20. fejezet

Szeretet és törődés Atyánk minden gyermeke iránt

„Úgy vélem, ha minden ember tudná és megértené, ki is valójában, valamint tudatában lenne, hogy isteni eredettel rendelkezik, …akkor olyan kedvességgel és rokonszenvvel viseltetnének egymás iránt, mely megváltoztatná az egész életmódjukat és békét hozna a földre.”

Joseph Fielding Smith életéből

Ifj. Joseph Fielding Smith és John J. Stewart a következőt jegyezte meg: „Legtisztábban az élet apró, gondoskodó tetteiben lehetett észrevenni a valódi Joseph Fielding Smitht.” Majd pedig három példát említettek az „apró, gondoskodó tettek”-re:

„Egy nap a Templom téren álló Mormon Tabernákulumban rendezett egyházi konferenciára egy 12 éves fiú – izgalmában, hogy először lehet ott – nagyon korán érkezett, hogy biztosan legelöl szerezzen helyet magának. […] Közvetlenül a gyűlés kezdete előtt, amikor már minden hely foglalt volt, egy rendező megkérte a fiút, hogy adja át a helyét, hogy az Egyesült Államok egyik későn érkező szenátora helyet foglalhasson. A fiú alázattal engedelmeskedett, és csalódottan, megalázottan, könnyek között kiállt a széksorok közti folyosóra.” Joseph Fielding Smith elnök „észrevette az ifjút, és intett neki, hogy menjen fel [az emelvényre]. Amikor a fiú elmesélte neki, mi történt, azt mondta: »A rendezőnek nem volt joga ezt tenni veled. De gyere, ülj csak ide, mellém!« – és megosztotta helyét vele, az egyház apostolai között.

Egy nap éppen fiatal férfiak egy csoportjával tartott interjút, akik kétéves egyházi misszióra indultak, és felfigyelt egy ifjú farmerre, akit kelet-Kanadába küldtek. »Fiam, hideg van ám arrafelé. Van neked jó, meleg kabátod?« »Nem, uram, nincsen.« Átvitte a fiút az út másik felén lévő áruházba, és megvette neki a legmelegebb kabátot, melyet árultak.

Azon a napon, amikor az egyház elnökeként támogatták, a gyűlés végén egy kislány nyomakodott előre a tömegen keresztül, hogy kezét nyújtsa neki. Annyira megérintette a gesztus, hogy lehajolt, és karjaiba vette a gyermeket. Megtudta, hogy Venus Hobbsnak hívják, …és nemsokára négy éves lesz. Születésnapján aztán Venus meglepetés telefonhívást kapott: Joseph Fielding Smith és felesége hívta távolsági hívással, hogy elénekeljék neki a »Boldog születésnapot!« kezdetű dalt.”¹

A kedvesség e megnyilvánulásai nem csupán elszigetelt esetek voltak, hanem egy életen át tartó minta egy-egy darabjai. Smith elnök „nagyon gyengéd és könyörületes ember [volt]. Egész élete az egymás után ismétlődő példák sorozata volt, melyek során segítséget adott a szükséget látónak, vigaszt a megtört szívűnek, tanácsot a tanácstalannak, és azt a jószívűséget példázta, mely »Krisztus tiszta szeretete« [lásd Moróni 7:47].”²

Joseph Fielding Smith tanításai

Azzal a tudással, hogy Isten minden ember Atyja, arra vágyunk, hogy szeressünk és megáldjunk mindenkit.

Úgy vélem, ha minden ember tudná és megértené, ki is valójában, valamint tudatában lenne, hogy isteni eredettel rendelkezik, illetve, hogy öröksége részeként végtelen lehetőségek birtokában van, akkor olyan kedvességgel és rokonszenvvel viseltetnének egymás iránt, mely megváltoztatná az egész életmódjukat és békét hozna a földre.

Hiszünk az ember méltóságában és isteni eredetében. Hitünk azon a tényen alapszik, hogy Isten a mi Atyánk, mi pedig az Ő gyermekei vagyunk, valamint hogy minden ember testvér ugyanabban az örökkévaló családban.

Az Ő családja tagjaiként Vele éltünk, mielőtt e föld alapjait lefektették volna. Ő rendelte el és alapította meg a szabadítás tervét, mely által elnyerhettük a kiváltságot, hogy tovább léphetünk és fejlődhetünk, amennyiben megkíséreljük.

Az Isten, akinek hódolunk, megdicsőült Lény, akiben minden hatalom és tökéletesség lakozik, és aki saját képmására és hasonlatosságára teremtette az embert, olyan tulajdonságokkal és jellemvonásokkal, melyekkel Ő is rendelkezik.

Így aztán hitünk az ember isteni származásában és küldetésében mind vallási hitrendszerünk, mind pedig életmódunk alapját képezi. Urunk tanításának alapja az, hogy „az első és nagy parancsolat” így szól: „[s]zeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből”; a második nagy parancsolat pedig így: „[s]zeresd felebarátodat, mint magadat”. (Lásd Máté 22:37–39.)

Mivel Isten a mi Atyánk, természetes vágyunk, hogy szeressük és szolgáljuk Őt, és érdemes tagjai legyünk a családjának. Kötelezettségét érezzük, hogy azt tegyük, amit Ő szeretne, hogy betartsuk a parancsolatokat és összhangban éljünk evangéliumának normáival – mindez pedig a valódi hódolat elengedhetetlen része.

És mivel minden ember a testvérünk, vágyunk arra, hogy szeressük és megáldjuk őket, valamint közösséget formáljunk velük – melyeket szintén az igaz hódolat elengedhetetlen részeként tartunk számon.

Így aztán minden, amit csak az egyházban teszünk, azon isteni törvény köré összpontosul, hogy szeretnünk kell Istent, hódolnunk kell Neki, és szolgálnunk kell felebarátainkat.

Nem csoda hát, ha egyházként és népként is komoly és megingathatatlan törődés él bennünk Atyánk minden gyermekének jóléte iránt. Az ő fizikai és lelki jólétükre is törekszünk a sajátunk mellett. Ugyanúgy imádkozunk értük, ahogyan magunkért, és igyekszünk úgy élni, hogy ők, látva jó cselekedeteinket, dicsőítsék Atyánkat a mennyben. [Lásd Máté 5:16.]³

„Péter pedig monda: Ezüstöm és aranyam nincsen nékem; hanem a mim van, azt adom néked: a názáreti Jézus Krisztus nevében, kelj fel és járj!” (Cselekedetek 3:6)

Amikor szeretjük és támogatjuk egymást az egyházban, akkor hatalmas erővé válunk a világban a jóra.

„Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok.” [János 14:15.]

E szavakat a Mester csupán néhány órával a halála előtt mondta tanítványainak, amikor a páska vacsorájára összegyűltek, és utolsó utasításait átadta nekik, mielőtt a világ bűneiért szenvedett volna. Ugyanezen alkalommal, valamint röviddel e megjegyzések előtt, ugyenerre a témára utalva a következőket mondta:

„Fiaim, egy kevés ideig még veletek vagyok. Kerestek majd engem; de a miként a zsidóknak mondám, hogy: A hová én megyek, ti nem jöhettek; most néktek is mondom. Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; a mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.” [János 13:33–34.]

[…] Nem pusztán barátok vagyunk; fivérek és nővérek vagyunk, Isten gyermekei, akik kijöttek a világból – ahogy mondtam –, hogy szövetségre lépjünk, hogy betartjuk az Ő törvényeit, és hogy mindenben engedelmeskedünk, amit sugalmazás által kapunk. Parancsot kaptunk, hogy szeressük egymást. „Új parancsolatot” kaptunk – ahogyan az Úr mondta –, és mégis, sok másik parancsolathoz hasonlóan, ez is oly régi, mint az örökkévalóság. Sohasem volt olyan időszak, amikor ez a parancs ne létezett volna, és ne lett volna elengedhetetlen a szabaduláshoz, mégis mindig új is egyben. Nem avul el, mert igaz.⁴

Úgy hiszem, ünnepélyes kötelességünk, hogy szeressük egymást és higgyünk egymásban, az a kötelességünk, hogy eltekintsünk egymás hibáitól és gyengeségeitől, és ne nagyítsuk fel ezeket a saját szemünkben, és a világ szemében sem. Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházában nem lehet gáncsoskodás, rágalmazás és gonosz beszéd egymás ellen. Igaznak kell lennünk egymás iránt, valamint vallásunk minden tantétele iránt, és nem szabad irigykednünk egymásra. Semmilyen irigység nem lehet bennünk egymás iránt, sem harag, és nem szabad, hogy szívünkben olyan érzések verjenek gyökeret, hogy ne bocsássuk meg egymás vétkeit. Nem szabad Isten gyermekeinek szívében olyan érzésnek lennie, hogy nem tud valakinek megbocsátani, mindegy, hogy kicsoda az illető.

[…] Nem szabad rossz érzéseket táplálnunk magunkban egymás iránt, hanem a megbocsátás és az egymás iránti testvéri szeretet érzéseit kell ápolnunk. Emlékezzünk mindannyian saját, egyéni hibáinkra és gyengeségeinkre, és igyekezzünk ezeket kijavítani. Még nem értük el a tökéletesség állapotát, sőt, nem is nagyon várhatjuk, hogy elérjük ezt ebben az életben, mégis a Szentlélek segítsége által lehetséges, hogy egységesen álljunk, egymás mellett, legyőzve bűneinket és hiányosságainkat. Ha ezt megtesszük, tiszteletben tartva az Úr összes parancsolatát, akkor hatalmas erő leszünk a jóra a világban; felülkerekedünk a gonoszon, valamint az igazság minden ellenségén, és legyőzzük azokat, igazlelkűséget hozva ezzel a föld színére. Mert az evangélium elterjed, az emberek pedig az egész világon érezni fogják a hatást, amely Sion népéből árad, és nagyobb késztetést éreznek majd a bűnbánatra, valamint az igazság befogadására.⁵

Azzal fejezzük ki felebarátaink iránt érzett szeretetünket, hogy szolgáljuk őket.

Szabadítónk azért jött a világba, hogy egymás iránti szeretetet tanítson nekünk, ahogyan pedig ez a nagyszerű lecke kifejezésre jutott hatalmas szenvedésében és halálában, hogy mi élhessünk, nem kellene-e vajon nekünk is kifejezni felebarátaink iránti szeretetünket azzal, hogy szolgálatot nyújtunk számukra? […]

Mások javára kell szolgálnunk. Segítő kezet kell nyújtanunk a szerencsétleneknek, azoknak, akik még nem hallottak az igazságról és lelki sötétségben élnek, a szükséget látóknak és az elnyomottaknak. Kudarcot vallunk? Gondoljunk a költő, Will L. Thompson szavaira. […] Így kezdődik a vers:

„Cselekedtem-e valami jót e nap?
Segítettem-e valakin én?
Felvidítottam-e
a szomorkodókat?
Ha nem, hát elbuktam én!” [Himnuszok, 143. sz.]6                        

Amikor segítő kezet nyújtunk másoknak, akkor a szeretetünket mutatjuk ki nekik

Küldetésünk az egész világnak szól – Atyánk minden gyermekének békességéért, reményéért, boldogságáért, valamint fizikai és örökkévaló szabadításáért. […] Minden meggyőzőerőmmel arra buzdítom ezt a népet, hogy haladjon tovább, nyújtsa ki kezét, és hozzon áldást Atyánk minden gyermeke számára mindenütt.⁷

Saját magukért kell értékelnünk és szeretnünk az embereket.

Kisfiúkoromban volt egy Junie nevű lovunk. A legintelligensebb állat volt, melyet valaha is láttam. Képességei alapján akár ember is lehetett volna. Nem lehetett a pajtában bezárva tartani, mert folyamatosan kibogozta a bokszajtó szíját. A félajtóhoz kapcsolódó szíjat általában csak átdobtam az oszlop tetején, ő meg egyszerűen levette a fogával és az orrával. Aztán persze kiment az udvarra.

Volt ott egy vízcsap az udvaron, ahonnan az állatok itatóját töltöttük fel. Junie ezt a fogával kinyitotta, és aztán csak hagyta folyni a vizet. Édesapám mindig rajtam kérte számon, hogy miért nem tudom a pajtában tartani azt a lovat. Sohasem szaladt el; csak kinyitotta a vizet, majd sétálgatott az udvaron vagy a gyepen vagy esetleg keresztül a kerten. Az éjszaka közepén is arra ébredtem, hogy folyik a víz, és bizony fel kell kelnem, hogy elzárjam, és visszavigyem Junie-t a helyére.

Édesapám felvetette, hogy talán bizony okosabb ez a ló nálam. Egyik nap aztán úgy döntött, majd ő bezárja, hogy ne tudjon kiszabadulni. Fogta a szíjat, melyet általában az oszlop tetejére kötöttünk, és átkötötte az oszlopon, sőt, a keresztgerenda alatt is átvetette, aztán azt mondta: „Nos, kiasszony, nézzük, innen kiszabadulsz-e!” Elindultunk édesapámmal a pajtától a ház felé, de még oda sem értünk, Junie már mellettünk lépdelt. Aztán odaporoszkált a csaphoz, és már ömlött is a víz.

Felvetettem, hogy talán bizony még kettőnknél is okosabb. Egyszerűen képtelenek voltunk megakadályozni Junie-t, hogy kiszabaduljon a pajtából. Ez azonban nem jelentette, hogy rossz lett volna, mert nem volt az. Édesapámnak meg sem fordult a fejében, hogy eladja, mert oly sok egyéb kiváló tulajdonsága volt, melyek bőven ellensúlyozták ezt a kis hibát.

E ló ugyanis éppen olyan kiszámíthatóan és megbízhatóan elhúzta homokfutónkat, mint ahogyan képes volt minden helyzetben kiszabadulni a pajtából. Ez pedig nagyon fontos volt, hiszen édesanyám hivatásos bába volt. Amikor szüléshez hívták valahol a völgyben, általában az éjszaka közepén, akkor nekem kellett felkelnem, kivinnem a lámpást a pajtába, és bekötnöm Junie-t a homokfutóba.

Akkoriban csupán tíz–tizenegy éves lehettem; annak a lónak pedig egyszerre kellett gyengédnek, mégis erősnek lennie, hogy mindkettőnket elvihessen a völgy bármely pontjára, mindenféle időjárás közepette. Egy dolgot azonban sohasem értettem: hogy miért kell a kisbabák legtöbbjének épp éjjel és leginkább pont télvíz idején világra jönniük.

Gyakran a kocsiban vártam meg édesanyámat, és ilyenkor jól jött a gyengéd, öreg Junie társasága. Ez az élmény e lóval igen hasznos volt számomra, mert idejekorán megtanította nekem, hogy saját maga miatt szeressek és becsüljek valakit. Csodálatos ló volt, csupán néhány rossz szokással. Sok szempontból az emberek is hasonlóak. Egyikőnk sem tökéletes; mégis mindannyian igyekszünk tökéletessé válni, mint ahogyan Mennyei Atyánk tökéletes. Saját magukért kell értékelnünk és szeretnünk az embereket.

Lehet, hogy emlékeznetek kell erre, amikor szüleiteket, tanáraitokat, egyházközségi és cöveki vezetőiteket vagy akár a barátaitokat vagy testvéreinket értékelitek. Ezt a leckét sohasem felejtem el – meg kell látnunk a jót az emberekben, még akkor is, ha éppen segítünk nekik egy-két rossz szokást legyőzni. […]

Életem korai szakaszában megtanultam szeretni és nem pedig megítélni másokat, valamint mindig törekedni saját hibáim legyőzésére.⁸

Amikor teljes szívünkkel szeretjük az Urat, valamint a felebarátainkat éppúgy, mint önmagunkat, akkor összhangban állunk minden szent törvénnyel.

„Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.

Ez az első és nagy parancsolat.

A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat.

E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.” (Máté 22:37–40.)

Más szavakkal, mindaz, ami kinyilatkoztatásra került az ember szabadításával kapcsolatosan a kezdetektől egészen napjainkig, az körülírható, belefoglalható és részét képezi e két nagy parancsolatnak. Ha szeretjük az Urat teljes szívünkből, teljes lelkünkből és teljes elménkből, valamint úgy szeretjük felebarátainkat, ahogyan önmagunkat, akkor semmi más nem marad, amit kívánhatnánk. Akkor a teljes szent törvénnyel összhangba kerülünk. Ha hajlandóak lennénk arra, hogy e két nagy parancsolattal összhangban éljünk – idővel pedig muszáj így tennünk, ha érdemesek kívánunk lenni arra, hogy Isten jelenlétében éljünk –, akkor a gonoszság, az irigység, a törtetés, a sóvárgás, a vérontás és a bűn minden formája eltűnne a földről. Akkor elérkezne az örök békesség és boldogság napja. Mily dicsőséges nap is lenne az! Elegendő értelemmel lettünk felruházva ahhoz, hogy tudjuk, hogy az ilyen állapot a legkívánatosabb, mely megalapozná az emberek között Isten atyai mivoltát, valamint az emberek tökéletes testvériségét.

[…] Elmondhatjuk, hogy teljes lelkünkből szeretjük az Urat? Elmondhatjuk, hogy éppen annyira szívünkön viseljük felebarátunk jólétét, mint a sajátunkat?⁹

Szeressük az Urat, mert ez minden dolog alapja. Ez az első parancsolat, a második parancsolat pedig, hogy szeressük felebarátainkat, mint önmagunkat, hasonló az elsőhöz, és amikor mindezt megtettük, akkor betöltöttük a törvényt, mert semmi sincs, ami elvégezetlenül maradt volna.¹⁰

Javaslatok a tanulmányozáshoz és a tanításhoz

Kérdések

Gondolkodjatok el az „apró, gondoskodó tett[eken]”, amelyeket Joseph Fielding Smith elnök tett másokért (lásd „Joseph Fielding Smith élete”). Mit tehetünk, hogy saját életünkben a kedvesség hasonló példáját mutassuk?
Hogyan segíthetnek bennünket az 1. szakaszban található tanok abban, hogy kedvesek és szeretetteljesek legyünk a körülöttünk lévők iránt?
Mi volt rád hatással Smith elnök 2. szakaszban olvasható tanácsából? Szerinted miért leszünk „erő… a jóra a világban”, ha követjük ezt a tanácsot?
Mit tett Jézus Krisztus, hogy megtanítsa nekünk, hogy szeressük egymást? (Lásd 3. szakasz.) Hogyan követhetjük a példáját?
Tekintsd át Junie, a ló történetét (lásd 4. szakasz). Szerinted miért fontos, hogy „[s]aját magukért …értékel[jük] és szere[ssük] az embereket”? Mit tehetünk, hogy meglássuk a jót másokban, még akkor is, ha éppen rossz szokások legyőzésében segédkezünk nekik?
Mit jelent számodra, hogy betartod a Máté 22:37–40-ben található parancsolatokat? (Néhány példát találsz a 5. szakaszban.) Miért „[kerülünk] a teljes szent törvénnyel összhangba”, amikor e parancsolatokat betartjuk?

Kapcsolódó szentírások

Cselekedetek 17:28–29; Rómabeliek 8:16–17; 1 János 4:18–21; Móziás 2:17; 18:8–10; Moróni 7:45–48

Tanítási segédlet

Megkérheted a résztvevőket, hogy olvassák el a fejezet alcímeit, és válasszanak egy olyan szakaszt, amely megérintette őket vagy a családjukat. Buzdítsd őket, hogy tanulmányozzák Smith elnök tanításait abban a részben, beleértve a hozzá kapcsolódó kérdéseket a fejezet végén. Ezt követően kérd meg az osztály tagjait, hogy mondják el, mit tanultak.