Ez teljes mértékben az emberekről szól

Miközben a pompás Franciaországi Párizs templom építését készítettük elő, egy olyan élményben volt részem, melyet soha nem fogok elfelejteni. 2010-ben, amikor rátaláltunk a templom telkére, a város polgármestere találkozót kért tőlünk, hogy jobban megismerhesse az egyházunkat. Ez a találkozó sorsdöntő lépést jelentett az építési engedély megszerzéséhez. Aprólékosan összeállítottunk egy prezentációt, benne számos utolsó napi szent templom lenyűgöző képével. Szívből reméltem, hogy építészeti szépségük ráveszi a polgármestert a projektünk támogatására.

Meglepetésemre a polgármester jelezte, hogy prezentációnk megtekintése helyett ő és a csapata inkább saját maguk járnának utána annak, hogy milyen egyház is vagyunk. A következő hónapban meghívtak minket, hogy térjünk vissza, és hallgassuk meg a városi tanács egyik tagjának a beszámolóját, aki mellesleg egyben vallástörténeti professzor is volt. A hölgy így szólt: „Elsősorban azt szerettük volna megérteni, hogy kik az önök egyházának tagjai. Először elmentünk egy úrvacsorai gyűlésükre. Leültünk a kápolna hátuljában, és gondosan megfigyeltük a gyülekezetet alkotó embereket és a viselkedésüket. Azután találkoztunk a szomszédaikkal – a cövekközpontjuk környékén lakókkal –, és megkérdeztük tőlük, hogy milyen emberek maguk, mormonok.”

„És milyen következtetésekre jutottak?” – kérdeztem kicsit aggódva. Így felelt: „Felfedeztük, hogy Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza van a legközelebb Jézus Krisztus eredeti egyházához, közelebb, mint bármely másik egyház, amelyet ismerünk.” Már majdnem tiltakoztam, mondván: „Ez nem teljesen helytálló! Ez nem az ahhoz legközelebbi egyház; ez maga Jézus Krisztus egyháza – ugyanaz az egyház, az igaz egyház!” Azonban visszafogtam magam, és inkább elmondtam magamban egy hálaadó imát. A polgármester ezt követően tájékoztatott minket, hogy annak alapján, amire jutottak, neki és csapatának nincs kifogása az ellen, hogy templom épüljön a közösségük területén.

Ahogy ma visszagondolok erre a csodálatos élményre, hálás vagyok a polgármester bölcsességéért és tisztánlátásáért. Tudta, hogy az egyház megértésének kulcsa nem abban rejlik, hogy megnézik épületeinek külső megjelenését, vagy akár jól megszervezett intézményként tekintenek rá, hanem az, ha hithű tagjainak millióin keresztül tekintenek rá, akik mindennap igyekeznek követni Jézus Krisztus példáját.

Az egyház meghatározását levezethetjük a Mormon könyvének ezen soraiból: „És azokat, akik Jézus nevében megkeresztelkedtek [vagyis az Úr tanítványait], Krisztus egyház[ának] nevezték.”¹

Másképp fogalmazva: az egyház teljes mértékben az emberekről szól. Rólatok szól, az Úr tanítványairól, akik szeretik és követik Őt, és akik szövetség által magukra vették az Ő nevét.

Russell M. Nelson elnök egyszer egy szép autóhoz hasonlította az egyházat. Mindannyian szeretjük, ha a járművünk tiszta és ragyog. Azonban az autó célja nem az, hogy vonzó masinaként kitűnjön, hanem az, hogy elvigye a benne ülő embereket.² Ugyanígy egyháztagokként mi is értékeljük, ha csoda szép, tiszta és jól karbantartott helyeken hódolhatunk, és azt is élvezzük, ha jól működő programjaink vannak. Azonban ezek csupán támogatási rendszerek. Egyetlen célunk, hogy Isten minden egyes fiát és leányát hívjuk, hogy jöjjenek Krisztushoz, és aztán utat mutassunk nekik a szövetség ösvényén. Ennél semmi nem fontosabb. A munkánk teljes mértékben az emberekről és a szövetségekről szól.

Hát nem csodálatos, hogy a név, mely kinyilatkoztatás által adatott a visszaállított egyháznak, összeköti az összes evangéliumi szövetség két legfontosabb elemét? Az első Jézus Krisztus neve. Ez az egyház az Övé, és az Ő megszentelő engesztelése és szövetségei jelentik az egyetlen utat a szabaduláshoz és a felmagasztosuláshoz. A második név ránk utal: a szentekre, vagyis az Ő tanúira és tanítványaira.

Amikor Franciaországban cövekelnökként szolgáltam, megtanultam annak fontosságát, hogy az emberekre összpontosítsunk. Szolgálatom elején nagyon becsvágyó céljaim voltak a cöveket illetően: új egyházközségek létrehozása, új gyülekezeti házak építése, és még az is, hogy templom épüljön a területünkön. Amikor hat évvel később felmentettek, ezen célkitűzések egyike sem valósult meg. Ezt teljes kudarcként is felfoghattam volna, azonban e hat év leforgása alatt egészen átalakultak a céljaim.

Ahogy a felmentésem napján ott ültem az emelvényen, elárasztott a hála és a siker mély érzése. Ránéztem a jelen lévő egyháztagok százainak arcára. Mindegyikükkel kapcsolatban fel tudtam idézni egy lelki élményt.

Ott voltak azok a fivérek és nőtestvérek, akik beléptek a keresztelés vizébe; azok, akiknek aláírtam az első ajánlását, hogy részesülhessenek a templom szent szertartásaiban; és azok a fiatalok és házaspárok, akiket teljes idejű misszionáriusként korábban elválasztottam vagy felmentettem. Voltak még sokan mások, akiknek akkor szolgáltam, amikor próbatételeken és gyötrelmeken mentek keresztül az életükben. Mindegyikük iránt mély testvéri szeretetet éreztem. Tiszta örömre leltem a szolgálatukban, és örvendeztem a Szabadító iránti fokozott hűségükben és a Belé vetett fokozott hitükben.

M. Russell Ballard elnök azt tanította: „Egyházi elhívásainkban nem a jelentésen szereplő statisztika, vagy a megtartott gyűlések a legfontosabbak, hanem az, hogy az egyes embereket – egyenként szolgálva őket, ahogy a Szabadító tette – felemeltük-e, bátorítottuk-e és végül megváltoztattuk-e.”³

Drága fivéreim és nőtestvéreim, vajon tevékenyek vagyunk az evangéliumban, vagy csupán elfoglaltak az egyházban? A kulcs az, hogy minden dologban a Szabadító példáját kövessük. Ha ezt tesszük, akkor természetes módon az egyének megszabadítására fogunk összpontosítani, nem pedig feladatok elvégzésére és programok kivitelezésére.

Megkérdeztétek már magatoktól, hogy milyen lenne, ha a Szabadító jövő vasárnap ellátogatna az egyházközségetekbe vagy gyülekezetetekbe? Mit tenne? Vajon aggasztaná az, hogy elég jók-e a szemléltetőeszközök, vagy hogy megfelelően vannak-e elhelyezve az osztályban a székek? Vagy találna valakit, akit szerethet, taníthat és megáldhat? Talán keresne egy új egyháztagot vagy egy barátot, akit üdvözölhet, egy vigasztalásra szoruló beteg testvért vagy egy kétkedő fiatalt, akinek szüksége van rá, hogy felemeljék és buzdítsák.

Jézus melyik osztályokba látogatna el? Nem lennék meglepve, ha először az elemis gyermekeket látogatná meg. Valószínűleg letérdelne és szemtől szembe beszélgetne velük. Kifejezné az irántuk érzett szeretetét, történeteket mesélne nekik, gratulálna a rajzaikhoz, és bizonyságot tenne Mennyei Atyjáról. Viselkedése egyszerű, őszinte és mesterkéltség nélküli lenne. Mi is tudunk így cselekedni?

Megígérem nektek, hogy ha igyekeztek beilleszkedni az Úr napirendjébe, akkor semmi nem lesz fontosabb azon emberek megtalálásánál, akiknek segíthettek és akiket megáldhattok. Az egyházban az egyének tanítására és a szívük megérintésére fogtok összpontosítani. Az lesz fontos számotokra, hogy lelki élményt biztosítsatok, nem pedig az, hogy tökéletes tevékenységet szervezzetek; hogy szolgálattételt nyújtsatok az embertársaitoknak, nem pedig, hogy kipipáljatok egy négyzetet, mely a látogatásaitok számát jelzi. Ez nem rólatok fog szólni, hanem róluk, akiket a testvéreinknek nevezünk.

Időnként azt mondjuk, hogy elmegyünk az egyházba. Azonban az egyház több egy épületnél vagy egy bizonyos helynél. A világ legeldugottabb részein található legszerényebb lakhelyeken éppen olyan valós és élő, mint itt, az egyház központjában, Salt Lake Cityben. Maga az Úr mondta, hogy „a hol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük”⁴.

Bárhová is megyünk, magunkkal visszük az egyházat: a munkába, az iskolába, a nyaralásra és különösen az otthonunkba. Puszta jelenlétünk és hatásunk elég lehet ahhoz, hogy szent hely legyen az, ahol épp vagyunk.

Emlékszem egy olyan barátommal folytatott beszélgetésre, aki nem a mi hitünket vallja. Meglepődve hallott arról, hogy az egyházunkban minden arra érdemes férfi megkaphatja a papságot. Azt kérdezte: „De akkor hány papságviselőtök van az egyházközségetekben?”

Azt feleltem: „30 és 40 között.”

Meghökkenten így folytatta: „Az én gyülekezetemben csak egy papunk van. Miért van szükség ennyi papra vasárnap délelőtt?”

Érdekesnek találtam a kérdést, és erre a válaszra éreztem sugalmazást: „Egyetértek veled. Nem hiszem, hogy ennyi papságviselőre lenne szükségünk a vasárnapi istentiszteleten. Azonban igenis szükségünk van egy papságviselőre minden otthonban. És ha egy otthonban nincs papságviselő, akkor más papságviselők kapják meg feladatul azt, hogy őrködjenek az adott család felett és szolgáljanak nekik.”

A miénk nem csupán vasárnapi egyház. Hódolatunk a hét minden napján folytatódik, függetlenül attól, hogy hol vagyunk és mit teszünk. Az otthonunk pedig különösen a „hitünk elsődleges szentélye”⁵. Otthon fordul elő leggyakrabban az, hogy imádkozunk, áldást adunk, tanulmányozunk, Isten szavát tanítjuk és tiszta szeretettel szolgálunk. Személyes tapasztalatból eredő bizonyságot tudok tenni arról, hogy az otthonunk szent hely, ahol bőségesen ott lehet a Lélek – éppen annyira, vagy időnként akár jobban is, mint a hódolat formális helyein.

Tanúbizonyságot teszek arról, hogy ez az egyház Jézus Krisztus egyháza. Ereje és lendülete az Ő tanítványai millióinak mindennapi tetteiből ered, akik napról napra igyekeznek követni az Ő páratlan példáját azzal, hogy törődnek másokkal. Krisztus él, és Ő irányítja ezt az egyházat. Russell M. Nelson elnök az a próféta, akit kiválasztott, hogy napjainkban vezessen minket és utat mutasson nekünk. Ezekről a dolgokról teszem bizonyságomat Jézus Krisztus nevében, ámen.