Ok az ünneplésre
Azon utolsó napi szentek számára, akik abban az időben már felnőttek voltak, az 1978-as kinyilatkoztatás a papságról olyan esemény volt, amely az emlékezetükbe vésődött.
I.
A hír egy olyan telefonon keresztül jutott el hozzám, amely amúgy ritkán csörgött. A két fiammal éppen a kerten dolgoztunk annál a hegyi nyaralónál, amelyet azért építettünk, hogy időnként félrevonulhassak kipihenni a Brigham Young Egyetem elnökeként rám háruló nehéz felelősséget. Boyd K. Packer elder hívott. Beszámolt nekem a papságról szóló kinyilatkoztatásról, amelyet éppen akkor jelentettek be. Együtt örvendeztünk ezen, majd visszamentem ahhoz, amin éppen dolgoztam. Leültem egy korábban összehordott földkupacra, és odaintettem a fiaimat. Örömkönnyeket hullattam, miközben elmondtam nekik, hogy most már az egyház minden arra érdemes férfitagját el lehet rendelni a papságba.
Miért adott okot ekkora örömre a papságról szóló kinyilatkoztatás? Amikor fiatalemberként a jog területén tanultam és dolgoztam, 17 éven át az Amerikai Egyesült Államok középnyugati és keleti területein éltem. Láttam és átéreztem azok fájdalmát és csalódottságát, akik ezektől a korlátozásoktól szenvedtek, és azokét is, akik látták ezeket, bírálták ezeket, és magyarázatokat kerestek rájuk. Annak idején tanulmányoztam a felhozott indokokat, és nem éreztem egyik esetében sem az igazság megerősítését. Imádságos tanulmányozásom részeként rájöttem, hogy az Úr csak elvétve indokolja meg a szolgáinak adott parancsolatait és útmutatásait. Eltökéltem, hogy hűséges leszek a prófétai vezetőinkhez, és imádkozom, hogy eljöjjön az a nap, amikor mindenki élvezni fogja a papság és a templom áldásait, ahogyan azt a korlátozások kezdetén megígérték. Ekkor, 1978. június 8-án, eljött az a nap, én pedig örömkönnyeket hullattam.
II.
Ha belegondolunk, hogy mi történt 1978 óta, és történik ma is Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházában és a tagjai életében, akkor mindannyiunknak van oka az ünneplésre.
Intézményként az egyház fürgén reagált a papságról szóló kinyilatkoztatásra. Azonnal megindultak az elrendelések és a templomi ajánlások. Azokat az indokokat, amelyekkel előzőleg az afrikai ősökkel rendelkező egyháztagokat érintő korlátozásokat igyekeztek megmagyarázni – még azokat az indokokat is, amelyeket korábban az egyház áhítattal tisztelt vezetői fogalmaztak meg – haladéktalanul és nyilvánosan elvetették. Az Úr a prófétáján keresztül szólt az egyházához, az egyház pedig engedelmeskedett.
Ezzel ellentétben azonban az egyes egyháztagok szíve és gyakorlata nem változott meg hirtelen és egyetemesen. Egyesek azonnal és méltósággal elfogadták a kinyilatkoztatás következményeit, mások fokozatosan fogadták el, és voltak olyanok is, akik a saját életükben tovább folytatták azt a rasszista hozzáállást, amely a világon mindenütt oly sok fájdalmat okozott, többek között az elmúlt 40 év során is. Egyesek hátrafelé akartak és akarnak nézni, a múlt felülvizsgálatára összpontosítva, beleértve az immár idejétmúlt korlátozások okainak kutatását. Azonban az egyházban a legtöbben – köztük a rangidős vezetők is – a múlt csalódásai helyett inkább a jövő lehetőségeire összpontosítanak. A legtöbben bíznak az Úr bölcsességében és időzítésében, és elfogadják prófétájának iránymutatását. Miközben ezt tettük, rájöttünk az Úr ama prófétai tanításának jelentőségére, miszerint „az egyik lény éppen olyan értékes szemében, mint a másik” (Jákób 2:21). Miközben ezt tettük, új lendületet kaptunk az Úr Jézus Krisztus ama parancsolatának teljesítésére, miszerint mindenkinek – „minden nemzetnek, nemzetségnek, nyelvnek és népnek” (T&Sz 42:58) – tanítanunk kell az örökkévaló evangéliumot.
III.
Ha azzal foglalkozunk, ami nem lett kinyilatkoztatva, vagy azokkal a múltbéli magyarázatokkal, amelyeket korlátozott tudással bíró emberek adtak, az csakis találgatásokhoz és bosszúsághoz vezethet. A szeretetünket és a következő kiemelt kérést tolmácsoljuk mindazok felé, akik ilyesmin tépelődnek. Tekintsünk mindannyian előre hitünk egységében, és bízzunk az Úr azon ígéretében, mely szerint „mindenkit hív, hogy jöjjön hozzá és részesüljön a jóságából; és senkit nem utasít vissza, aki hozzá jön, feketét és fehéret, szolgát és szabadot, férfit és nőt” (2 Nefi 26:33).
A jövőbe tekintve a kinyilatkoztatás egyik legfontosabb, papságra gyakorolt hatása az, hogy isteni felszólítást jelent az előítéletek elhagyására Isten gyermekeinek bármely csoportjával szemben. A rasszizmus valószínűleg az előítéletek legismertebb forrása napjainkban, és mindannyiunkra vonatkozik a felszólítás, hogy tartsunk ebben bűnbánatot. Azonban Isten gyermekeinek számos csoportját sújtotta a történelem során – vagy sújtja ma is – üldöztetés, illetve az olyan előítéletekből fakadó hátrányok, amelyek többek között etnikai vagy kulturális vagy nemzetiségi vagy iskolázottsági vagy gazdasági alapokra épülnek.
Isten szolgáiként, akik tudással és felelősséggel rendelkeznek az Ő nagyszerű szabadítástervét illetően, sietnünk kell úgy felkészíteni a hozzáállásunkat és a tetteinket – mind intézményesen, mind pedig egyénileg –, hogy magunk mögött hagyjunk minden személyes előítéletet. Ahogy Russell M. Nelson elnök fogalmazott az Országos Szövetség a Színesbőrűek Felemelkedéséért (NAACP) vezetőségével tartott idei találkozónkat követően: „Közösen arra hívunk fel minden embert, szervezetet és kormány[t], hogy nagyobb udvariasságot tanúsítva dolgozzanak együtt, megszüntetve az előítéletek minden fajtáját.”1
Miközben azonban összefogunk az előítéletes hozzáállás és gyakorlat eltörléséért, emlékezzünk arra, hogy nem előítélet az egyház részéről, ha ragaszkodik bizonyos szabályokhoz, elősegítve az Úr azon követelményének érvényesülését, miszerint érdemesen kell belépni a templomba. Az Úr kijelentette, hogy a szövetségeknek és a parancsolatoknak való engedelmesség alapvető követelmény ahhoz, hogy szent áldásokat élvezhessünk. Az örök élethez és az örökkévaló családokhoz szükséges isteni követelmények eltörlésére irányuló bármiféle kísérlet olyan lenne, mintha Sátán tervét próbálnánk megvalósítani, miszerint „mindenki megszabadul majd”. Mi, halandók, a halandóság előtti életben egyszer már elutasítottuk Sátán tervét. Mennyei Atyánk tervét választottuk, amely megadja nekünk azt, hogy szabadon választhassuk és tarthassuk be azokat az örökkévaló szövetségeket és azokat a parancsolatokat, amelyek mindenkire egyenlő mértékben vonatkoznak. Istennél az egyenlőség nem a mindenki számára biztosított egyenlő végeredményt, hanem a mindenki számára biztosított egyenlő lehetőséget jelenti.
IV.
Eltökéltek vagyunk aziránt, hogy ebben az évfordulós programban előre tekintve ünnepeljük a papságról szóló kinyilatkoztatás 40. évfordulóját. Ennek során kiemelt megbecsülésünket fejezzük ki az afrikai ősökkel rendelkező csodás tagjaink felé, különösen pedig azon afroamerikai egyháztagok felé, akik a halványuló előítéletek nehéz átmeneti időszakában is kitartottak a hitben és a hithűségben. Most pedig a figyelmünket közösen e kinyilatkoztatás ama dicsőséges hatásaira irányítjuk, amelyeket az 1978 utáni időszakban Isten gyermekeinek megáldásában fejtett ki szerte a világon. Amint azt a prófétai vezetőink akkor kijelentették:
„…az Úr most tudatta akaratát, minden olyan gyermekének megáldására szerte a földön, aki hajlandó hallgatni felhatalmazott szolgáinak a hangjára és felkészülni az evangélium minden áldásának elnyerésére.”2
Ma már számos országban épülnek templomok, hogy megáldják Isten gyermekeit a fátyol mindkét oldalán. Együtt örvendezünk a földön és a mennyben. Ez is része annak, hogy felkészülünk arra, amikor másodszor is eljön Ő, aki az egyik Mormon könyve-beli prófétán keresztül kijelentette, hogy Ő „senkinek nem parancsolja meg…, hogy ne legyen része az ő szabadításában” (2 Nefi 26:24), és aki egy mai prófétán keresztül kijelentette, hogy „ha nem vagytok egyek, akkor nem vagytok az enyéim” (T&Sz 38:27).