Életelőkészítő
Unalmas lesz a Segítőegyletben?
Hihetetlenül ideges voltam, mielőtt átléptem a Segítőegyletbe, de aztán úgy fogadtak, hogy igazán megszerettem ott lenni.
Amikor 18 éves lettem, határozottan örültem neki. Melyik tizenéves nem örül ennek? Persze, még mindig gimibe jártam, még mindig voltak pattanásaim, és még mindig segítenem kellett a kaliforniai házunk körül, de akkor is felnőtt lettem! Beléptem egy teljesen új életszakaszba, és izgatott voltam. Az az elképzelés viszont nem igazán hozott lázba, hogy együtt legyek a Segítőegyletben az „öreg nénikkel”. Nekik gyerekeik voltak és állásuk és lassúfőző edényük, és valószínűleg élvezték, ha mamuszban süthetnek pitét. Nekem viszont házi feladatom volt, meg úszóversenyem, meg kék körömlakkom, és a lehető legtovább igyekeztem halogatni a szobám kitakarítását. Hogy is találhatnánk bármilyen közös pontot? Biztos voltam benne, hogy kínos, magányos és unalmas lesz. Aztán bementem.
Először is, a Segítőegylet egyáltalán nem volt unalmas. Rengeteg vidámság és nevetés volt. Érdekes és szívből jövő észrevételeket osztottak meg egymással, ugyanakkor nevetni sem féltek. Másodszor, annyira nem is különböztek tőlem. Oké, idősebbek voltak nálam, de pont úgy viccelődtek egymás közt, ahogy én szoktam a barátaimmal. Többször is előfordult, hogy valaki pont azt a kérdést tette fel, ami nekem is eszembe jutott. Amikor aztán bejelentették a heti gazdagító gyűlést, teljesen ledöbbentem: önvédelmet tanultak! Olyat én is akartam!
Szuper ideges voltam akkor is, amikor Larsen nőtestvér, a Segítőegylet elnöke, megkért, hogy álljak fel és mutatkozzak be, de aztán az sem volt olyan szörnyű. Mindenki széles mosollyal nézett rám. Edwards nőtestvér, aki tizedikben az ifjúsági hitoktatóm volt, feltartott hüvelykujjal küldött egy okét; Richards nőtestvér pedig, aki még az Elemiből emlékezett rám, megjegyezte, milyen hihetetlen, hogy már „teljesen felnőttem”. És tényleg úgy kezeltek engem, mint aki „teljesen felnőtt”. Én úgy éreztem magam, mint egy felnőtt ruhába bújt gyerek, de az aznap ott lévő nők többsége számára egy új nőtestvér voltam.
Azóta is szeretem a Segítőegyletet, bármelyik egyházközségben legyek is. Amint belépek a segítőegyleti terembe, már érzem is azt a nőtestvéri kapcsolatot és az összetartozás érzését. Szívesen teszem meg a tőlem telhető legtöbbet azért, hogy felemeljem a segítőegyleti nőtestvéreimet, és hogy mindent megtanuljak tőlük, amit csak tudok.
Kiderült egyébként, hogy egész jó pitéket tudok sütni.