Zengjen a harsona!
Gregory A. Schwitzer elder
a Hetvenektől
A világnak szüksége van Krisztus olyan tanítványaira, akik világosan és szívből tudják közvetíteni az evangéliumot.
Nyáron a feleségemmel két fiatal fiúunokánkra vigyáztunk, amíg a szüleik egy pionír túrán vettek részt a cövekükben. A lányunk biztos akart lenni abban, hogy a fiúk a vendégeskedés alatt is gyakorolják a zongorázást. Tudta, hogy pár nap a nagyszülőknél könnyen elfeledteti a gyakorlást. Az egyik délután úgy döntöttem, hogy leülök a 13 éves unokánk, Andrew mellé, és meghallgatom a zongorajátékát.
Az a fiú tele van energiával, és odáig van a természetért. Könnyen el tudná tölteni az egész napját vadászattal és horgászással. Miközben a zongorán gyakorolt, láttam rajta, hogy szívesebben horgászna éppen a közeli folyóban. Hallgattam, ahogy egymás után ütötte le egy ismerős dal akkordjait. Minden hangjegyet ugyanazzal az erővel és ütemben játszott, amitől nehéz volt világosan felismerni a dallamot. Leültem mellé a padra és elmagyaráztam, mennyire fontos egy kicsit nagyobb erővel megszólaltatni a dallam hangjegyeit, és egy kicsivel kevesebb erővel azokat, amelyek a dallam aláfestésére szolgálnak. Elbeszélgettünk arról, hogy a zongora több mint egy műszaki csoda. A saját hangjának és érzéseinek a kiterjesztése lehet, és egy csodálatos kommunikációs eszközzé válhat. Pont úgy, ahogy egy ember gördülékenyen beszél és halad szóról szóra, a dallamnak is úgy kell áramlania, egyik hangjegyről a másikra haladva.
Együtt nevettünk, ahogy újra és újra nekigyürkőzött. Gödröcskés arcán szélesebb lett a mosoly, amint egy ismerős dallam kezdett előkúszni a hangok korábbi vad kavalkádjából. Az üzenet világossá vált: „Isten gyermeke vagyok, Ő küldött a földre.”1 Megkérdeztem Andrew-t, hogy érzi-e a különbséget az üzenetben. Így válaszolt: „Igen, érzem, Nagyapa!”
Pál apostol a korinthusbelieknek írt levelében arra tanított bennünket, hogy a kommunikáció hangszerekhez hasonlít:
„Hiszen ha az élettelen hangszerek, akár fuvola, akár czitera, nem adnak megkülönböztethető hangokat, mimódon ismerjük meg, a mit fuvoláznak vagy cziteráznak?
Mert ha a trombita bizonytalan zengést tészen, kicsoda készül a harczra?”2
Nem volt a világnak még ekkora szüksége Krisztus olyan tanítványaira, akik világosan és szívből tudják közvetíteni az evangéliumot, mint most. A harsona zengő hívására van szükségünk.
Természetesen Krisztus volt a legjobb példa számunkra. Mindig bátorságot tanúsított abban, hogy kiálljon azért, ami helyes. Évszázadokon át visszhangzó szavaival hív bennünket, hogy ne felejtsük el szeretni Istent és felebarátainkat, megtartani Isten minden parancsolatát, és világosságként élni a világ számára. Nem félt felszólalni a földi hatalmasságok vagy korának uralkodói ellen, még akkor sem, amikor ezek szembeszegültek a Mennyei Atyja által Őrá bízott küldetéssel. Szavai nem az emberek szívének összezavarására, hanem azok megindítására szolgáltak. Világosan ismerte Atyja akaratát mindenben, amit mondott és tett.
Szeretem Péter példáját is, aki pünkösd napján bátran és érthetően vágott vissza a világi férfiaknak. Azon a napon számos országból gyűltek össze emberek, akik bírálták a korai szenteket, mert hallva őket nyelveken szólni, azt hitték róluk, hogy részegek. Péter, akiben felgerjedt a Lélek, felállt, hogy megvédje az egyházat és annak tagjait. E szavakkal tett bizonyságot: „Zsidó férfiak és mindnyájan, kik lakoztok Jeruzsálemben, legyen ez néktek tudtotokra, és vegyétek füleitekbe az én beszédimet!”3
Azután a Krisztusról szóló próféciákat tartalmazó szentírásokból idézett, és ezt az egyértelmű bizonyságot tette: „Bizonynyal tudja meg azért Izráelnek egész háza, hogy Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten, azt a Jézust, a kit ti megfeszítettetek.”4
Sokan hallották a szavait, érezték a Lelket, és 3000 fő csatlakozott a korai egyháztagok sorához. Erőteljes bizonyítéka ez annak, hogy igenis képes változást elérni egyetlen férfi vagy nő is, aki kész bizonyságot tenni, amikor a világ mintha az ellenkező irányba haladna.
Amikor egyháztagokként úgy döntünk, hogy kiállunk és erőteljes tanúságot teszünk Isten tanáról és az Ő egyházáról, valami megváltozik bennünk. Magunkra vesszük a képmását. Közelebb kerülünk az Ő Lelkéhez. Ő pedig előttünk jár majd, és ott lesz a jobb és a bal kezünkön, és Lelke a szívünkben lesz, angyalai pedig körülöttünk, hogy hordozzanak.5
Krisztus igaz tanítványai nem keresnek kifogásokat a tanra, amikor az éppen nem felel meg a világ aktuális elképzeléseinek. Pál egy másik olyan derék tanítvány volt, aki bátran kijelentette, hogy „nem szégyenl[i] a Krisztus evangyéliomát; mert Istennek hatalma az minden hívőnek idvességére”6 Az igaz tanítványok akkor is képviselik az Urat, amikor ez talán nem kellemes. Az igaz tanítványok vágya az, hogy az emberek szívét lelkesítsék, nem pedig az, hogy elkápráztassák őket.
Gyakran nem praktikus vagy kényelmes kiállni Krisztusért. Biztos vagyok benne, hogy ez volt a helyzet akkor is, amikor Pált Agrippa király elé hívatták, és felszólították, hogy tisztázza magát és mondja el a történetét. Pál habozás nélkül kijelentette a hitét, olyan erővel, hogy a félelmetes király beismerte: „majdnem” meggyőzte őt arról, hogy váljon kereszténnyé.
Pál válasza azon vágyáról tanúskodott, hogy maradéktalanul megértesse a mondanivalóját az emberekkel. Elmondta Agrippa királynak azon vágyát, hogy az őt hallók ne csak „majdnem” legyenek keresztényekké, hanem váljanak „teljesen” Krisztus tanítványaivá.7 Azok, akik világosan szólnak, véghezvihetik ezt.
Hosszú éveken át, amikor a Lehi álmáról szóló történetet tanulmányoztam a Mormon könyvében,8 mindig úgy gondoltam a nagy és tágas épületre, mint egy olyan helyre, ahol csak a leginkább lázadó szelleműek laknak. Az épület tele volt emberekkel, akik gúnyolódtak és mutogattak a hithűekre, akik az Isten igéjét jelképező vasrúdba kapaszkodva haladtak az élet fája felé, mely Isten szeretetét jelképezte. Egyesek nem bírták elviselni a nyomást, melyet a gúnyolódó emberek miatt éreztek, és elkóboroltak. Mások úgy döntöttek, hogy csatlakoznak az épületben lévő gúnyolódókhoz. Hát nem volt bátorságuk merészen felszólalni a világ bírálata vagy üzenetei ellen?
Ahogy azt figyelem, miként távolodik a mai világ Istentől, úgy vélem, hogy az épület egyre tágul. Sokan találják magukat a nagy és tágas épület folyosóin barangolva, fel nem ismerve azt, hogy valójában már elkezdtek részévé válni annak a kultúrának. Gyakran engednek a kísértéseknek és az üzeneteknek. Végül pedig azt látjuk, hogy megtalálják a közös hangot a bírálókkal és gúnyolódókkal.
Évekig úgy gondoltam, hogy a gúnyolódó tömeg azt neveti ki, ahogyan a hithűek az életüket élik, az épületből jövő hangoknak azonban mára megváltozott a modora és a hozzáállása. A gúnyolódók gyakran az evangélium egyszerű üzenetét igyekeznek elfojtani azáltal, hogy az egyház történelmének valamely részét támadják, illetve csípős bírálattal illetik a prófétát vagy más vezetőket. Támadják emellett tanaink legbelső magját és Istennek a föld megalkotásától fogva adott törvényeit is. Jézus Krisztus tanítványaiként és az Ő egyházának tagjaiként mi soha nem engedhetjük el azt a vasrudat! Muszáj, hogy a saját lelkünkből zengjen a harsona!
Az egyszerű üzenet az, hogy Isten a mi szerető Mennyei Atyánk, Jézus Krisztus pedig a Fia. Az evangélium visszaállíttatott ezen utolsó napokban az élő prófétákon keresztül, és ennek a Mormon könyve a bizonyítéka. A boldogság ösvénye azon az alapvető családi egységen keresztül vezet, melyet Mennyei Atyánk eredetileg megszervezett és kinyilatkoztatott. Ez az üzenet ama ismerős dallama, melyet sokan képesek felismerni, mivel már hallották azt a halandóság előtti életükben.
Utolsó napi szentekként itt az idő, hogy kiálljunk és bizonyságot tegyünk! Itt az idő, hogy az evangélium dallamának hangjai a világ zaja fölé emelkedjenek! Kiegészítem a világ Szabadítójának és Megváltójának üzenetét a saját bizonyságommal: Ő él! Evangéliuma visszaállíttatott, és az Ő parancsolatai szerinti életet élve és az Ő ösvényén haladva a boldogság és békesség áldásai elnyerhetők ebben az életben. Ez az én bizonyságom Jézus Krisztus nevében, ámen.