Egy nyár Rose nénivel
    Footnotes

    Egy nyár Rose nénivel

    Amint a tanítványság nektek kijelölt ragyogó ösvényén jártok, azért imádkozom, hogy a hit megerősítse minden lépéseteket az utatokon.

    Drága nőtestvéreim és barátaim, öröm veletek lenni ma, és hálás vagyok, hogy itt van velünk drága prófétánk, Thomas S. Monson elnök. Monson elnök, szeretünk téged! Elszomorít bennünket három drága barátunk, az Úr három hű apostolának elvesztése. Packer elnök, Perry elder és Scott elder hiányoznak nekünk. Szeretjük őket! Imádkozunk a családjukért és barátaikért.

    Mindig nagyon várom a konferenciának ezt az ülését: a gyönyörű zene és ihletett nőtestvéreink tanácsai bőséggel hozzák el közénk a Lelket. Mindig jobb emberré válok, mikor veletek vagyok.

    Miközben azon elmélkedtem, mit mondjak ma nektek, gondolataim a Szabadító tanítási módszerére terelődtek. Érdekes, hogy a legfennköltebb igazságok megtanítására a legegyszerűbb történeteket használta. Példázatai arra sarkallták tanítványait, hogy ne csak az elméjükkel, hanem a szívükkel is befogadják az igazságokat, és összekössék az örökkévaló tantételeket a mindennapi életükkel.1 Drága Monson elnökünk szintén mestere az olyan személyes élményen alapuló tanításnak, mely megérinti a szívünket.2

    Mai üzenetemben a gondolataimat és az érzéseimet én is történet formájában szeretném átadni. Kérlek, hallgassátok a Lélekkel! A Szentlélek segít majd, hogy megtaláljátok ebben a példázatban a nektek szóló üzenetet.

    Rose néni

    A történet egy Eva nevű lányról szól. Két fontos dolgot kell tudnotok Eváról. Az egyik az, hogy a történetben 11 éves, a másik pedig, hogy ő semmi áron, egyáltalán nem akart elmenni otthonról, hogy Rose nénikéjével éljen. Hallani sem akart róla. Semmiképpen sem.

    De Eva anyukája olyan műtét előtt állt, melyből hosszadalmas volt a felépülés. Így hát Eva szülei el akarták őt küldeni, hogy a nyári szünetet a nagymamája nővérénél töltse.

    Eva elméjében ezernyi indok merült fel, hogy miért is rossz ötlet ez: Először is, így távol kell majd lennie az anyukájától. Azt is jelentené, hogy ott kell hagynia a családját és a barátait. Különben sem ismeri Rose nénit. Ő nagyon is jól megvan ott, ahol van, köszöni szépen.

    De hiába volt minden érvelés és szemforgatás – a döntésen nem változtatott. Így hát Eva összeszedte a cókmókját egy bőröndbe, és elindult a hosszú útra édesapjával Rose nénihez.

    Eva attól a pillanattól fogva utált ott lenni, hogy betette a lábát a házba.

    Minden olyan ósdi volt! Egy talpalatnyi hely sem volt a régi könyvektől, fura színű üvegektől és a műanyag dobozoktól, melyek zsúfolásig voltak gyöngyökkel, szalagokkal és gombokkal.

    Rose néni egyedül élt. Soha nem is volt férjnél. Az egyetlen lakótársa egy szürke macska volt, aki mindig kipécézte magának a helyiség legmagasabb pontját, és ott letelepedvén, éhes tigrisként figyelt mindent, ami lent történt.

    Még maga a ház is magányosnak tűnt. Vidéken volt, ott, ahol minden ház messze van egymástól. A környéken nem volt senki, aki vele egykorú lett volna, s ettől Eva szintén magányosnak érezte magát.

    Eleinte ügyet sem vetett Rose nénire. Leginkább csak az anyukájára gondolt. Néha még éjjel is fent maradt és teljes szívéből imádkozott, hogy az édesanyja jobban legyen. És bár nem azonnal, de Eva lassacskán kezdte úgy érezni, hogy Isten vigyáz az anyukájára.

    Végre aztán hírt kapott, hogy a műtét sikeres volt, és most már csak annyi dolga volt, hogy kibírja a nyár végéig. De ó, mennyire utálta, hogy ki kell bírni!

    Most, hogy már megkönnyebbült az anyukája miatt, Eva kezdte kicsit jobban észrevenni Rose nénit. Nagydarab nő volt. Mindene nagy volt: a hangja, a mosolya, a személyisége. Kissé nehezen mozgott, de mindig dalolt és nevetgélt munka közben, és kacaja betöltötte az egész házat. Minden este leült a kárpitozott kanapéjára, elővette a szentírásait és hangosan felolvasott belőlük. Miközben olvasott, néha ilyen megjegyzéseket tett: „ó, nem kellett volna ezt tennie!”, vagy „mit nem adnék, ha ott lehettem volna!”, vagy hogy „nem ez a legcsodásabb dolog, amit valaha hallottál?”. Minden este, mikor ők ketten letérdeltek Eva ágyához, hogy imádkozzanak, Rose néni a leggyönyörűbb imákat mondta el. Megköszönte Mennyei Atyának a kék szajkót, a lucfenyőt, a naplementét és a csillagokat, és az „élet csodáját”. Mindez úgy hangzott Eva számára, mintha Rose barátként ismerte volna Istent.

    Eva idővel meglepő felfedezést tett: Meglehet, hogy Rose néni a legboldogabb ember, akit ő valaha is ismert!

    De hogy lehet ez?

    Mi oka van boldognak lenni?

    Soha nem ment férjhez, nincsenek gyermekei, nincs társasága – kivéve azt az ijesztő macskát –, és nehezére esnek a legegyszerűbb dolgok is, mint például bekötni a cipőjét vagy felmenni a lépcsőn.

    Amikor bemegy a városba, kínosan nagy, tarka kalapokat visel. Ám az emberek mégsem nevetik ki. Ehelyett köré gyűlnek, és beszélgetni akarnak vele. Rose régen tanítónő volt, és nem ritka, hogy egykori tanítványai – akik már felnőtt, gyermekes szülők – megállnak egy kis csevejre. Ilyenkor gyakran megköszönik, hogy jó hatással volt az életükre. Sokat nevetnek, és néha még sírnak is.

    Ahogy telt-múlt a nyár, Eva egyre több időt töltött Rose nénivel. Hosszú sétákat tettek, és Eva megtanulta megkülönböztetni a verebet a pintytől. Vadbodzát szedett, és narancslekvárt főzött. Megismerte ükanyja életét, aki elhagyta szeretett hazáját, áthajózott az óceánon és átgyalogolt a síkságon, hogy a szentekkel lehessen.

    Hamarosan Eva egy másik döbbenetes felfedezést is tett: nemcsak hogy Rose néni az egyik legboldogabb ember, akit ismer, de Eva maga is boldog, amikor vele van!

    Most már a nyári szünet napjai is sokkal gyorsabban teltek. Mielőtt Eva feleszmélt volna, Rose néni közölte, hogy lassan itt az ideje, hogy Eva hazautazzon. Bár Eva attól a naptól kezdve, hogy megérkezett, ezt a pillanatot várta, már nem volt annyira biztos benne, hogyan is érez ezzel kapcsolatban. Rájött, hogy tulajdonképpen hiányozni fog neki ez a fura, régi ház a lesvadász macskával, és szeretett Rose nénije is.

    Egy nappal azelőtt, hogy édesapja érte jött volna, Eva feltette a kérdést, melyen már hetek óta tűnődött: „Rose néni, miért vagy ilyen boldog?”

    Rose néni alaposan szemügyre vette a lányt, majd odavezette egy festményhez, amely a nappaliban függött. Egy tehetséges, kedves barát ajándéka volt.

    „Mit látsz rajta?” – kérdezte.

    Pionír lány szökdécsel

    Evának már korábban is feltűnt a kép, de soha nem nézte meg alaposabban. Egy lány pionírruhában ugrándozott egy élénk kék ösvényen. A fű és a fák tündöklően zöldek voltak. Eva azt felelte: „Ez egy festmény egy lányról. Úgy néz ki, mintha szökdécselne.”

    „Igen, egy pionír lány, aki vidáman szökdécsel – helyeselt Rose néni. – Elképzelem, hogy milyen sok komor és sivár napja lehetett a pioníroknak. Olyan nehéz volt az életük, hogy azt el sem tudjuk képzelni. De ezen a festményen minden derűs és reményteljes. A kislány vidáman szökdécsel, és előre és felfelé halad.”

    Eva nem szólt semmit, így Rose néni folytatta: „Van elég dolog, ami nem jól alakul az életben, így bárki belemászhat a melankólia mocsarába és a pesszimizmus pocsolyájába. De ismerek olyan embereket, akik még akkor is, amikor a dolgok nem sikerülnek, inkább az élet csodáira összpontosítanak. Ők a legboldogabb emberek, akiket ismerek.”

    „De nem kapcsolhatsz csak úgy át a szomorúságból a boldogságra” – mondta Eva.

    „Talán nem – mosolygott szelíden Rose néni –, de Isten nem szomorúságra szánt bennünket. Arra teremtett minket, hogy örömünk legyen!3 Így ha bízunk benne, Ő segít majd, hogy észrevegyük az élet jó, vidám és reményteljes dolgait. És bizony a világ vidámabbá válik. Nem, nem azonnal történik; de őszintén szólva hány jó dolog történik azonnal? Számomra úgy tűnik, hogy a legjobb dolgokhoz – mint amilyen a házi kenyér vagy a narancslekvár – türelemre és munkára van szükség.”

    Eva egy pillanatig elgondolkodott ezen, és azt mondta: „Talán ez nem ilyen egyszerű azoknak, akiknek nem minden tökéletes az életében.”

    „Drága Eva, tényleg azt hiszed, az én életem tökéletes?” Rose néni leült a kislánnyal a kárpitozott kanapéra. „Volt olyan időszak, amikor annyira elcsüggedtem, hogy nem akartam folytatni az életemet.”

    „Te?” – kérdezte Eva.

    Rose néni bólintott. „Olyan sok minden volt, amire vágytam volna az életben.” Miközben beszélt, valamiféle szomorúság költözött a hangjába, amelyet Eva azelőtt soha nem hallott. „A legtöbb azonban soha nem következett be. Csak szívfájdalom volt, újra meg újra. Egy napon aztán rájöttem, hogy semmi nem úgy lesz, ahogy reméltem. Az bizony nyomasztó nap volt! Kész voltam mindent feladni és keserűségben leélni az életemet.”

    „Végül mit tettél?”

    „Egy ideig semmit. Egyszerűen dühös voltam. Sárkányként viselkedtem a körülöttem lévőkkel.” Ezután kicsit elnevette magát, de ez nem az a szokásos, szobát betöltő nevetés volt. „Gondolatban újra és újra csak egyetlen dallamot fújtam: »Ez nem igazság«. De végül felfedeztem valamit, ami az egész életemet megváltoztatta.”

    „És mi volt az?”

    „A hit – mosolygott Rose néni. – Felfedeztem a hitet. A hit reményhez vezetett, a hit és a remény pedig megerősített abban, hogy egy nap majd minden értelmet nyer, hogy a Szabadító miatt minden rossz jóra fordul majd. Ezek után már nem is láttam olyan nyomasztónak és porosnak az előttem álló ösvényt, mint amilyennek gondoltam. Kezdtem észrevenni az élénk kéket, a tündöklő zöldet és a tűzpirosat, és elhatároztam, hogy van választásom: lógathatom a fejemet és vánszoroghatok az önsajnálat poros útján; vagy lehet egy kis hitem, felölthetek egy vidám ruhát, belebújhatok a tánccipőmbe és végigszökdécselhetek az élet ösvényén, dalolva az út során.” Ekkorra már a hangja is úgy szökdécselt, mint a kislány a festményen.

    Rose néni a kisasztalhoz hajolt, és az ölébe vette rojtosra olvasott szentírásait. „Nem hiszem, hogy klinikai depressziótól szenvedtem volna, mert nem vagyok biztos benne, hogy abból ki tudod magad magyarázni. De az biztos, hogy az elkeseredést bemagyaráztam magamnak! Igen, voltak sötét napjaim, de a tépelődés és az aggódás ezen nem változtatott, inkább csak rontott a dolgokon! A Szabadítóba vetett hitem megtanította nekem, hogy nem számít, mi történt a múltban, a történetem végződhet happy enddel.”

    „Honnan tudod?” – kérdezte Eva.

    Rose néni felütötte a Bibliáját, és azt mondta: „Itt az áll:

    »Isten… velök lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velök, [és] az ő Istenök [lesz].

    És az Isten eltöröl minden könyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak«4.”

    Rose néni Evára nézett. Széles mosollyal azt suttogta, kissé remegő hangon: „Nem ez a legcsodálatosabb dolog, amit valaha hallottál?”

    De, valóban csodálatosan hangzik, gondolta Eva.

    Rose néni lapozott néhányat, és egy versre mutatott, hogy Eva olvassa fel: „A miket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, a miket Isten készített az őt szeretőknek.”5

    „Ilyen fényes jövővel – mondta Rose néni – miért hagynánk, hogy felemésszenek bennünket a múlt vagy a jelen azon dolgai, melyek nem egészen úgy alakulnak, ahogy terveztük?”

    Eva felhúzta a szemöldökét. „Na, várjunk csak egy percet – mondta. – Azt mondod, hogy boldognak lenni azt jelenti, hogy egy jövőbeli boldogságra várunk? Minden boldogságunk az örökkévalóságban van? Nem történhetne meg részben már most?”

    „Ó, dehogynem! – kiáltott fel Rose néni. – Drága gyermekem, a »most« része az örökkévalóságnak. Az örökkévalóság nem a halálunk után kezdődik! A hit és a remény nyitva tartja a szemünket mindarra a boldogságra, melyet elénk helyeztek.

    Ismerek egy verset, amely azt mondja, hogy az örökkévalóság a »most« pillanataiból áll.6 Nem akartam, hogy az én örökkévalóságom sötét és félelemmel teli »most«-okból álljon. És nem akartam az életemet egy sötét odúban, összeszorított fogakkal, csukott szemmel és megbánásokkal telve leélni, míg várom, hogy eljöjjön a keserves vég. A hit megadta nekem a reményt, amely ahhoz kellett, hogy már most örömteli legyen az életem!”

    „Szóval akkor, mit tettél?” – kérdezte Eva.

    „Hitet gyakoroltam Isten ígéreteiben azáltal, hogy jelentőségteljes dolgokkal töltöttem meg az életemet. Továbbtanultam. Lediplomáztam. Ez egy olyan szakmához vezetett el, amelyet szerettem.”

    Eva elgondolkodott ezen egy pillanatra, majd azt mondta: „De biztos nem az tett boldoggá, hogy elfoglaltad magad. Van egy csomó elfoglalt ember, akik nem boldogok.”

    „Hogy lehetsz ennyire bölcs ilyen fiatalon? – kérdezte Rose néni. – Teljesen igazad van. A legtöbb elfoglalt, boldogtalan ember elfeledkezett arról, ami a leginkább számít a világon: az, amiről Jézus azt mondta, hogy az evangéliuma lényege.”

    „És mi az?” – kérdezte Eva.

    „A szeretet – Krisztus tiszta szeretete – válaszolta Rose néni. – Tudod, minden más az evangéliumban – az összes csináld és ne tedd és legyél, mind – a szeretethez vezet. Amikor szeretjük Istent, szeretnénk Őt szolgálni. Olyanok szeretnénk lenni, mint Ő. Ha szeretjük felebarátainkat, akkor elkezdünk kevesebbet gondolni a saját gondjainkra, és segítünk másoknak a sajátjukkal.”7

    „És ez tesz bennünket boldoggá?” – kérdezte Eva.

    Rose néni bólintott és elmosolyodott, miközben könnybe lábadt a szeme. „Igen, drágám. Ez az, ami boldoggá tesz minket.”

    Többé már nem ugyanaz

    Másnap Eva megölelte Rose nénit, és köszönetet mondott mindenért. Visszatért a családjához és barátaihoz, a saját házába és a saját lakóhelyére.

    De többé már nem volt ugyanaz, mint azelőtt.

    Ahogy Eva felnőtt, gyakran eszébe jutottak Rose néni szavai. Eva idővel férjhez ment, felnevelte a gyermekeit, és hosszú és csodálatos életet élt.

    Egy napon pedig, amikor ott állt a saját házában, megcsodálva egy festményt egy pionírruhás kislányról, amint az egy élénk kék ösvényen ugrándozik, ráeszmélt, hogy közben annyi idős lett, mint egykor Rose néni volt azon az emlékezetes nyáron.

    Pionír lány szökdécsel

    Mikor erre rájött, egy különleges ima kezdett duzzadni a szívében. Eva hálát érzett az életéért, a családjáért, Jézus Krisztus visszaállított evangéliumáért, és azért a réges-régi nyárért, amikor Rose néni8 a hitről, reményről és szeretetről tanított neki.9

    Áldás

    Szeretett nőtestvéreim, barátaim Krisztusban, remélem és imádkozom azért, hogy legyen valami ebben a történetben, ami megérinti a szíveteket és inspirálja a lelketeket. Tudom, hogy Isten él és szeret benneteket, mindannyiótokat, egyenként.

    Amint a tanítványság nektek kijelölt ragyogó ösvényén jártok, azért imádkozom, hogy a hit megerősítse minden lépéseteket az utatokon; hogy a remény felnyissa a szemeteket arra a dicsőségre, melyet Mennyei Atyánk tartogat számotokra; és hogy szíveteket eltöltse az Isten és minden gyermeke iránti szeretet. Az Úr egyik apostolaként mindezt tanúbizonyságomként és áldásként hagyom veletek. Jézus Krisztus nevében, ámen.