Papság – egy szent ajándék
Thomas S. Monson elnök
Mindannyiunkra rábízták az egyik legdrágább ajándékot, melyet az emberiségre valaha is ráruháztak.
Az egyik legélénkebb emlékemet arról az eseményről őrzöm, amikor újonnan elrendelt áronipapság-viselőként részt vettem egy papsági gyűlésen és énekeltem a nyitó himnuszt: „Isten hű fiai, tiétek a szent papság.”1 Azokhoz szólva, akik ma itt a Konferencia-központban, valamint világszerte összegyűltetek, e különleges himnusz szavait idézve mondom én is azt, hogy gyertek Isten hű fiai, kik elnyertétek a papságot! Gondoljuk át az elhívásunkat, tekintsük át a feladatainkat, határozzuk meg a kötelességünket, és kövessük Urunkat, Jézus Krisztust! Jóllehet életkorunk, szokásaink vagy nemzetiségünk különböző, papsági elhívásainkban egyek vagyunk.
Az, hogy Keresztelő János Oliver Cowderynek és Joseph Smithnek visszaállította az ároni papságot, a legjelentősebb történés mindannyiunk számára. Hasonlóképpen azt az eseményt is nagy becsben tartjuk, amikor a melkisédeki papság visszaállíttatott Josephnek és Olivernek Péter, Jakab és János által.
A legkomolyabban kell hát tekintenünk az általunk viselt papsággal járó elhívásainkra, felelősségeinkre és kötelességeinkre.
Hatalmas felelősséget éreztem, amikor diakónusként elhívtak, hogy a kvórum titkáraként szolgáljak. Az általam vezetett feljegyzéseket a lehető leglelkiismeretesebben vezettem, mivel a tőlem telhető legjobban akartam szolgálni az elhívásomban. Munkámat hatalmas büszkeséggel végeztem. Az azóta betöltött összes pozíciómban is mindig az vezérelt, hogy a képességeimhez mérten minden tőlem telhetőt megtegyek.
Remélem, hogy az ároni papságba elrendelt összes fiatal férfi megkapta az elrendelt elhívásának szentségével kapcsolatos lelki felvilágosítást és lehetőségeket arra, hogy felmagasztalja ezt az elhívását. Nekem diakónusként akkor volt ilyen lehetőségben részem, amikor a püspökség megkért, hogy vigyem el az úrvacsorát egy házhoz kötött egyháztagnak, aki úgy másfél kilométerre lakott a gyülekezeti házunktól. Azon a különleges vasárnap délelőtt kopogtattam Wright testvér ajtaján, majd hallottam, ahogy gyenge hangján behív az otthonába. Ekkor azonban nem csupán szerény hajlékába léptem be, hanem egy olyan szobába, melyet eltöltött az Úr Lelke. Odaléptem Wright testvér ágyához, majd óvatosan egy falat kenyeret helyeztem az ajkaihoz. Azután odatartottam a vizes pohárkát, hogy ihasson belőle. Mikor elköszöntem tőle, ő csak könnyes szemmel annyit mondott: „Isten áldjon, fiam.” Isten pedig valóban megáldott – azzal, hogy méltányolni tudjam az úrvacsora szent jelképeit, valamint az általam viselt papságot is.
Az egyházközségünkben lévő egyik diakónus, tanító vagy pap sem fogja soha elfelejteni azokat az emlékezetes látogatásokat, melyeket a Utah állambeli Clarksonba, Martin Harris sírjához tettünk, aki a Mormon könyve három tanújának egyike volt. Miközben ott álltunk a sírját jelölő magas gránitoszlop előtt, az egyik kvórumvezetőnk pedig felolvasta nekünk a Mormon könyve elejéről a három tanú bizonyságtételének mélyreható szavait, fokozatosan egyre jobban megszerettük e szent feljegyzést és a benne található igazságokat.
Akkoriban azt a célt tűztük ki, hogy Móziás fiaihoz hasonlóvá váljunk. Ezt olvashatjuk róluk:
„[M]egerősödtek az igazság ismeretében, mert jó felfogású emberek voltak és szorgalmasan kutatták a szentírásokat, hogy Isten szavát megismerjék.
De ez nem minden; sok imádkozásnak és böjtnek adták magukat, ezért rendelkeztek a prófétálás lelkével és a kinyilatkoztatás lelkével, és amikor tanítottak, akkor Istentől való hatalommal és felhatalmazással tanítottak.”2
El sem tudok érdemesebb célt képzelni egy fiatal férfi számára annál, hogy olyan bátornak és igazlelkűnek nyilvánítsák, mint Móziás fiait.
Ahogy közeledett a 18. születésnapom, és készültem a második világháború miatti kötelező katonai szolgálatomra, ajánlást kaptam a melkisédeki papság elnyerésére, melyhez azonban először fel kellett hívnom a cövekelnökömet, Paul C. Childot, hogy interjút készíthessen velem. Olyan ember volt ő, aki egyszerűen imádta és értette is a szentírásokat, és minden szándéka az volt, hogy mások is hasonlóképpen tegyenek. Mivel a barátaimtól már korábban hallottam, hogy milyen részletes és alapos interjúkat szokott tartani, reméltem, hogy a szentírásokkal kapcsolatos tudásom nem fog nagyon előtérbe kerülni. Éppen ezért, amikor felhívtam, azt javasoltam, hogy a következő vasárnap egy olyan időpontban találkozzunk, ami nem sokkal a saját úrvacsorai gyűlése előtt volt.
Ő erre így felelt: „Ó, Monson testvér, akkor nem lenne elég időnk arra, hogy tanulmányozzuk a szentírásokat.” Aztán azt javasolta, hogy inkább három órával az úrvacsorai gyűlése előtt találkozzunk és megkért, hogy majd hozzam magammal a személyesen bejelölgetett és jegyzetekkel ellátott szentíráskötetemet.
Amikor azon a vasárnapon megérkeztem az otthonába, szívélyesen fogadtak, az interjú pedig kezdetét vette. Child elnök ekkor ezt mondta: „Monson testvér, te viseled az ároni papságot. Előfordult már, hogy részesültél az angyalok szolgálatában?” Nemmel válaszoltam. Amikor megkérdezte, hogy tudtam-e, hogy márpedig jogosult vagyok erre, szintén nemmel feleltem.
Aztán így utasított: „Monson testvér, mondd fel nekem fejből a Tan és a szövetségek 13. szakaszát.”
Én pedig elkezdtem: „Szolgatársaim, a Messiás nevében rátok ruházom Áron papságát, amely rendelkezik az angyalok szolgálattételének… kulcsaival…”
„Itt állj meg!” – utasított Child elnök. Aztán kedves, nyugodt hangon a következő tanácsot adta: „Monson testvér, soha ne feledd, hogy áronipapság-viselőként jogosult vagy az angyalok szolgálattételére.”
Olyan érzésem támadt, mintha akkor tényleg ott lett volna egy angyal a szobában. Azt az interjút soha nem fogom elfelejteni. Még mindig érzem annak az ünnepélyes eseménynek a lelkületét, amikor együtt felolvastuk az ároni és a melkisédeki papság felelősségeit, kötelességeit és áldásait – mely áldásokban nem csak nekünk lehet részünk, hanem családunknak és azoknak is, akiket kiváltságunk lesz szolgálni.
Elderré rendeltek, majd a haditengerészetnél töltendő szolgálatom megkezdésének napján az egyházközségem püspökségének egyik tagja is csatlakozott a családtagjaimhoz és barátaimhoz a vasútállomáson, hogy elköszönhessen tőlem. A vonat indulása előtti pillanatban átadott egy kis könyvet, mely a Misszionáriusi kézikönyv címet viselte. Felnevettem, és megjegyeztem neki, hogy nem misszióba indulok.
Ő viszont csak ennyit válaszolt: „Azért tedd csak el. Még jól jöhet.”
Jól is jött, ugyanis éppen szükségem volt egy kemény, téglalap alakú tárgyra, hogy a málhazsákom aljába téve az tartást adjon neki, a ruháim pedig ne gyűrődjenek össze. A Misszionáriusi kézikönyv pont ilyen volt, és igen jó szolgálatot tett a zsákom alján 12 hétig.
A karácsonyi eltávozásunk előtt a gondolataink már otthon jártak. A barakkok elcsendesedtek, a csöndet azonban megtörte a szomszédos ágyon fekvő cimborám – egy mormon fiú, Leland Merrill –, aki fájdalmasan nyögdécselni kezdett. Megkérdeztem tőle, hogy mi a baj, ő pedig elmondta, hogy nagyon rosszul érzi magát. Nem akarta felkeresni a gyengélkedőt, mert tudta, hogy akkor másnap biztosan nem engedik majd hazamenni.
Az órák múlásával az állapota egyre rosszabb lett. Végül aztán – mivel tudta, hogy én elder vagyok – megkért, hogy adjak neki egy papsági áldást.
Azelőtt még sosem adtam papsági áldást, soha nem is kaptam, de még azt sem láttam, hogy más kapott volna. Miközben csendben segítségért imádkoztam, eszembe jutott, hogy ott van a Misszionáriusi kézikönyv a málhazsákom alján. Gyorsan kiürítettem a zsákot, a könyvet pedig az éjjeli lámpám alá tartottam. Elolvastam, hogyan kell betegeknek áldást adni. Számos kíváncsi tengerész figyelmének kereszttüzében nekiláttam az áldásnak. Mire mindent visszapakoltam a zsákomba, Leland Merrill már úgy aludt, mint egy kisgyerek. Másnap reggel úgy ébredt, hogy teljesen jól érezte magát. Mindketten hatalmas hálát éreztünk a papság hatalmáért.
Az évek során azután olyan sok lehetőségem adódott áldást adni a szükséget szenvedőknek, hogy meg sem tudnám számolni. Minden egyes ilyen alkalommal mélységes hálát adtam azért, hogy Isten rám bízta ezt a szent ajándékot. Tisztelem a papságot. Újra és újra tanúja vagyok a hatalmának. Láttam már az erejét. Ámultam a csodákon, melyeket lehetővé tett.
Fivérek, mindannyiunkra rábízták az egyik legdrágább ajándékot, melyet az emberiségre valaha is ráruháztak. Miközben becsben tartjuk a papságunkat, az életünket pedig úgy éljük, hogy mindig érdemesek legyünk a viselésére, a papság áldásai özönleni fognak rajtunk keresztül. Nagyon szeretem a Tan és a szövetségek 121. szakaszának 45. versét, mely elmondja, mit kell tennünk, hogy érdemesek legyünk: „Bensődet… töltse be a jószívűség minden ember, és a hit házanépe iránt, gondolataidat pedig díszítse szüntelenül az erény; akkor majd megerősödik önbizalmad Isten színe előtt; és a papság tana úgy csapódik majd le lelkeden, mint az égből érkező harmat.”
Isten papságának viselőiként az Úr Jézus Krisztus munkájában veszünk részt. Válaszoltunk az Ő hívására; az Ő megbízatásában járunk el. Tanuljunk Róla! Járjunk az Ő nyomdokaiban! Éljünk az Ő előírásai szerint! Ha így teszünk, felkészültek leszünk, bármilyen szolgálat elvégzésére is hívjon el bennünket. Ez az Ő munkája. Ez az Ő egyháza. Ő valóban a mi vezérünk, a Dicsőség Királya – méghozzá Isten Fia. Bizonyságomat teszem arról, hogy Ő él. Ezt a tanúságot pedig az Ő szent nevében teszem, Jézus Krisztus nevében, ámen.