„Hogy mindig emlékeznek őrá”
    Footnotes

    „Hogy mindig emlékeznek őrá”

    Szeretem tanulmányozni az Ő életét, aki mindent odaadott értem és mindannyiunkért, és szeretek elgondolkodni azon.

    Nagyon szeretem az elemis éneket, mely így szól:

    Mesélj most Jézusról, kérlek, úgy szeretném!

    Ha itt lenne, oly sok mindent megkérdeznék:

    Mit tett az úton, a tengeren?

    Kérlek, meséljél Róla nekem!1

    Úgy vélem, hogy ha hagyománnyá tesszük azt, hogy Jézussal kapcsolatos történeteket mesélünk a gyermekeinknek és a családunknak, az nagyon különleges módja a sabbat megszentelésének az otthonainkban.

    Ez bizonyára különleges lelkiséget hoz majd az otthonunkba, és magától a Szabadítótól származó példákat tanít a családunknak.

    Szeretem tanulmányozni az Ő életét, aki mindent odaadott értem és mindannyiunkért, és szeretek elgondolkodni azon.

    Szeretem olvasni a bűntelen életéről szóló szentírásrészeket, és miután elolvastam az Őáltala átélt eseményekről szóló szentírásokat, becsukott szemmel igyekszem elképzelni ezeket a szent pillanatokat, melyek tanítanak engem, és megerősítenek lelkileg.

    Ilyen pillatanok a következők:

    • Amikor a földre köpött, majd sarat csinált a nyálából, ezzel bekente a vak ember szemét, és azt mondta neki: „Menj el, mosakodjál meg a Siloám tavában”. A férfi pedig engedelmeskedett, „megmosakodék, és megjöve látva”.2

    • Amikor meggyógyította a vérfolyásos asszonyt, aki megérintette a ruhája szegélyét, mivel hitte, hogy csupán az érintésétől meggyógyul majd.3

    • Amikor megjelent a tanítványainak a tengeren járva.4

    • Amikor a tanítványokkal az Emmausba vezető úton ment, és felnyitotta értelmüket a szentírásokkal kapcsolatosan.5

    • Amikor megjelent az amerikai földrészen az embereknek, és kérte őket, hogy jöjjenek Őhozzá, és bocsássák kezüket az oldalába, és tapintsák meg a szögek nyomait a kezén és a lábán, hogy tudhassák: Ő „Izráel Istene, és az egész föld Istene, és megölt[é]k a világ bűneiért”6.

    Örvendek, hogy tudhatom, hogy vannak olyan szülők, akik Krisztusról szóló történeteket mesélnek gyermekeiknek. Észreveszem ezt, amikor a gyermekeket figyelem az egyházban, az elemis programokon és egyéb alkalmakkor.

    Hálás vagyok a szüleimnek, hogy tanítottak engem Krisztusról. Továbbra is látom, miként segít a Szabadító példája nekem és kedves feleségemnek gyermekeink tanításában.

    Szívem csordultig telik örömmel, amikor látom a gyermekeimet, hogy Krisztusról szóló történeteket mesélnek az unokáimnak. Erről az egyik kedvenc szentírásom jut eszembe, amely a 3 János 1. fejezet 4. versében olvasható: „Nincs annál nagyobb örömem, mintha hallom, hogy az én gyermekeim az igazságban járnak.” És akkor már miért nem az unokáink is?

    Hálás vagyok a vezetőinknek, akik folyamatosan tanítanak bennünket Krisztusról, a sabbat napjának megszenteléséről, valamint arról, hogy minden vasárnap vegyünk az úrvacsorából a Szabadító tiszteletére.

    Sokkal élvezetesebbé tehetjük a sabbatot és az úrvacsorát, ha tanulmányozzuk a Krisztusról szóló történeteket. Ezzel olyan hagyományokat alakítunk ki, amelyek építik a hitünket és a bizonyságunkat, valamint egyúttal megvédik a családunkat is.

    Néhány héttel ezelőtt, miközben Russell M. Nelson elnök elmúlt konferencián elhangzott beszédét tanulmányoztam, és a sabbat napján gondolkoztam, mély hálát éreztem azért az áldásért és kiváltságért, hogy vehetek az úrvacsorából. Számomra ez nagyon ünnepélyes, szent és lelki élmény. Nagyon élvezem az úrvacsorai gyűlést.

    Az elmélkedéseim során alaposan tanulmányoztam a kenyérre és a vízre mondott áldást. Elolvastam és mélyen átgondoltam az imákat és az úrvacsora szertartását. Elkezdtem áttekinteni az elmémben és a szívemben az ahhoz kapcsolódó eseményeket.

    Az elmélkedés szellemében gondoltam arra a napra, a kovásztalan kenyerek ünnepének első napjára, amikor Jézus a tanítványai azon kérdésére válaszolva, hogy hol készüljenek elő a húsvétra, azt mondta nekik: „Menjetek el a városba ama bizonyos emberhez, és ezt mondjátok néki: A Mester üzeni: Az én időm közel van; nálad tartom meg a husvétot tanítványaimmal.”7

    Megpróbáltam magam elé képzelni, ahogyan a tanítványok ételt vesznek, és gondosan elkészítik az asztalt, hogy ezen a különleges napon Vele egyenek: asztalt 13 főre, Neki és a tizenkét tanítványnak, akiket szeretett.

    Sírva képzeltem magam elé, amint Krisztus együtt étkezik velük, kijelentvén: „Bizony mondom néktek, ti közületek egy elárul engem.”8

    Az elszomorodott tanítványokra gondoltam, amint azt kérdezik: „Én vagyok-é az, Uram?”9

    Aztán amikor Júdás is felteszi ugyanezt a kérdést, Ő higgadtan azt válaszolja: „Te mondád.”10

    Láttam magam előtt a kezeket – melyek gyógyítottak, vigaszt nyújtottak, felemeltek és megáldottak –, amint megtörik a kenyeret, és Jézus azt mondja: „Vegyétek, egyétek; ez az én testem.”11

    Aztán fogta a borral teli poharat, és hálát adván átnyújtotta nekik, mondván: „Igyatok ebből mindnyájan; Mert ez az én vérem, az új szövetségnek vére, a mely sokakért kiontatik bűnöknek bocsánatára.”12

    Képzeletben egyenként a tanítványokra néztem, és aggódást láttam a szemükben Mesterük iránt, akit oly nagyon szerettek. Úgy éreztem, mintha én is közöttük ülnék, és mindent látnék. Erős szívfájdalmat éreztem, gyásszal és szomorúsággal telve amiatt, amit hamarosan átél majd értem.

    A lelkemet túláradó vágy töltötte el aziránt, hogy jobb ember legyek. A bűnbánat és a szomorúság közepette hőn áhítottam, hogy akárcsak néhány cseppet is felszáríthassak az Ő Gecsemánéban kiontott véréből.

    Aztán az úrvacsoráról kezdtem gondolkodni, amelyet minden héten az Ő emlékezetére veszünk. Eközben átgondoltam a kenyérre és a vízre mondott áldás minden szavát. Mélyen elgondolkodtam a következő szavakon: „őrá mindenkor emlékezni” a kenyér áldásában, illetve „hogy mindig emlékeznek őrá” a víz áldásában.13

    Elgondolkodtam azon is, mit jelent Őrá mindenkor emlékezni.

    Számomra ez a következőket jelenti:

    • Emlékezni az Ő halandóság előtti életére, amikor megteremtette ezt a gyönyörű bolygót.14

    • Emlékezni az Ő szerény születésére a júdeai Betlehem egyik jászolában.15

    • Emlékezni arra, amikor 12 éves fiúként már a törvénytudókat tanította és prédikált nekik a templomban.16

    • Emlékezni arra, mikor félrevonult magában a pusztába, hogy felkészüljön halandó szolgálatára.17

    • Emlékezni arra, amikor színeváltozott a tanítványai előtt.18

    • Emlékezni arra, amikor bevezette az úrvacsorát a tanítványaival eltöltött utolsó vacsora során.19

    • Emlékezni, amikor a Gecsemáné kertjébe ment, és oly szörnyen szenvedett ott a bűneinkért, fájdalmainkért, csalódásainkért és betegségeinkért, hogy minden pórusából vér fakadt.20

    • Emlékezni arra, amikor oly sok szenvedés és heves fájdalom után, még a Gecsemánéban, egy csókkal elárulta Őt az a tanítvány, akit barátjának nevezett.21

    • Emlékezni arra, amikor Pilátus és Heródes elé hurcolták bűnperre.22

    • Emlékezni arra, mikor megalázták, megpofozták, leköpték, megütötték és megostorozták a húsát felszaggató ostorral.23

    • Emlékezni arra, amikor töviskoronát tettek kegyetlenül a fejére.24

    • Emlékezni arra, hogy fel kellett vinnie a saját keresztjét a Golgotára, és hogy ott a kereszthez szegezték, ahol minden fizikai és a lelki fájdalmat elszenvedett.25

    • Emlékezni arra, amikor a kereszten jószívűség töltötte el bensőjét, letekintett azokra, akik keresztre feszítették, és a mennyre emelve tekintetét így könyörgött: „Atyám! bocsásd meg nékik; mert nem tudják mit cselekesznek.”26

    • Emlékezni arra, amikor Ő – tudván, hogy beteljesítette az egész emberiség megszabadítására irányuló küldetését – az Atyja, a mi Atyánk kezébe adta lelkét.27

    • Emlékezni feltámadására, amely biztosítja a saját feltámadásunkat, valamint a lehetőséget, hogy mellette éljünk az egész örökkévalóságban, a döntéseinktől függően.28

    Továbbá mikor elgondolkodom az úrvacsorai imán, és ezen ima igen különleges és jelentőségteljes szavain, az emlékeztet arra, milyen csodálatos elnyerni az ígéretet az úrvacsora megáldása alatt, hogy amennyiben mindig emlékezünk Őrá, az Ő Lelke mindig velünk lesz.29

    Úgy hiszem, az Úrnak saját időzítése van arra, hogy mikor ad nekünk kinyilatkoztatást. Egyértelműen megértettem ezt, amikor a Prédikátor 3:1, 6-ot tanulmányoztam, amely így szól:

    „Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. […]

    Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak.”

    Az úrvacsora annak is ideje, hogy Mennyei Atyánk tanítson bennünket az Ő Szeretett Fiának – a mi Szabadítónknak, Jézus Krisztusnak – az engeszteléséről, valamint kinyilatkoztatást adjon nekünk erről. Ez az ideje annak, hogy „zörgess[ünk], és megnyittatik nék[ünk]”30, hogy tudást kérjünk és kapjunk. Ez az ideje annak, hogy áhítattal kérjünk tudást Istentől. Ha így teszünk, semmi kétségem sincs afelől, hogy el fogjuk nyerni ezt a tudást, amely mérhetetlen áldást hoz majd az életünkre.

    Szeretem a sabbatot, az úrvacsorát és mindazt, amit az jelent. Teljes lelkemmel szeretem a Szabadítót. Jézus Krisztus nevében, ámen.