Még egy nap
Mindannyiunknak ott van az átélendő „ma”, és napunk sikeressé tételének kulcsa az, hogy hajlandóak legyünk áldozatot hozni.
Néhány évvel ezelőtt a barátainknak csodaszép kisbabájuk született: Brigham. Születése után Brighamnél egy Hunter-szindrómának nevezett ritka kórt állapítottak meg, ami sajnos azt jelentette, hogy a kisfiúnak rövid élete lesz. Egy napon, amikor Brigham és családja épp a templom kertjében sétáltak, Brigham kétszer is ezeket a szavakat mondta: „Még egy nap.” Másnap Brigham elhunyt.
Néha ellátogatok Brigham sírjához, és ilyenkor mindig elgondolkodom a „még egy nap” szókapcsolaton. Vajon mit jelentene, milyen hatással lenne az életemre annak tudata, hogy már csak még egy napom van hátra. Hogyan bánnék a feleségemmel, a gyermekeimmel és másokkal? Mennyire lennék türelmes és udvarias? Hogy viselném gondját a testemnek? Mennyire buzgón imádkoznék és kutatnám a szentírásokat? Szerintem így vagy úgy egy bizonyos ponton mindannyiunkat elér a „még egy nap” felismerése – a felismerés, hogy bölcsen kell használunk a rendelkezésünkre álló időt.
Az Ószövetségben olvashatjuk Ezékiás, Júda királyának történetét. Ésaiás próféta megmondta Ezékiásnak, hogy Ezékiás élete hamarosan véget ér. Ezékiás a próféta szavai hallatán imádkozni, könyörögni és keservesen sírni kezdett. Ekkor Isten még 15 évvel megtoldotta Ezékiás életét. (Lásd Ésaiás 38:1–5.)
Ha nekünk azt mondanák, hogy már csak rövid időnk van hátra, talán mi is további napokat kérnénk arra hivatkozva, hogy mit kellett volna megtennünk vagy másképp tennünk.
Függetlenül attól, hogy az Úr az Ő bölcsességében mennyi időt ad nekünk, egy dologban biztosak lehetünk: mindannyiunknak ott van az átélendő „ma”, és napunk sikeressé tételének kulcsa az, hogy hajlandóak legyünk áldozatot hozni.
Az Úr azt mondta: „Íme, a most mának neveztetik az Ember Fiának eljöveteléig, és bizony, ez az áldozathozatal napja” (T&Sz 64:23; kiemelés hozzáadva).
Az áldozathozatal [angolul] a latin sacer és facere szavakból ered, melyek azt jelentik, hogy valamit „szentté tesz”, valaminek tisztességet szerez.
„A mennyek áldását az áldozat hozza” (Dicsérd a férfit. Himnuszok, 17. sz.).
Hogyan teszi jelentőségteljessé és áldottá napjainkat az áldozathozatal?
Először is, a személyes áldozathozatal megerősít minket és értékkel ruházza fel azt, amiért áldozatot hozunk.
Néhány évvel ezelőtt egy böjti vasárnapon a szószékhez jött bizonyságot tenni egy idősebb nőtestvér. Egy Iquitos nevű városban lakott az Amazonas folyó perui szakasza mentén. Már a keresztelője óta mindig is célja volt az, hogy részesüljön a templom szertartásaiban a perui Limában. Hűségesen fizette a teljes tizedet, és évekig félretett csekélyke bevételéből.
E szavakkal juttatta kifejezésre azzal kapcsolatos örömét, hogy elment a templomba és részesült a szent szertartásokban: „Ma elmondhatom, hogy végre készen állok rá, hogy átmenjek a fátyolon. Én vagyok a világon a legboldogabb nő. Fogalmatok sincs róla, meddig gyűjtögettem a pénzt, hogy elmenjek a templomba, és hét napnyi hajózás és 18 órányi buszozás után végre elértem az Úr házába. Arról a szent helyről távozva azt mondtam magamnak, hogy mindazon áldozatok után, melyeket meg kellett hoznom ahhoz, hogy eljussak a templomba, nem fogom hagyni, hogy bármi miatt is könnyedén vegyem az ott kötött szövetségek bármelyikét, mert azzal minden kárba veszne. Ez egy nagyon komoly elkötelezettség!”
Ettől a drága nőtestvértől megtanultam, hogy a személyes áldozathozatal a döntéseink és az elhatározásaink egyik felbecsülhetetlen értékű hajtóereje. A személyes áldozathozatal mozgatja a tetteinket, az elkötelezettségeinket és a szövetségeinket, és tölti meg jelentéssel a szent dolgokat.
Másodszor, az általunk másokért hozott és a mások által értünk hozott áldozatok mindenkire áldást hoznak.
Amikor fogorvosnak tanultam, nem voltak túl biztatóak a helyi gazdasági kilátások. Az infláció miatt egyik napról a másikra drámaian lecsökkent a pénz értéke.
Emlékszem, hogy az egyik évben, amikor a sebészeti gyakorlatra készültem beiratkozni, a félév elkezdése előtt meg kellett vennem az összes sebészeti felszerelést. A szüleim félretették a szükséges összeget. Azonban egy éjszaka drámai változás történt. Amikor elmentünk megvenni a felszerelést, azt kellett látnunk, hogy az egészre szánt pénzünkből már csupán egy sebészeti csipeszre futja, semmi másra. Üres kézzel és nehéz szívvel tértünk haza, mert azt hittük, hogy elveszítem ezt az egyetemi félévet. Édesanyám azonban hirtelen így szólt: „Taylor, gyere velem, induljunk!”
Bementünk a belvárosba, ahol sok ékszerkereskedő volt. Az egyik üzletbe érve édesanyám elővett a retiküljéből egy kis kék bársonytasakot, mely csodaszép arany karkötőt rejtett, ezzel a felirattal: „Drága leányomnak: édesapádtól.” A karkötőt nagyapám adta neki az egyik születésnapjára. Ekkor a szemem láttára eladta.
Amikor megkapta a pénzt, így szólt hozzám: „Ha van valami, amiben biztos vagyok, az az, hogy fogorvos leszel. Menj és vegyél meg minden szükséges felszerelést!” Nos, el tudjátok képzelni, milyen tanuló vált belőlem ettől a pillanattól fogva? A legjobb akartam lenni és hamar be akartam fejezni a tanulmányaimat, mert tudtam, milyen magas árat követelt az áldozat, melyet édesanyám hozott.
Rájöttem, hogy a szeretteink által értünk hozott áldozatok úgy frissítenek fel minket, mint a hűs víz a sivatagban. Az ilyen áldozathozatal reményt és motivációt nyújt.
Harmadszor, az általunk hozott áldozat eltörpül Isten Fiának áldozatához képest.
Hiszen mekkora akár egy szeretett arany karkötő értéke is ahhoz az áldozathoz képest, amelyet maga Isten Fia hozott? Hogyan becsülhetjük meg ezt a végtelen áldozatot? Mindennap észben tarthatjuk azt, hogy van még egy napunk, amelyen élhetünk és hithűek lehetünk. Amulek ezt tanította: „Igen, szeretném, ha előrelépnétek, és nem keményítenétek meg többé a szíveteket; mert íme, most van szabadulásotok ideje és napja; ha tehát bűnbánatot tartotok és nem keményítitek meg a szíveteket, akkor a megváltás nagy terve rögtön érvénybe lép számotokra” (Alma 34:31). Más szóval, ha felajánljuk az Úrnak a megtört szív és töredelmes lélek áldozatát, akkor azonnal nyilvánvalóvá válnak életünkben a boldogság nagy tervének áldásai.
A megváltás terve Jézus Krisztus áldozatának köszönhetően lehetséges. Saját elmondása szerint ezen áldozathozatal „nyomán még én, Isten, mindenek közt a legnagyobb is reszkettem a fájdalomtól, és minden pórusból véreztem, és testben és lélekben is szenvedtem – és azt kívántam, hogy ne igyam ki a keserű poharat, és visszarettenjek” (T&Sz 19:18).
És ezen áldozathozatal miatt van az, hogy az őszinte bűnbánat folyamatát követve érezhetjük, amint lekerül rólunk a hibáink és a bűneink súlya. Valójában a bűntudatot, a szégyent, a fájdalmat, a bánatot és saját magunk lenézését tiszta lelkiismeret, boldogság, öröm és remény váltja fel.
Ugyanakkor az Ő áldozathozatalát megbecsülve és azért hálát érezve nagymértékben eltölthet minket annak hő vágya, hogy Isten jobb gyermekei legyünk, hogy távol maradjunk a bűntől, és hogy olyannyira betartsuk a szövetségeket, mint korábban soha.
Akkor a bűnei bocsánatát elnyerő Énóshoz hasonlóan mi magunk is vágyat érzünk majd arra, hogy áldozatot hozzunk és a testvéreink jólétére törekedjünk (lásd Énós 1:9). És még készségesebben akarjuk majd „még egy napig” megfogadni a felhívást, melyet Howard W. Hunter elnök intézett hozzánk, amikor azt mondta: „[S]imíts el egy vitát. Keress fel egy elfeledett barátot. Vesd el a gyanakvást, és váltsd fel bizalommal. […] Adj szelíd választ. Bátorítsd a fiatalokat. Mutasd ki hűségedet szavakban és tettekben. Teljesítsd az ígéretedet. Engedj el egy ellenszenvet. Bocsáss meg egy ellenségednek. Kérj elnézést. Törekedj megértésre. Vizsgáld felül a mások felé támasztott igényeidet. Először valaki másra gondolj. Légy kedves. Légy gyengéd. Nevess egy kicsit többet. Fejezd ki a háládat. Üdvözölj egy idegent. Vidítsd fel egy gyermek szívét. […] Mondd ki a szereteted, majd mondd ki újra” (Az egyház elnökeinek tanításai: Howard W. Hunter [2015]. 33.; átvéve innen: “What We Think Christmas Is,” McCall’s, Dec. 1959, 82–83).
Töltsük meg napjainkat azzal a lendülettel és erővel, melyet a személyes áldozathozatal, valamint az általunk hozott vagy másoktól kapott áldozat nyújt nekünk. És élvezzük különleges módon azt a békességet és örvendezést, melyet az Egyszülött áldozata nyújt nekünk; igen, azt a békességet, melyről azt olvasva esik szó, miszerint Ádám azért bukott el, hogy lehessenek emberek, és az emberek azért vannak – ti azért vagytok –, hogy örömötök lehessen (lásd 2 Nefi 2:25). Ez az öröm igazi öröm, amelyet kizárólag a Szabadító, Jézus Krisztus áldozathozatala és engesztelése adhat meg.
Azért imádkozom, hogy kövessük Őt, hogy higgyünk Őbenne, hogy szeressük Őt, és hogy minden alkalommal érezzük az Ő áldozata által tanúsított szeretetet, amikor lehetőségünk van arra, hogy még egy napot éljünk. Jézus Krisztus nevében, ámen.