és a hamisakat is érinti (Cselekedetek 24:15), a Szabadító pedig azt mondta, hogy mindenki, aki sírjában fekszik, hallja majd hangját, és előjön, „a kik a jót cselekedték, az élet feltámadására; a kik pedig a gonoszt művelték, a kárhozat feltámadására” (János 5:29).²⁴

Minden test összes alapvető része megfelő helyére visszaállítatik a feltámadáskor, függetlenül attól, hogy mi lett a testtel a halál során. Mindegy, hogy tűz emésztette el vagy cápák martalékává lett. Minden alapvető rész visszaállíttatik a megfelelő helyére.²⁵

A lelkek nem lehetnek tökéletessé téve a húsból és csontból való test nélkül. Ez a test és a hozzá tartozó lélek a feltámadás által a halhatatlanságba és a szabadítás áldásaihoz vitetik. A feltámadás után már nem lehet többé szétválasztás, a test és a lélek elválaszthatatlanul összekapcsolódik, hogy az ember elnyerhesse az öröm teljességét. Semmilyen más módon – mint az ebbe az életbe való megszületésen és a feltámadáson keresztül – nem válhat a lélek olyanná, mint örökkévaló Atyánk.²⁶

A hithűek örök életet kapnak örökségül családjaikkal a Mennyei Atya jelenlétében.

Néhányan vagyont örökölnek apjuk iparkodásának köszönhetően. Másokat örökségük világi trónokra emel, hatalomba és pozícióba embertársaik körében. Néhányan a világi tudás és hírnév örökségére törekednek saját képességeik és kitartásuk alkalmazásával; van azonban egy olyan örökség, mely mindezeknél többet ér, az örök felmagasztosulás öröksége.

A szentírások szerint az örök élet – amely olyan élet, melyben Örökkévaló Atyánknak és Fiának, Jézus Krisztusnak is része van – Isten legnagyobb ajándéka [lásd T&Sz 14:7]. Kizárólag azok nyerik majd el, akik minden bűntől megtisztultak. Azok kapják ezt ígéretként, „akik hit által győznek, és akiket megpecsétel az ígéret Szent Lelke, amelyet az Atya mindazokra kiáraszt, akik igazak és hűek. Ők azok, akik az Elsőszülött egyháza. Ők azok, akiknek kezébe minden dolgot odaadott az Atya” [T&Sz 76:53–55; lásd még 52. vers].²⁷

A szabadítás e terve a család köré összpontosul. […] Úgy tervezték, hogy lehetővé tegye számunkra, hogy saját örökkévaló családi egységeket teremtsünk.²⁸

Mindazoknak, akik elnyerik a felmagasztosulást a celesztiális királyságban, megadatik, hogy magjuk fennmaradjon örökké. Családi kötelékben élnek majd.²⁹

Jézus Krisztus evangéliumából azt tanuljuk, hogy a család szervezete – a celesztiális felmagasztosulás szempontjából véve – teljes lesz, olyan szervezet, amelyben összekapcsolódnak az egyik nemzedékhez tartozó apák, anyák és gyermekek a következő nemzedékhez tartozó apákkal, anyákkal és gyermekekkel, így terjeszkedve ki egészen az idő végezetéig.³⁰

Ezek az örökkévaló örökséghez tartozó áldások… nem nyerhetők el máshogyan, csak azzal, ha hajlandóak vagyunk betartani a parancsolatokat, sőt, akár Krisztussal együtt szenvedni, ha szükséges. Más szavakkal, azoktól, akik várományosai az örök életnek – Isten legnagyobb ajándékának – elvárt, hogy mindenüket az oltárra helyezzék, ha ezt kérik tőlük, mert még így sem, még ha saját életük feláldozása is követeltetik meg tőlük az ügy érdekében, még akkor sem lesznek képesek megfizetni azoknak a bőséges áldásoknak az árát, melyeket azoknak ígért, és azok nyernek el, akik engedelmesek törvényeinek és parancsolatainak.³¹

Amikor kijöttünk a világból, és elnyertük az evangélium teljességét, akkor a celesztiális dicsőség várományosai leszünk; nem, hanem a várományosnál többek, ha hithűek vagyunk, hiszen az Úr bizosítékot adott nekünk, hogy hithűségünk által beléphetünk a celesztiális királyságba.

[…] Éljünk hát úgy, hogy helyünk biztosítva legyen, és tudhassuk, hogy az életünk miatt beléphetünk majd jelenlétébe, és Vele lakhatunk, elnyerve a megígért áldások teljességét. Ki is lehetne az utolsó napi szentek közül elégedett bármi kevesebbel, mint a szabadítás teljessége, melyet nekünk ígértek? […] Szükséges számunkra, hogy alázatban és a bűnbánat szellemében haladjunk tovább; betartva a parancsolatokat mindvégig, hiszen reményünk és célunk az örök élet, ami az élet az Atya és a Fiú jelenlétében: „Az pedig az örök élet – mondja az Úr –, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és a kit elküldtél, a Jézus Krisztust” [János 17:3].³²

Itt állok most, amit úgy hívhatnék, hogy az élet alkonyán, azzal a felismeréssel, hogy a nem túl távoli jövőben felszólítanak majd, hogy számoljak be halandó sáfárságomról. […]

Biztos vagyok abban, hogy mindannyian szeretjük az Urat. Tudom, hogy Ő él, és várom a napot, amikor meglátom majd az arcát, és remélem, hogy meghallhatom a hangját, amint azt mondja nekem: „Jer, én Atyámnak áldottja, örököld ez országot, a mely számodra készíttetett a világ megalapítása óta” (lásd Máté 25:34).

Azért imádkozom, hogy ez a boldog élmény adassék meg mindannyiunk számára a saját megfelelő időnkben.³³

Javaslatok a tanulmányozáshoz és a tanításhoz

Kérdések

Amikor elolvasod a naplóbejegyzést a „Joseph Fielding Smith életéből” részben, gondolkozz el egy olyan időszakon, amikor vigaszra leltél a szabadítás tervéről való bizonyságodban. Hogyan segíthetsz egy családtagnak vagy barátnak, hogy hasonló vigaszt találjon?
Hogyan segíthetnek bennünket Smith elnök tanításai a mennyei tanáccsal kapcsolatosan, amikor megpróbáltatásokkal nézünk szembe? (Lásd 1. szakasz.)
Smith elnök azt tanította, hogy nem „feledhetjük azt a tényt, hogy [Ádám és Éva bukása] áldásokat is hozott” (2. szakasz). Szerinted miért fontos emlékezni erre az igazságra? Milyen áldásokat kaptál a bukás eredményeként?
Hogyan vonatkozik a mi életünkre Smith elnök 3. szakaszban található példája a verembe esett emberről? Gondolkozz el azon, hogyan mentett meg téged a Szabadító az engesztelésén keresztül.
Mit sugallnak Smith elnök 4. szakaszban leírt szavai földi életünk céljáról? Mit kaptunk az Úrtól segítségként, hogy biztonságban átkeljünk ezen a próbatételi időszakon?
Hogyan segíthetsz valakinek megérteni Smith elnök 5. szakaszban található kijelentését arról, hogy „a halál pedig éppoly elengedhetetlen, mint a születés”? Milyen hatással volt az életedre a feltámadás tana?
Miben különbözik a világi vagyon az „örökkévaló örökségtől”, melyet a szabadítás tervén keresztül kaphatunk? (Lásd 6. szakasz.) Hogyan segíthet felkészülnünk az örökkévaló életre, ha megértjük ezeket a különbségeket?

Kapcsolódó szentírások

Jób 38:4–7; 2 Nefi 2:15–29; 9:5–27; Alma 12:20–35; T&Sz 19:16–19; Mózes 5:10–12

Tanítási segédlet

„Segítségképpen a szentírásokból és az utolsó napi próféták szavaiból történő tanításhoz az egyház kézikönyveket és egyéb anyagokat készített. Nem nagyon van szükség magyarázatokra vagy más hivatkozási anyagra” (lásd Tanítás, nincs nagyobb elhívás: Forráskalauz az evangélium tanításához [2000], 52.).