Az igazság s a kegyelem egy lett szeretetben
    Footnotes

    Az igazság s a kegyelem egy lett szeretetben

    Jézus Krisztus azért szenvedett, halt meg és támadt fel a halálból, hogy fel tudjon emelni minket az örök életbe.

    Biztosítókötél, heveder vagy bármiféle mászófelszerelés nélkül két fivér – 14 és 19 évesek (nevezzük őket Jimmynek és Johnnak) – kísérletet tettek arra, hogy megmásszanak egy puszta kanyonfalat a szülőföldemen, dél-Utahban lévő Snow Canyon Nemzeti Parkban. Nagy fáradság árán már majdnem felértek a sziklafal tetejére, amikor azt látták, hogy egy kiugró párkány megakadályozza őket az utolsó néhány méter megtételében. Képtelenek voltak átjutni rajta, de most már nem tudtak visszaereszkedni sem. Megrekedtek. Némi óvatos manőverezést követően John eléggé meg tudta vetni a lábát ahhoz, hogy öccsét feljuttassa a sziklaperem teteje nyújtotta biztonságba, saját magát azonban már nem tudta felemelni oda. Minél inkább erőlködött, hogy megfelelő kapaszkodót találjon, izmai annál inkább begörcsöltek. Egyre jobban eluralkodott rajta a pánik, és hatalmába kerítette a félelem, hogy veszélyben az élete.

    Tudta, hogy már nem sokáig lesz képes kitartani, ezért John úgy határozott, hogy egyetlen esélye van: meg kell próbálnia felugrani, hogy belekapaszkodhasson a feje fölött ágaskodó perem szélébe. Ha ez sikerül, akkor erős karjával talán fel tudja húzni magát a biztonságot jelentő csúcsra.

    Saját szavait idézem:

    „Mielőtt ugrottam volna, azt mondtam Jimmynek, hogy menjen, keressen egy faágat, amely elég erős ahhoz, hogy leeressze hozzám és felhúzzon vele, bár tudtam, hogy ezen a sziklás csúcson semmi ilyesmit nem találhat. Ez csak egy kétségbeesett csel volt arra, hogy ha nem sikerül az ugrás, a legkevesebb, amit megtehetek, az, hogy az öcsémnek ne kelljen végignéznie, amint a biztos halálba zuhanok.

    Miután elég időt vártam, hogy Jimmy látótávolságon kívülre kerüljön, elmondtam utolsó imámat – hogy szeretném, ha a családom tudná, mennyire szerettem őket, és hogy Jimmy biztonságban hazaérjen egymagában –, azután elrugaszkodtam. Az adrenalin elég löketet adott ahhoz, hogy sikerült még a könyökömet is megvetnem a sziklaperemen. Amikor azonban körbetapogatóztam a felszínen, semmi mást nem éreztem, csak a sík követ borító pergő homokot. Még mindig élesen emlékszem a porladó kő érzetére, ahogy ott lógtam, és semmiben sem tudtam megkapaszkodni – sehol egy szegély, egy sziklataréj, semmi, amit megragadhatnék vagy megmarkolhatnék. Éreztem, ahogy az ujjaim lassacskán csúszni kezdtek visszafelé a homokos felszínen. Tudtam, hogy vége az életemnek.

    De akkor, mint egy nyári zivatarban felvillanó villámcsapás, hirtelen két kéz nyúlt elő valahonnan a szikla pereme mögül, méretüket meghazudtoló erővel és elszántsággal ragadva meg a csuklómat. Hűséges öcsikém nem indult el valamiféle képzeletbeli faágat keresni. Miután pontosan sejtette, hogy mire készülök, egy tapodtat se mozdult. Egyszerűen csak várt – nesztelenül, szinte lélegzetvisszafojtva –, jól tudva, hogy elég ostoba leszek ahhoz, hogy megpróbáljak felugrani. Aztán amikor valóban ugrottam, akkor megragadott, megtartott, és nem hagyott lezuhanni. Azok az erős testvéri karok megmentették az életemet azon a napon, amikor tehetetlenül lógtam a biztos halált jelentő mélység felett.”1

    Drága fivéreim és nőtestvéreim, ma húsvétvasárnap van. Noha mindig emlékeznünk kell (hetente ígéretet is teszünk erre az úrvacsorai imák során), mindazonáltal a mai az év legszentebb napja, hogy különösképpen emlékezzünk azokra a testvéri kezekre és eltökélt karokra, amelyek lenyúltak a halál szakadékába, hogy megmentsenek bennünket bukásainktól és kudarcainktól, bánatainktól és bűneinktől. Ezt a John és Jimmy családja által elmesélt történetet használva háttérként most hálámat fejezem ki az Úr Jézus Krisztus engeszteléséért és feltámadásáért, és köszönetet mondok mindazon eseményekért Isten mennyei tervében, amelyek elvezettek oda és jelentéssel töltik meg azt a kifejezést, hogy „Jézusunk mily nagyon szeretett”2.

    Egyre fokozottabban világias társadalmunkban épp olyan ritka, mint amilyen ódivatú Ádámról és Éváról, vagy az Éden kertjéről beszélni, vagy a halandóságba történő „szerencsés bukásukat” említeni. Mindazonáltal az az egyszerű igazság, hogy nem tudjuk teljességgel megérteni Krisztus engesztelését és feltámadását, és nem fogjuk megfelelően nagyra becsülni születésének vagy halálának páratlan célját – más szavakkal: lehetetlen igazán megünnepelni a karácsonyt vagy a húsvétot – anélkül, hogy megértenénk, hogy létezett egy valódi Ádám és Éva, akik elbuktak az Éden kertjében, előidézve minden ezzel járó következményt.

    Nem ismerem a részleteit annak, hogy mi történt ezen a bolygón azt megelőzően, azt azonban tudom, hogy ők ketten Isten mennyei keze által lettek megalkotva, és egy ideig egyedül éltek paradicsomi körülmények közepette, ahol nem volt sem emberi halál, sem jövőbeli család, valamint hogy bizonyos döntések sorozata által megszegték Isten egyik parancsolatát, ami aztán megkövetelte, hogy hagyják maguk mögött ezt a kerti környezetet, ugyanakkor lehetővé tette, hogy gyermekeik legyenek, mielőtt szembenéznének a fizikai halállal.3 Tovább fokozta körülményeik siralmasságát és összetettségét, hogy vétkük lelki következményekkel is járt: mindörökre kivágattak Isten színe elől. Mivel mi ezután ebbe a bukott világba születtünk, és mivel mi magunk is áthágjuk Isten törvényeit, mi is ugyanazokra a büntetésekre vagyunk ítélve, mint amelyekkel Ádámnak és Évának kellett szembenéznie.

    Micsoda szorult helyzet! Az egész emberiség szabadesésben zuhan – minden férfi, nő és gyermek fizikailag a maradandó halál irányába bukdácsol, lelkileg pedig az örök gyötrelem felé sodródik. Ez lenne hát az élet célja? Ez jelentené a halandó tapasztalat nagy fináléját? Mindannyian ott lógunk csupán egy rideg kanyonban valahol a közömbös világegyetemben, mind valamiféle támaszt, valamiféle kapaszkodót keresve – hogy aztán ne találjunk mást, csupán az ujjaink közül kipergő homokot, semmit, ami megmenthetne, semmit, amibe belekapaszkodhatnánk, és leginkább semmit, ami belénk kapaszkodna? Életünk egyedüli célja egy semmitmondó egzisztenciális gyakorlat lenne – pusztán annyi, hogy olyan magasra ugorjunk, amennyire csak tudunk, megkapaszkodjunk a számunkra előírt hetven-egynéhány évig, aztán kudarcot vallva elbukjunk, lezuhanjunk, és csak zuhanjunk, zuhanjunk mindörökké?

    Az e kérdésekre adott válasz egy egyértelmű és örökkévaló nem! Ősi és mai prófétákkal együtt bizonyságot teszek arról, hogy „minden dolog annak bölcsessége szerint történt, aki minden dolgot tud”4. Így tehát attól a pillanattól fogva, hogy első szüleink kiléptek az Éden kertjéből, mindannyiunk Istene és Atyja, számítva Ádám és Éva döntésére, magukat a mennyei angyalokat küldte hozzájuk, hogy kijelentsék számukra – és az időkön át számunkra is –, hogy ez az egész eseménysorozat a mi örökkévaló boldogságunkért lett eltervezve. Részét képezte az Ő isteni tervének, amely biztosított egy Szabadítót, magának Istennek a Fiát – egy másik Ádámot, ahogyan Pál apostol nevezte5 –, aki eljön majd az idők delén, hogy engesztelést hozzon az első Ádám vétkéért. Ez az engesztelés pedig teljes győzelmet fog aratni a fizikai halál felett, feltétel nélkül biztosítva a feltámadást minden embernek, aki valaha is megszületett vagy meg fog születni erre a világra. Irgalommal telve a személyes bűnök megbocsátását is lehetővé teszi mindenkinek, Ádámtól kezdve a világ végezetéig, a bűnbánatnak és az isteni parancsolatok betartásának feltételével.

    Elrendelt tanúi egyikeként kijelentem ezen a húsvét reggelen, hogy a Názáreti Jézus volt a világ e Szabadítója, ez „az utolsó Ádám”6, hitünk Szerzője és Beteljesítője, az örök élet Alfája és Omegája. „Mert a miképen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek”7 – jelentette ki Pál. Lehi próféta-pátriárka pedig azt mondta: „Ádám elbukott, hogy lehessenek emberek… És az idő teljességében eljön a Messiás, hogy az emberek gyermekeit megválthassa a bukástól.”8 Legmélyrehatóbban pedig a Mormon könyve-beli Jákób próféta tanította a Jézus Krisztus engeszteléséről szóló kétnapos prédikációjában, hogy „a feltámadásnak a bukás következményeként szükségképpen el kell jönnie”9.

    Ma tehát a győzelem ajándékát ünnepeljük: a győzelemét minden bukás felett, melyet valaha is megtapasztaltunk; minden bánat felett, melyet valaha is megismertünk; minden csüggedés felett, melyet valaha is átéltünk; minden félelem felett, mellyel valaha is szembesültünk – nem is szólva a halálból való feltámadásunkról és a bűneinkre nyert bocsánatról. Ez a győzelem pedig azoknak az eseményeknek köszönhetően vált elérhetővé számunkra, melyek egy, a pontosan a mostanihoz hasonló hétvégén történtek több mint két évezreddel ezelőtt Jeruzsálemben.

    A Gecsemáné kertjének lelki gyötrelmével kezdődően a Kálvárián álló keresztre való felfeszítésen át egy gyönyörű vasárnap reggelen egy ajándékba adott sírkamrában végződve egy bűntelen, tiszta és szent ember, maga Isten Fia, megtette azt, amit addig még egyetlen ember sem tett meg – vagy tudott volna megtenni –, aki meghalt. Saját erejénél fogva feltámadt a halálból, hogy teste soha többé ne váljon külön a lelkétől. Saját akaratából lehullatta magáról a temetkezési gyolcsot, melybe begöngyölték, gondosan külön helyezve „a keszkenő[t], a mely az ő fején volt”10, ahogyan a szentírás mondja.

    Az engesztelés és a feltámadás ama első húsvéti eseménysorozata a világ történelmében valaha is előforduló legfontosabb következményekből álló pillanatból, a legnagylelkűbb ajándékból, a legszörnyűbb fájdalomból és a szeretet legnemesebb megnyilvánulásából állt. Jézus Krisztus, Isten Egyszülött Fia azért szenvedett, halt meg és támadt fel a halálból, hogy mint villám a nyári zivatarban, megragadhasson minket, miközben zuhanunk, megtarthasson a hatalmával, és a parancsolatainak való engedelmességünk által fel tudjon emelni bennünket az örök életbe.

    Ezen a húsvéton köszönetet mondok Neki és az Őt nekünk adó Atyának azért, hogy Jézus, noha megsebzett lábakon, de még mindig diadalmasan áll a halál felett. Ezen a húsvéton köszönetet mondok Neki és az Őt nekünk adó Atyának azért, hogy Jézus, noha átszegzett tenyérrel és megsebzett csuklóval, de még mindig véget nem érő irgalmat nyújt felénk. Ezen a húsvéton köszönetet mondok Neki és az Őt nekünk adó Atyának azért, hogy így énekelhetünk egy véres verejtéktől pecsétes kert, egy szegekkel átütött kereszt és egy dicsőségesen üres sírkamra előtt:

    A szabadítás nagy terve

    Mily csodás, mily teljes!

    Az igazság s a kegyelem

    Egy lett szeretetben.11

    A feltámadt Úr Jézus Krisztus szent nevében, ámen.