Mind a ketten megáldattunk
Anna Fingerle
Németország, Hessen
Illusztráció: Carolyn Vibbert
Fél szememre megvakultam, amikor egy teherautó lesodort a kerékpáromról. Valamivel több mint négy évvel később, 2011 karácsonyának környékén késztetést éreztem, hogy papsági áldást kérjek az egyik fivértől, akit egy korábbi egyházközségemből ismertem. Csak alkalmanként futottam össze vele, így nem is igazán értettem, hogy miért őt kellene megkérnem. Tudtam, hogy vannak más érdemes papságviselők, akiket szintén megkérhetek.
Az ezt követő hetekben aztán egyre erősebbé vált az érzés, hogy áldásra van szükségem. Akkoriban templomszolgaként szolgáltam a Németországi Frankfurt templomban, ezért úgy döntöttem, hogy az egyik ott lévő testvértől kérek áldást.
Amint ezt eldöntöttem, belépett a templomba az a fivér, akivel kapcsolatban korábban a késztetést éreztem. Azonnal tudtam, hogy ez nem véletlen: Mennyei Atya azt szerette volna, ha pont ezt a fivért kérem meg. Összeszedtem a bátorságomat, és megkértem, hadd beszéljek vele a szertartásblokkot követően. Ő beleegyezett.
A későbbi beszélgetés során elmondtam neki, hogy nem tudom az okát, de azt éreztem, tőle kell áldást kérnem. Azt mondta, hogy örömmel segít. Behívott még egy fivért a helyiségbe, majd nekifogott, hogy áldást adjon nekem. Miután végzett, össze voltam zavarodva. Az áldás szép volt, de semmi különösebben érdekes nem hangzott el benne.
Kinyitottam a szememet. Mindkettőt.
Szinte teljesen élesen láttam az egész helyiséget. Nem akartam elhinni! Megkérdeztem a fivért, hogy vajon ő tudja-e, hogy miért pont tőle kellett megkapnom ezt az áldást. A válasza alázattal töltött el.
„Szerintem ez az áldás nemcsak neked szólt – mondta –, hanem nekem is. Holnap az unokahúgomnak fogok áldást adni, mert megkeresztelkedik. A családunk tagjai nem tevékenyek az egyházban, és majd’ 20 év óta ő az első, aki meg fog keresztelkedni. A családtagok közül sokan ott lesznek a keresztelőn, és nem voltam biztos benne, hogy elég erős-e a hitem ahhoz, hogy áldást adjak. Most már tudom, hogy meg tudom csinálni.”
A következő napokban a látásom eleget javult ahhoz, hogy letehessem a fehér botomat. Becsomagoltam, és egy levél kíséretében ennek a testvérnek ajándékoztam karácsonyra. „Tudom, hogy ez nem Mózes pálcája – írtam neki –, de azt remélem, hogy emlékeztetni fog téged az általad birtokolt papsági hatalomra.”
Mennyei Atya szeret minket, és gyönyörködik abban, ha megáldhat bennünket. Ez a karácsony idején kapott áldás nem csupán a látásomat állította helyre, de a papsági szolgálatba vetett bizalommal is felruházott egy alázatos papságviselőt.