2009
„Valaki megsérült!’
2009. május


„Valaki megsérült!”

A mások iránti felelősségérzet a hithű papsági szolgálat alapja is.

Kép
President Henry B. Eyring

Hálás vagyok azért a megtiszteltetésért és lehetőségért, hogy Isten papságához beszélhetek. Ma este az a célom, hogy segítsek nektek abban, hogy papsági szolgálatotokat bátran és határozottan végezzétek.

Szükségetek lesz a bátorságra és a határozottságra is, mivel az utolsó adományozási korszakban az Úr seregébe lettetek besorozva. Ez nem a béke időszaka. Ez már azóta így van, mióta Sátán – még a halandóság előtti létben – mozgósította seregeit a Mennyei Atyánk terve elleni küzdelemre. Az akkori harc részleteit nem ismerjük. Egy eredményét azonban igen. Sátánt és követőit leűzték a földre. Ádám és Éva megteremtése óta pedig ez a csata továbbra is folyik. És egyre fokozódik. A szentírások szerint ez a háború egyre hevesebbé fog válni, mely az Úr oldalán küzdők közül rengeteg áldozatot fog szedni.

Szinte mindegyikünk látott már csatateret a filmvásznon, vagy olvasott már ilyesmiről egy történetben. A fültépő robbanások zaja és a katonák kiáltásai közepette egy hang így kiált: „Valaki megsérült!”

Amikor ez a segélyhívás felhangzik, a hűséges katonatársak elindulnak a hang irányába. Egy másik katona vagy egy sebesültszállító a veszéllyel dacolva odasiet a bajtársához. A sérült pedig tudja, hogy a segítség úton van. Függetlenül attól, hogy mennyire veszélyes, valaki oda fog futni vagy kúszni, hogy időben odaérjen, és védelmet, valamint segítséget nyújtson. Ez igaz minden olyan csoportra, melynek tagjai egy nehéz és veszélyes küldetésben vesznek részt, melyet bármilyen áldozat árán is, de véghez kell vinniük. Az ilyen történetek tele vannak az olyan hűséges emberekről szóló beszámolókkal, akik eltökélték, hogy senkit sem hagynak hátra.

Hadd idézzek fel egy eseményt egy hivatalos feljegyzésből.1 1993 októberében a szomáliai harcok során két amerikai deszantos egy tűzharc közben megtudta, hogy két másik helikopter a közelükben zuhant le. A két katona még viszonylag biztonságban volt a levegőben. Rádión keresztül megtudták, hogy a lezuhant legénységet a földi csapatok nem tudják megmenteni. A becsapódás helyéhez pedig egyre több ellenséges katona közeledett.

Az eseményeket fentről figyelő két katona önként vállalkozott arra, hogy lemennek megvédeni súlyosan sérült bajtársaikat (a rádión a „bevetés” szót használták). Kérésüket a veszélyes helyzetre való tekintettel megtagadták. Ők még egyszer engedélyt kértek. Az engedélyt újra megtagadták. Harmadik kérésük után azonban leszállhattak.

Csupán kézifegyvereiket használva átküzdötték magukat a lezuhant géphez és azok sérült személyzetéhez. Lőfegyverek heves tüzében haladtak, miközben az ellenség egyre jobban bekerítette a zuhanás helyszínét. A sérülteket kihúzták a roncsok közül, és elfoglalták körülöttük a legveszélyesebb lőállásokat. Egészen addig védték bajtársaikat, amíg lőszerük el nem fogyott, és végül halálos sebet nem kaptak. Bátorságuk és áldozathozataluk megmentett egy pilótát, aki máskülönben odaveszett volna.

Haláluk után az Egyesült Államok legmagasabb katonai érdemrendjével tüntették ki őket, mely nemzetükben a felfegyverkezett ellenséggel szembeni bátorság legmagasabb szintű elismerése. A hadijelentésben az volt olvasható, hogy „messze túlszárnyalták szolgálati kötelességüket”.

Eltűnődtem azonban, hogy ezt vajon ők is így látták-e, miközben lezuhant társaikhoz igyekeztek. Hűségük miatt kötelességüknek érezték, hogy bármi áron kiálljanak bajtársaik mellett. Bátor cselekedetük és önzetlen szolgálatuk abból az érzésből fakadt, hogy felelősek voltak a bajtársak életéért, boldogságáért és biztonságáért.

A mások iránti ehhez hasonló felelősségérzet a hithű papsági szolgálat alapja is. Bajtársaink a körülöttünk lévő lelki összecsapásokban sérülnek meg. Csakúgy, mint azok az emberek, akiket szolgálnunk és védenünk kell a bajtól. A lelki sebek nem láthatók meg könnyen, csakis sugalmazott szemmel lehet felfedezni őket. Azok a püspökök, gyülekezeti elnökök és misszióelnökök, akik a Szabadító tanítványai előtt ülnek, képesek meglátni a sebesülteket és a sebeket.

Ez világszerte így volt az évek során. Emlékszem, amikor még püspökként egyszer megfigyeltem egy fiatal papságviselő arcát és testtartását, majd egy gondolat olyan élesen hatolt az elmémbe, hogy szinte hallottam a következő szavakat: „Találkoznom kell vele – mégpedig nagyon hamar. Valami történik. Segítségre van szüksége.”

Az ilyen sugalmazásokat soha nem hagytam figyelmen kívül, mivel tudtam, hogy a bűn által ejtett sebeket elsőre gyakran pont az nem érzi, akit érint. Olykor úgy tűnik, mintha Sátán valamivel eltompítaná a lelki fájdalmat, miközben tovább mélyíti a sebet. Hacsak nem történik hamar valami, hogy elkezdődhessen a bűnbánat, a seb egyre mélyebb lesz.

Így tehát olyan papságviselőkként, akik felelősek Mennyei Atyánk jó pár gyermekének lelki túléléséért, már azelőtt elindultok segíteni, hogy meghallanátok a segélykiáltást: „Valaki megsérült!” Néha még egy legjobb barát vagy más papsági vezetők vagy akár a szülők sem látják azt, amit ti felfedeztek.

Lehet, hogy sugalmazás által egyedül ti érzékeltétek a segélykérést. Mások esetleg azt gondolják, ami benneteket is megkísért: „Talán az a baj, amiről azt hittem, hogy láttam, csak a képzeletem műve. Mi jogom van ahhoz, hogy megítéljek egy másik embert? Ez nem az én felelősségem. Inkább nem foglalkozom vele addig, amíg ő nem kér segítséget.”

Csakis Izráel egy felhatalmazott bírájának adatott meg az a hatalom és felelősség, hogy megerősítse, valóban létezik és súlyos a seb, majd megvizsgálja azt, és Istentől jövő sugalmazás által előírja a szükséges kezelést, hogy a gyógyulás megkezdődhessen. Szövetség is kötelez arra, hogy eljussatok Isten lelkileg megsérült gyermekeihez. Felelősséggel tartoztok, hogy elég bátrak és határozottak legyetek ahhoz, hogy ne forduljatok el.

Két dolgot a tőlem telhető legjobban kell elmagyaráznom. Először azt, hogy miért rendelkeztek azzal a felelősséggel, hogy sérült barátaitok segítségére siessetek. Másodszor pedig, hogy miként tehettek eleget ennek a felelősségeteknek.

Először is, szövetség kötelez benneteket, amint azt világosan el is magyarázták nektek. Amikor elfogadtátok Isten belétek vetett bizalmát, hogy elnyerjétek a papságot, azt is elfogadtátok, hogy felelősek vagytok minden olyan dologért, melyet mások megmentéséért tesztek vagy nem tesztek meg, függetlenül attól, hogy az adott dolog milyen nehéznek és veszélyesnek tűnik számotokra.

Számtalan példát találunk olyan papságviselőkre, akik vállukra vették ezt a komoly felelősséget, ugyanúgy, ahogy azt nektek és nekem is kell. A Mormon könyvében Jákób így írta le a belé vetett szent bizalmat, amikor igyekezett segítséget nyújtani a nehéz körülmények között: „Most, szeretett testvéreim, én, Jákób, azon felelősségem szerint, mellyel Istennek tartozom, hogy józansággal magasztaljam fel hivatásomat, és hogy ruhámat megtisztíthassam a bűneitektől, feljöttem ezen a napon a templomba, hogy kijelenthessem nektek Isten szavát.”2

Nos, lehet, hogy kifogásoljátok, hogy Jákób próféta volt, ti pedig nem vagytok azok. Az általatok viselt hivatal azonban, függetlenül attól, hogy milyen szerepet tölt be a papságban, azt a kötelezettséget hordozza magában, hogy felemeljétek a „lecsüggesztett kezeket” és megerősítsétek az „ellankadt térdeket”.3 Az Úr szolgái vagytok, akik arra kötöttek szövetséget, hogy másokat a tőlük telhető legjobb módon segítsék úgy, ahogy Ő is tenné.

Nagyszerű lehetőségetekről és felelősségetekről a Prédikátor könyvében ez áll:

„Sokkal jobban van dolga a kettőnek, hogynem az egynek; mert azoknak jó jutalmok vala az ő munkájokból.

Mert ha elesnek is, az egyik felemeli a társát. Jaj pedig az egyedülvalónak, ha elesik, és nincsen, a ki őt felemelje.”4

Ebből meg fogjátok érteni Joseph Smith igaz és kijózanító szavait: „Csak a balgák játszadoznak az emberi lelkekkel.”5 Ahogy Jákób is hitte: annak az elbukott férfinak vagy nőnek a bánata, akinek segíthetett volna, de mégsem tette, saját keserűségévé válhat. A saját boldogságotok és a papságviselőkként általatok szolgált emberek boldogsága szorosan összefügg egymással.

Így hát eljutottunk ahhoz a kérdéshez, hogy miként segíthetjük legjobban azokat, akik szolgálatára és megmentésére elhívást kaptunk. Ez képességeitek és a lelki vészhelyzetben lévő személlyel való papsági kapcsolatotok természetétől függ majd. Hadd hozzak fel három olyan példát, mely papsági szolgálatotok során veletek is megtörténhet.

Elsőként nézzünk egy olyan helyzetet, ahol tapasztalatlan házitanítóként tapasztalt ároni papságot viselő társatok oldalán egy fiatal családot mentek meglátogatni. A látogatásra való felkészülés előtt imádkozni fogtok erőért és sugalmazásért, hogy megláthassátok a szükségleteiket, és tudhassátok, hogyan nyújtsatok segítséget. Amennyiben lehetséges, ezt az imát a társatokkal fogjátok elmondani, és megemlítitek benne azokat is, akiket majd látogatni fogtok. Imádkozás közben szívetek feléjük fordul, és Istenhez is közelebb kerültök. A társaddal együtt meg fogtok egyezni abban, hogy mit szeretnétek elérni. Tervet készítetek arra, hogy mit fogtok majd tenni.

Bármit is terveztetek, a látogatás során teljes éberséggel és alázattal fogtok figyelni. Ti fiatalok és tapasztalatlanok vagytok. Az Úr azonban tökéletesen ismeri a család lelki állapotát és szükségleteit. Szereti őket. Ti pedig, mivel tudjátok, hogy Ő azért küldött benneteket, hogy helyette cselekedjetek, bízhattok abban, hogy érezni fogjátok szükségleteiket, és azt, hogy mit tehettek azért, hogy feladatotokat teljesítve segítsetek. Ez az otthonukban tett személyes látogatáskor fog megtörténni. Ezért adja számotokra a Tan és a Szövetségek a következő papsági megbízatást: „Látogassatok meg otthonában minden egyháztagot, buzdítva „őket arra, hogy hangosan és titokban is imádkozzanak, és minden családi kötelességnek eleget tegyenek.”6

Majd pedig egy további feladat is vár rátok, mely még ennél is nagyobb tisztánlátást követel:

„A tanító kötelessége az, hogy mindig őrködjön az egyház felett, és velük legyen és erősítse őket;

És ügyeljen, hogy ne legyen gonoszság az egyházban, sem egymás iránti durvaság, sem hazudozás, rágalmazás vagy gonosz beszéd;

És ügyeljen, hogy az egyház gyakran összegyűljön, és arra is ügyeljen, hogy minden egyháztag megtegye a kötelességét.”7

Társaddal csak ritkán fogtok részletes sugalmazást kapni arra vonatkozóan, hogy e kötelességnek milyen mértékben tesznek eleget. Azonban saját tapasztalatomból megígérhetem nektek, hogy megkapjátok a felismerés ajándékát, hogy tudhassátok, mi az, ami jól megy az életükben. Ez alapján pedig képesek lesztek bátorítani őket. Egy másik dolgot is megígérhetek nektek: a társatokkal együtt sugalmazást fogtok kapni, hogy tudjátok, min kell változtatniuk, hogy a szükséges lelki gyógyulás megkezdődhessen. Mikor felvázoljátok, hogy minek kell történnie az életükben, az bizonyosan utal azon legfontosabb változtatások közül is néhányra, melyet az Úr szeretné, ha megtennének.

Ha a társatoknak az a benyomása, hogy valamilyen változást szorgalmazzon, figyeljétek, mit tesz. Valószínűleg meg fogtok lepődni azon, hogy a Lélek miként irányítja majd szavait. Határozott szeretet lesz a hangjában. Módot talál majd rá, hogy a szükséges változást az azt követő áldással össze tudja kötni. Ha az apának vagy az anyának van szüksége változásra, megmutathatja, hogy mindez miként vezet majd végül gyermekeik boldogságához. A változást úgy fogja leírni, mint eltávolodást a boldogtalanságtól egy jobb és biztonságosabb hely felé.

A ti hozzájárulásotok a látogatás során csekélynek tűnhet számotokra, azonban sokkal nagyobb erővel bírhat, mint azt gondolnátok. Az arcotok és viselkedésetek tükrözni fogja, hogy törődtök az emberekkel. Látni fogják, hogy szeretitek őket, az Úr pedig leveszi rólatok a félelmet. Így elég határozottak lesztek majd, hogy bizonyságot tegyetek az igazságról. A ti alázatos, egyszerű és talán rövid bizonyságotok könnyebben megérintheti egy ember szívét, mint a tapasztaltabb társatoké. Ezt már láttam megtörténni.

Bármilyen szerepet is játsszatok e papsági látogatásban, azon vágyatok, hogy az Úr nevében menjetek el az emberekhez, legalább két áldást fog hozni rátok. Először, érezni fogjátok Isten szeretetét az emberek iránt, akiket meglátogattok. Másodszor pedig, érezni fogjátok a Szabadító háláját azon vágyatokért, hogy megadjátok azt a segítséget, amire a Szabadító tudta, hogy szükségük van.

Azért küldött el hozzájuk benneteket, mert bízott abban, hogy felelősségérzettel a boldogság felé – és egyúttal Hozzá – terelitek majd őket.

Amint kicsit idősebbek lesztek, egy másik lehetőség is adódni fog a papsági szolgálatotok során. Jól fogjátok ismerni a kvórumban lévő társaitokat. Lehet, hogy kosaraztatok, fociztatok együtt, vagy részt vettetek néhány fiataloknak szóló tevékenységen és szolgálatban. Néhányan közületek szoros barátságokat kötöttek.

Fel fogjátok majd ismerni, hogy mikor boldogok és mikor szomorúak. Lehet, hogy egyikőtök sem fog vezető szerepet betölteni a kvórumban, azonban felelősnek fogjátok érezni magatokat a papságban lévő társaitokért. Valaki lehet, hogy bizalmasan megosztja veletek, hogy gondot jelent neki egy parancsolat megtartása, és tudjátok, hogy ez lelki sérüléseket fog okozni neki. Lehet, hogy tanácsot kér majd tőletek, mert bízik bennetek.

Tapasztalatból mondhatom, hogy ha sikerül hatással lenni rá, hogy visszatérjen a veszélyes útról, soha nem fogjátok elfelejteni azt az örömöt, mely az igaz barátságból fakad. Ha nem jártok sikerrel, megígérem nektek, hogy amikor barátotok bánatot és szomorúságot érez, mert bizonyosan így lesz, fájdalmát sajátotokként fogjátok érezni. Ha megpróbáltok segíteni, azzal még a barátotok marad. Sőt, éveken át arról beszélgethet veletek, hogy milyen jó dolgok történhettek volna, és hogy milyen hálás azért, hogy törődtetek vele annyira, hogy legalább megpróbáltatok segíteni. Akkor vigaszai lesztek majd, és újra meghívjátok őt, ahogy azt fiatal korotokban is tettétek, hogy térjen vissza ahhoz a boldogsághoz, melyet az engesztelés tesz lehetővé számára.

Az életetek egy későbbi időszakában apák lesztek – papságviselő édesapák. Amit a papsági szolgálatotok során tanultatok arról, hogy miként vezessetek el valakit a szomorúságtól a boldogsághoz, meg fogja adni nektek azt az erőt, melyet szeretnétek, és amelyre szükségetek van. Az emberek lelkéért való felelősségteljes munkálkodással eltöltött évek fel fognak készíteni benneteket arra, hogy segítsétek és megvédjétek majd családotokat, akiket jobban fogtok majd szeretni, mint ahogyan azt fiatal korotokban elképzeltétek. Tudni fogjátok, hogy a papság erejével miként vezessétek őket biztonságban.

Azért imádkozom, hogy a papsági szolgálat örömét egész életetekben és az örökkévalóságon át élvezhessétek. Imádkozom, hogy kifejlesszétek Mennyei Atyánk gyermekei iránt azt a bátorságot és szeretetet, mely Móziás fiait is arra késztette, hogy könyörögjenek az esélyért, hogy akár még a halállal és veszélyekkel is dacolva elvihessék az evangéliumot azok közé, kik megkeményítették a szívüket. Vágyuk és bátorságuk abból fakadt, hogy felelősnek érezték magukat a számukra idegen, de az örök gyötrelem veszélyében lévő emberek örök boldogságáért.8

Legyen meg bennünk is egy része annak a vágynak, melyet Jehova érzett az ez előtti világban, amikor azt kérte: hadd jöhessen le a dicsőséges királyságból, hogy minket szolgáljon, és az életét adja értünk. Azt kérte az Atyától: „Küldj engem.”9

Bizonyságomat teszem arról, hogy Isten hívott el benneteket, és azért küldött titeket, hogy az Ő gyermekeit szolgáljátok. Azt szeretné, hogy senkit ne hagyjunk hátra. Az egész világon Monson elnök rendelkezik a papság kulcsaival. Isten sugalmazást és erőt fog adni nektek, hogy eleget tudjatok tenni feladatotoknak, hogy segítsetek az Ő gyermekeinek visszatalálni ahhoz a boldogsághoz, melyet Jézus Krisztus engesztelése tett lehetővé. Erről teszek bizonyságot Jézus Krisztus szent nevében, ámen.

JEGYZETEK

  1. Lásd The U.S. Army Leadership Field Manual (2004), 28–29.

  2. Jákób 2:2.

  3. T&Sz 81:5.

  4. Prédikátor 4:9–10.

  5. History of the Church, 3:295.

  6. T&Sz 20:47.

  7. T&Sz 20:53–55.

  8. Lásd Móziás 28:1–8.

  9. Lásd Ábrahám 3:27.