Megpróbáltatás
Bizonyságomat teszem arról, hogy az Atyaisten él. Kijelölte számunkra az irányt, amelyet ha követünk, Ő lecsiszolhat, és tökéletesíthet bennünket, hogy Vele élhessünk.
Drága fivéreim és nőtestvéreim, nagyszerű és szent kiváltság számomra, hogy szólhatok hozzátok. Imádkozom, hogy szavaim hasznosak legyenek, és erőt adjanak nektek.
Bár életünk sok mindenben különbözik, egy kihívásban bizonyosan osztozunk. Mindannyiunkat érnek megpróbáltatások. Lehetnek olyan – néha huzamosabb – időszakok az életünkben, amikor csupán kisebb nehézségeink vannak. De emberi létezésünk természetében benne rejlik, hogy a nyugalmat felváltja az aggodalom, a jó egészség időszaka egyszer csak véget ér, és ránk köszöntenek a csapások. Amikor a kellemes napok egy időre tovatűnnek, a szenvedés megjelenése vagy az anyagi biztonság elvesztése félelmet, és néha haragot válthat ki belőlünk.
A harag – legalábbis részben – abból az érzésből ered, hogy ami történik, az igazságtalan. Az egészség és a biztonságból fakadó nyugalom érzése természetessé válhat, és úgy vélhetjük, hogy megérdemeljük. Amikor mindez szertefoszlik, elfoghat bennünket az érzés, hogy igazságtalanság történt velünk. Még egy bátor férfi ismerősöm is zokogott, és fizikai szenvedései miatt így kiáltott fel, mikor áldást készültek neki adni: „Mindig igyekeztem, hogy jó legyek. Hogy történhetett ez meg?”
A „hogy történhetett ez meg?” kérdés még fájdalmasabb, amikor a szenvedők közt ott látjuk saját szeretteinket is. Különösen azt nehéz elfogadnunk, amikor a csapás olyasvalakit ér, aki ártatlannak tűnik. A hányattatás ekkor megrendítheti a hitet abban, hogy valóban létezik egy szerető és mindenható Isten. Közülünk néhányan láttuk, amikor az effajta kétkedés egy egész nemzedéket megfertőzött a háborúk vagy az ínség idején. Ez a kétely valakiben egészen addig mélyülhet és terjedhet, míg végül teljesen elfordul Istentől, azzal vádolva Őt, hogy közömbös vagy kegyetlen. És ha nem vigyázunk, ezek az érzések oda vezethetnek, hogy az ember teljesen elveszíti hitét abban, hogy Isten egyáltalán létezik.
Az a célom ma, hogy biztosítsalak benneteket arról, hogy Mennyei Atyánk és a Szabadító élnek, és telve vannak szeretettel az egész emberiség iránt. Az, hogy lehetőséget kapunk szembenézni a megpróbáltatásokkal és a nehézségekkel, részben végtelen szeretetük jele. Isten megajándékozott bennünket azzal, hogy itt élhetünk a halandóságban, hogy felkészülhessünk arra, hogy elnyerjük Isten minden ajándéka közül a legnagyobbat: az örök életet. És lelkünk meg fog változni. Képesek leszünk arra vágyni, amit Isten akar, úgy gondolkodni, ahogyan Ő, és így felkészültté válni arra, hogy utódok végtelen sorát bízzák ránk, akiket taníthatunk és vezethetünk a próbatételeken át, hogy felnevelkedve ők is érdemessé váljanak az örök életre.
Nyilvánvaló, hogy ezen ajándék elnyeréséhez, és hogy ránk bízzák őket, át kell alakulnunk azáltal, hogy igazlelkű döntéseket hozunk még a nehéz helyzetekben is. Erre a hatalmas bizalomra a halandóság különböző próbatételei és megpróbáltatásai által készülhetünk fel. Ezt a tudást csak akkor kaphatjuk meg, ha ki vagyunk téve a megpróbáltatásoknak, valamint ha eközben Istent és Őérte másokat szolgálunk.
A tanulás e folyamatában megtapasztaljuk a nyomorúságot és a boldogságot, a betegséget és az egészséget, a bűnből fakadó fájdalmat és a megbocsátás örömét. Ezt a megbocsátást csakis a Szabadító végtelen engesztelése által kaphatjuk meg, amelyet Ő olyan fájdalom árán vitt véghez, mely számunkra elviselhetetlen lett volna, s melyet csak alig-alig vagyunk képesek felfogni.
Ez megvigasztal bennünket, amikor a gyötrelmek idején a Szabadító megígért segítségére várunk, mert Ő tapasztalatból tudja, hogyan gyógyíthat meg bennünket, és hogyan segíthet rajtunk. A Mormon könyve megadja nekünk a bizonyosságot az Ő vigasztaló erejéről. Ha hiszünk ebben az erőben, az türelmessé tesz bennünket, miközben imádkozunk, munkálkodunk és várjuk a segítséget. Ő tudta volna, hogyan segíthet rajtunk csupán kinyilatkoztatás által, de Ő úgy döntött, hogy saját tapasztalatából tanul. Íme Alma feljegyzése:
„És ő megy, mindenféle fájdalmat és megpróbáltatást és kísértést szenvedve el; és ez azért lesz, hogy beteljesedjen az ige, mely azt mondja, hogy magára fogja venni népének fájdalmait és betegségeit.
És magára veszi a halált, hogy megoldhassa a halál kötelékeit, amelyek népét lekötözik; és magára veszi a gyengeségeiket, hogy bensője irgalommal telhessen meg, a test szerint, hogy a test szerint tudhassa, hogyan segítse meg népét a gyengeségeik szerint.
Most a Lélek minden dolgot tud; mindazonáltal Isten Fia szenved a test szerint, hogy magára vehesse népe bűneit, hogy szabadításának hatalma szerint eltörölhesse a vétkeiket; és most íme, ez a bennem lévő bizonyság.”1
Még akkor is, ha érzed az Úr jóságát és azon képességének valóságát, hogy Ő megszabadít a nehézségekben, attól az még próbára teheti bátorságodat és a kitartáshoz való erődet. Joseph Smith próféta gyötrődve kiáltott fel a börtönben:
„Ó Isten! Hol vagy? És hol van a sátor, mely rejtekhelyedet fedi?
Meddig tartod vissza a kezed, és a szemed, igen, a te tiszta szemed meddig nézi az örök mennyekből néped és szolgáid sérelmeit, és füledet meddig járják még át kiáltásaik?”2
Az Úr válasza segített nekem, és a sötétség óráiban mindannyiunkat bátoríthat. Így szól:
„Fiam, békesség lelkednek; gyötrelmed és sanyargattatásaid csak egy rövid pillanatnyiak;
És aztán, ha jól kitartasz azokban, Isten fel fog magasztalni téged a magasban; és győzedelmeskedni fogsz minden ellenséged felett.
Barátaid melletted állnak, és ismét meleg szívvel és barátságos kezekkel fognak köszönteni
Még nem vagy olyan, mint Jób; barátaid nem vitatkoznak veled, és vétekkel sem vádolnak téged, mint azt Jóbbal tették.”3
Láttam már olyan hitet és bátorságot, mely abból a bizonyságból származott, hogy valóban az örök életre készítenek fel bennünket. Az Úr meg fogja menteni hithű tanítványait. És az a tanítvány, aki a megpróbáltatást fejlődési lehetőségként fogadja, amely által érdemessé válhat az örök életre, az békére lelhet a szenvedés idején.
Nemrégiben beszéltem egy fiatal édesapával, aki elveszítette állását a mostani gazdasági válságban. Tudja, hogy több százezer olyan ember van, aki pontosan ugyanilyen szakképzettséggel próbál elszántan munkát keresni, hogy elláthassa a családját. Nyugodt magabiztosságát látva megkérdeztem, mit tett azért, hogy ilyen biztos tud lenni abban, hogy meg fogja találni családja eltartásának módját. Azt mondta, megvizsgálta az életét, hogy megbizonyosodjon arról, minden tőle telhetőt megtett, hogy érdemes legyen az Úr segítségére. Nyilvánvaló volt, hogy a szükség órája és a Jézus Krisztusba vetett hite vezette odáig, hogy engedelmeskedjen Isten parancsolatainak, még akkor is, ha nehéz megtenni. Elmesélte, hogy akkor látta meg ezt a lehetőséget, miközben a feleségével Alma könyvét olvasták, ahol az Úr felkészítette a népet, hogy a megpróbáltatások által rátaláljanak az evangéliumra.
Biztosan emlékeztek arra a pillanatra, amikor Alma odafordult ahhoz a férfihoz, aki a népet vezette sanyargattatásuk közepette, és aki azt mondta neki, hogy szegénységük miatt üldözik és elutasítják őket. Így szól a feljegyzés:
„És most, amikor Alma ezt meghallotta, megfordult, arccal közvetlenül feléje, és nagy örömmel tekintett rá; mert látta, hogy megpróbáltatásaik igazán alázatossá tették őket, és készek az ige meghallgatására.
Ezért azután a másik csoporthoz már nem is szólott többet, hanem kinyújtotta a kezét, és azokhoz kiáltott, akiket látott, akik igazán töredelmesek voltak, és így szólt hozzájuk:
Látom, hogy alázatos szívűek vagytok; és ha így van, akkor áldottak vagytok.”4
A szentírás tovább dicséri azokat közülünk, akik a jólét idején is felkészültek a megpróbáltatásokra. Közületek sokaknak megvolt a hite ahhoz, hogy megpróbálja még a válság előtt kiérdemelni azt a segítséget, amelyre most szüksége van.
Alma így folytatta: „Igen, aki igazán megalázkodik és megbánja bűneit és mindvégig kitart, az áldott lesz – igen, sokkal áldottabb, mint azok, akik rendkívüli szegénységük miatt kényszerülnek alázatosságra.”5
Nemrégiben beszéltem egy olyan fiatalemberrel, aki nem csak élelmet és pénzt tett félre a nehézség idejére, amelyre az élő próféták figyelmeztettek, hogy el fog jönni. Elkezdte felkészíteni a szívét is, hogy érdemes legyen az Úr segítségére, amelyről tudta, hogy szüksége lesz rá a közeljövőben. Amikor munkája elvesztése napján megkérdeztem a feleségét, hogy aggódik-e, vidám hangon azt felelte: „Nem! Most jöttünk a püspöktől. Teljes tizedfizetők vagyunk.” Nos, még túl korai ezt mondani, de biztosan éreztem azt, amit ők is: „Minden rendbe fog jönni.” A tragédia nem csorbította a hitüket, hanem próbára tette, és megerősítette azt. És már a vihar közepette is megkapták az Úr által megígért békesség érzését. Biztosan más csodák is történnek majd.
Az Úr mindig a szükségben lévő személyhez igazítja a segítséget, hogy az a lehető legnagyobb mértékben megerősíthesse és megtisztíthassa őt. A segítség néha olyan sugalmazás formájában érkezik, amely arra ösztönzi a szükségben lévőt, hogy megtegyen valamit, ami különösen nehéznek tűnik. Az élet egyik legnagyobb próbatétele az, amikor a halál miatt elveszítjük szeretett férjünket vagy feleségünket. Hinckley elnök leírta a fájdalmát, amikor Hinckley nőtestvér többé nem volt mellette. Az Úr ismeri azok szükségleteit, akiket a halál elválasztott szeretteiktől. Látta az özvegyek fájdalmát, és saját földi tapasztalata miatt tudta, mire van szükségük. Szeretett apostolát kérte meg a kereszten vívott haláltusája közepette, hogy gondoskodjon özvegy édesanyjáról, aki most fiát is elveszíti. Ő átérzi a feleségüket elvesztett férfiak, és a férjük halála miatt magukra maradt feleségek nehézségeit.
A legtöbben ismerünk olyan özvegyeket, akiknek figyelemre van szükségük. Nagyon megérintett, amikor hallottam egy idősebb özvegyasszonyról – akit újra meg akartam látogatni – hogy azt a sugalmazást kapta, hogy látogasson meg egy nála fiatalabb özvegyasszonyt, hogy megvigasztalja őt. Egy özvegy, akinek magának is vigaszra volt szüksége, elküldetett, hogy megvigasztaljon egy másikat. Az Úr egyszerre két özvegyen segített, és megáldott őket azáltal, hogy arra ösztönözte őket, hogy bátorítsák egymást. Így segített mindkettőjüknek.
Alma 34. fejezetének tanúsága szerint az Úr ugyanígy segített azoknak az alázatos szegényeknek, akik meghallgatták az Ő szolgáinak tanításait és bizonyságát, és engedelmeskedtek azoknak. Bár bűnbánatot tartottak és megtértek, még mindig szegények voltak. Az Úr azonban elküldte ezeket az embereket, hogy megtegyenek valami olyasmit, amiről azt hitték, nem képesek rá, olyat, amire maguknak is szükségük volt. Meg kellett adniuk másoknak azt, amit ők maguk is az Úrtól reméltek. Szolgáin keresztül az Úr a következő nehéz feladatok elé állította e nélkülöző megtérteket: „Ha mindezen dolgok megtétele után elutasítjátok a szűkölködőket és a mezíteleneket, és nem látogatjátok meg a betegeket és a nyomorultakat, és nem adtok a javaitokból, ha van, azoknak, akiknek szükségük van arra – azt mondom nektek, hogy ha ezen dolgok közül valamelyiket is elhanyagoljátok, akkor íme, imátok hiábavaló, és semmit nem ér nektek, és olyanok vagyok, mint a képmutatók, akik megtagadják a hitet.”6
Ez túl nagy kérésnek tűnhet olyan emberektől, akik maguk is hasonló szegénységben élnek. Azonban ismerek egy fiatalembert, aki már házassága kezdetén ennek megtételére kapott sugalmazást. A feleségével alig tudtak kijönni kevéske pénzükből. De látott egy másik házaspárt, akik még náluk is szegényebbek voltak. Felesége nagy meglepetésére a segítségükre sietett szűkös jövedelmükből. Bár még mindig szegénységben éltek, a megígért békesség áldása nyugodott rajtuk. Később a legmerészebb álmaikat is felülmúló jóléttel áldattak meg. És ő továbbra is folytatta szokását: ha látott valakit, akit szegénység vagy bánat sújtott, mindig segített.
Van még egy megpróbáltatás, melyben ha jól kitartunk, áldást hoz ránk ebben az életben és mindörökre. A kor és betegség még a legjobbakat is képes próbára tenni. A barátom volt a püspökünk, amikor a lányaim még velünk laktak. Még mindig arról beszélnek, mit éreztek, amikor megosztotta egyszerű bizonyságát a tábortűznél, amikor a hegyekben kirándultak. Szerette őket, és ők tudták ezt. Aztán felmentették a püspökségből. Már korábban is szolgált püspökként egy másik államban. Találkoztam azokkal, akik a korábbi egyházközségének tagjai voltak, és ugyanúgy emlékeznek rá, ahogyan a lányaim.
Időről időre meglátogattam az otthonában, hogy megköszönjem a szolgálatát, és papsági áldást adjak neki. Egészsége fokozatosan romlani kezdett. Már nem emlékszem minden betegségére, amelyben szenvedett. Műtétre volt szüksége. Állandó fájdalmai voltak. Mégis minden alkalommal, amikor meglátogattam, hogy vigasztaljam, megfordította a helyzetet. Végül mindig én voltam az, aki megvigasztalódott. A háta és a lábai miatt rákényszerült, hogy bottal járjon. De mindig ott volt az egyházban, és az ajtó mellett ült, hogy mosolyogva üdvözölni tudja azokat, akik korábban érkeztek.
Soha nem felejtem el a meglepődés és csodálat érzését, amely akkor fogott el, amikor a hátsó bejárati ajtóból megláttam a kocsifelhajtónkon közeledni. Ez azon a napon történt, amikor a szemeteskukáinkat szoktuk kitenni, hogy elvigyék a közmunkások. Reggel tettem ki a kukát. Ő pedig egy kézzel felvonszolta a kukát a bejárón. A másik kezében lévő botjával egyensúlyozott. Segített nekem, mikor szükségem volt rá, pedig neki sokkal nagyobb szüksége lett volna segítségre, mint nekem. Mosolyogva és kérés nélkül segített.
Ismét meglátogattam, amikor már az ápolók és orvosok gondjaira volt bízva. Egy kórházi ágyon feküdt, még mindig fájdalmai voltak, és még mindig mosolygott. A felesége hívott oda azzal, hogy egyre gyengül. A fiammal adtunk neki egy papsági áldást, miközben az ágyban feküdt, mindenféle csövekhez és palackokhoz kapcsolva. Megpecsételtem rajta az áldást egy ígérettel, hogy lesz ideje és ereje megtenni mindazt, amit Isten szeretne, hogy még ebben az életben elvégezzen, és hogy kiálljon minden próbát. Amikor indulni akartam, és elléptem az ágyától, kinyújtva kezét, megszorította az enyémet. Meglepett szorításának ereje és hangjának határozottsága, amikor így szólt: „Meg tudom tenni.”
Azzal a gondolattal hagytam ott, hogy nemsokára újra látom. De még aznap jött a telefonhívás. Eltávozott arra a dicsőséges helyre, ahol látni fogja a Szabadítót, az ő és mindannyiunk tökéletes bíráját. A temetésén mondott beszédemben Pál szavai jutottak eszembe, amikor tudta, hogy oda megy, ahová az én szomszédom és barátom is:
„De te józan légy mindenekben, [szenvedd el a megpróbáltatásokat], az evangyélista munkáját cselekedd, szolgálatodat teljesen betöltsd.
Mert én immár megáldoztatom, és az én elköltözésem ideje beállott.
Ama nemes harczot megharczoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam:
Végezetre eltétetett nékem az igazságnak koronája, melyet megád nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró; nemcsak nékem pedig, hanem mindazoknak is, a kik vágyva várják az ő megjelenését.”7
Biztos vagyok benne, hogy barátomnak sikerült kitartania a szenvedésében, és örömteli mosollyal áll majd bírája elé.
Bizonyságomat teszem arról, hogy az Atyaisten él. Kijelölte számunkra az irányt, amelyet ha követünk, Ő lecsiszolhat, és tökéletesíthet bennünket, hogy Vele élhessünk. Bizonyságomat teszem, hogy a Szabadító él. Engesztelése lehetővé teszi, hogy megtisztíttassunk, miközben betartjuk parancsolatait és szent szövetségeinket. És saját tapasztalatból tudom, hogy Ő erőt fog adni nekünk ahhoz, hogy minden próbatételünkből fel tudjunk állni. Monson elnök az Úr prófétája. A papság összes kulcsát viseli. Ez az egyház az Úr igaz egyháza, melyben – Vele együtt – azon vagyunk, hogy felemeljük egymást, és ahol megáldattunk azzal, hogy segíthetünk szenvedő társainkon, akiket Ő az utunkba helyez. Jézus Krisztus nevében, ámen.