A papság és a személyes ima
    Footnotes

    A papság és a személyes ima

    Isten hatalmat adhat nekünk a papságban, bármilyen körülmények között legyünk is. Csak alázatosan kérnünk kell.

    Hálás vagyok a bizalomért, hogy szólhatok Isten papságának viselőihez szerte a földön. Érzem e lehetőség súlyát, mert valamennyire ismerem az Úr belétek vetett bizalmát. Amikor elfogadtátok a papságot, jogot nyertetek arra, hogy Isten nevében szóljatok és cselekedjetek.

    Ez a jog csak akkor válik valósággá, ha sugalmazást kaptok Istentől. Csak akkor tudtok majd az Ő nevében szólni, és csak akkor tudtok majd az Ő nevében cselekedni. Talán elkövettétek már azt a hibát, hogy így gondolkodtatok: „Ó, ez nem olyan bonyolult. Ha valaha is felkérnek beszédre vagy papsági áldásra, akkor majd kaphatok sugalmazást.” A fiatal diakónus vagy tanító talán a következő gondolattal vigasztalja magát: „Ha már idősebb leszek, vagy amikor elhívnak misszionáriusnak, tudni fogom majd, hogy mit mondana és mit tenne Isten.”

    De gondoljatok arra a napra, amikor tudnotok kell, mit mondana és mit tenne Isten. Ez a nap már mindannyiunk számára elérkezett, bárhol legyetek is a papasági elhívások sorában. Missziós területen nőttem fel az Amerikai Egyesült Államok keleti részén a II. világháború idején. Az egyháztagok távol laktak egymástól, és alig kaptunk benzinjegyet. A gyülekezetben én voltam az egyetlen diakónus. Az egyháztagok a gyülekezeti elnöknek adták a böjti felajánlásukat tartalmazó borítékot, amikor eljöttek az otthonunkban tartott böjti és bizonyságtételi gyűlésre.

    13 éves koromban Utahba költöztünk, egy nagy egyházközségbe. Emlékszem az első megbízásomra, hogy járjak körbe egy adott környéket és gyűjtsem be a böjti felajánlásokat. Megnéztem az egyik borítékon található nevet, és láttam, hogy a vezetéknév megegyezik a Mormon könyve három tanúja egyikének nevével. Így aztán magabiztosan kopogtattam az ajtón. A férfi kinyitotta, rám nézett, összevonta a szemöldökét, majd rám förmedt, hogy hordjam el magam. Lógó orral távoztam.

    Ennek már majdnem 70 éve, de még mindig emlékszem, mit éreztem aznap, ott a küszöbön állva, hogy valamit még biztos mondanom vagy tennem kellett volna. Ha aznap indulás előtt hittel imádkozom, talán sugalmazást kaptam volna rá, hogy egy pillanattal tovább álljak ott az ajtóban, és mosolyogva valami ilyesmit mondjak: „Örülök, hogy találkoztunk. Köszönöm azt, amit Ön és a családja már eddig adott. Örömmel várom a jövő havi találkozást.”

    Az is lehet, hogy ha ezt mondtam és tettem volna, ő még inkább feldühödik, és akár meg is sértődik. Azt viszont tudom, hogy én hogyan érezhettem volna magamat. Nem szomorúan, a kudarc érzetével jöttem volna el, hanem talán éreztem volna az elmémben és a szívemben ezt a gyengéd dicséretet: „Jól vagyon!” – Vagyis: jól csináltad!

    Mindannyiunknak kell olyan pillanatokban Isten nevében szólni és cselekedni, amikor sugalmazás nélkül nem lesz elég a saját ítélőképességünk. Ezek a pillanatok olyankor érkezhetnek, amikor nincs idő a felkészülésre. Ez velem már gyakran előfordult. Például sok évvel ezelőtt egy kórházban, ahol egy édesapa közölte velem és a társammal, hogy az orvosok szerint a súlyosan megsérült hároméves kislánya perceken belül meg fog halni. Amikor rátettem a kezem arra az egyetlen pontra a fején, ahol nem volt kötszer, Isten szolgájaként tudnom kellett, Ő mit tenne és mit mondana.

    Azok a szavak jöttek az elmémbe és a számra, hogy a kislány élni fog. A közelemben álló orvos felháborodva horkantott fel, és felszólított, hogy álljak el az útjából. A béke és a szeretet érzésével távoztam ebből a kórteremből. A kislány életben maradt, és az e városban töltött utolsó napomon láttam, ahogy a padsorok között betotyogott az úrvacsorai gyűlésre. Még mindig emlékszem rá, milyen örömöt és megelégedettséget éreztem abból fakadóan, amit az Úr szolgálatában mondtam és tettem ezért a kislányért és a családjáért.

    Ezek az érzéseim a kórházban azért voltak mások, mint a diakónusként az ajtótól eljőve megtapasztalt szomorúság, mert már tudtam, milyen kapcsolatban áll egymással az ima és a papsági hatalom. Diakónusként még nem tanultam meg, hogy az Isten nevében történő szólás és cselekvés kinyilatkoztatást igényel, melyben csak akkor lehet részünk, ha imádkozunk és hittel azon munkálkodunk, hogy velünk legyen a Szentlélek.

    Azon az estén, mielőtt böjti felajánlásokért odamentem volna ahhoz a bizonyos ajtóhoz, szokás szerint elmondtam az esti imámat, viszont a kórházból érkező telefonhívás előtt már hetek, hónapok óta úgy imádkoztam és olyan erőfeszítést tettem, mely Joseph F. Smith elnök tanítása szerint lehetővé teszi Isten számára, hogy megadja nekünk az ahhoz szükséges sugalmazást, hogy hatalmunk legyen a papságban. Ezekkel az egyszerű szavakkal fogalmazott:

    „Nem kell sok szóval szólnunk hozzá. Nem kell őt hosszú imákkal fárasztanunk. Amire szükségünk van, és amit utolsó napi szentekként meg kell tennünk saját jólétünkért az az, hogy gyakran járuljunk elébe, ezzel bizonyítva, hogy [emlékezünk rá], hajlandóak vagyunk magunkra venni az ő nevét, betartani a parancsolatokat és erényesen dolgozni; hogy vágyunk [Lelkének] segítségére.”1

    Azután Smith elnök elmondta nekünk, miért imádkozzunk, olyan szolgáiként, akik megfogadtuk, hogy Isten nevében szólunk és cselekszünk. Azt mondta: „Miért imádkozol? Imádkozz azért, hogy Isten megismerjen, hogy meghallja imáidat, [és] megáldjon [Lelkével]”.2

    Nem számít, hogy pontosan milyen szavakat használtok, ám türelemre lesz szükség. Azzal a szándékkal közeledjetek Mennyei Atyátokhoz, hogy személyesen elismerjen benneteket. Ő a mindenek felett álló Isten, mindenek Atyja, és mégis készen áll rá, hogy osztatlan figyelmet szenteljen egyik gyermekének. Talán ezért használta a Szabadító ezeket a szavakat: „Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved.”3

    Könnyebb megfelelően érezni az áhítatot, ha letérdeltek vagy lehajtjátok a fejeteket, de lehetséges átérezni, hogy Mennyei Atyátok elé járultok kötetlenebb, vagy akár magatokban elmondott imák révén is, ahogyan azt gyakran tennetek kell majd a papsági szolgálatotok során. Az ébrenlét óráinak nagy részében zaj és emberek vesznek körül benneteket. Isten hallja a magatokban mondott imákat, azonban előfordulhat, hogy meg kell tanulnotok kizárni a zavaró körülményeket, mert nem biztos, hogy olyankor lesz szükségetek az Istennel való kapcsolatra, amikor épp csend van körülöttetek.

    Smith elnök szerint azért is imádkoznotok kell, hogy Isten elismerje a szolgálatára kapott elhívásotokat. Ő minden részletre kiterjedően ismeri az elhívásotokat. Elhívott titeket, és ha imádkoztok Hozzá az elhívásotokról, akkor még több mindent fel fog fedni előttetek.4

    Mondok egy példát arra, hogy mit tehet egy házitanító, amikor imádkozik. A feladatot valószínűleg már ismeritek:

    „[L]átogassa meg minden egyháztag házát, buzdítva őket arra, hogy hangosan és titokban is imádkozzanak, és minden családi kötelességnek eleget tegyenek. […]

    [M]indig őrködjön az egyház felett, és velük legyen és erősítse őket;

    És ügyeljen, hogy ne legyen gonoszság az egyházban, sem egymás iránti durvaság, sem hazudozás, rágalmazás vagy gonosz beszéd;

    És ügyeljen, hogy az egyház gyakran összegyűljön, és arra is ügyeljen, hogy minden egyháztag megtegye a kötelességét.”5

    Nos, ez még a tapasztalt házitanító és fiatalabb társa számára is nyilvánvalóan lehetetlen a Szentlélek segítsége nélkül. Gondoljatok csak azokra a családokra vagy egyénekre, akiknek a szolgálatára elhívást kaptatok. Az emberi ítélőképesség és a jó szándék nem lesz elég.

    Így hát imádkozni fogtok a szívük megismeréséhez vezető útért, hogy tudjátok, esetleg mi hibádzik azon emberek életében és szívében, akiket nem nagyon ismertek, és akik talán nem is igazán szeretnék, hogy megismerjétek őket. Tudnotok kell, mit vár el tőletek Isten, mivel segítsétek őket, majd Isten irántuk érzett szeretetével áthatva a lehető legpontosabban meg is kell tennetek azt.

    Smith elnök a papsági elhívásotok fontos és összetett volta miatt javasolja azt, hogy amikor imádkoztok, mindig kérjétek Istentől, hogy áldjon meg benneteket a Lelkével. Nem csupán egyszer lesz szükségetek a Szentlélekre, hanem amilyen mértékben Isten megadja nektek, állandó társatokként. Ezért kell mindig imádkoznunk azért, hogy Isten mutasson nekünk utat a gyermekeiért végzett szolgálatunkban.

    Mivel ha nincs velünk a Lélek, akkor nem tudunk felnőni a papsági lehetőségeinkhez, ezért személyes céltáblái leszünk annak, aki minden boldogság ellensége. Ha pedig rá tud venni minket a bűnre, akkor kevésbé tud vezetni bennünket a Lélek, és csökken a papsági hatalmunk. Ezért intett Smith elnök állandó imádkozásra, hogy Isten figyelmeztessen minket és megvédjen a gonosztól.6

    Sokféleképpen figyelmeztet bennünket. A figyelmeztetések részét képezik a szabadítás tervének. A próféták, az apostolok, a cövekelnökök, a püspökök és a misszionáriusok mind a figyelmeztetés hangján szólva mondják, hogy a Jézus Krisztusba vetett hit, a bűnbánat, valamint a szent szövetségek megkötése és betartása által meneküljünk meg a csapásoktól.

    Papságviselőkként nektek is az Úr figyelmeztető hangjának kell lennetek. De ti magatoknak is hallgatnotok kell a figyelmeztetésre. A ti túlélésetek sem lehetséges a Szentlélek mindennapos társaságának védelme nélkül.

    Imádkoznotok és munkálkodnotok kell érte. A szoros és keskeny ösvényen járva csakis ez tud benneteket átvezetni a gonoszság ködén. A Szentlélek kalauzol benneteket, miközben igazságot nyilatkoztat ki nektek a próféták szavainak tanulmányozása során.

    Az ilyesfajta útmutatás elnyeréséhez többre van szükség alkalomszerű figyelésnél és olvasásnál. Imádkoznotok kell és hittel kell munkálkodnotok azért, hogy a szívetekbe zárjátok az igazság szavait. Imádkoznotok kell, hogy Isten megáldjon benneteket a Lelkével, hogy Ő minden igazsághoz elvezessen és megmutassa a helyes utat. Ő így figyelmeztet és kalauzol benneteket, hogy jó úton járjatok az életetekben és a papsági szolgálatotokban.

    Az általános konferencia nagyszerű lehetőség arra, hogy az Úr megerősíthesse a hatalmatokat, amellyel Isten papságában szolgáltok. Fel tudtok készülni imával, amint azt bizonyára tettétek is e konferencia kapcsán. Hiteteket összekapcsolhatjátok azokéval, akik a konferencia folyamán fognak imádkozni, méghozzá sok áldásért sok ember számára.

    A Lelket is hívják majd, hogy pihenjen meg a prófétán, aki az Úr szócsöve. Az apostolokért és az Isten által elhívott szolgák mindegyikéért szintén imádkozni fognak. Ebbe pedig mindannyian beletartoztok, a legfrissebb diakónustól a tapasztalt főpapig, és azok is, legyenek akár idősek, akár fiatalok, akik talán hamarosan a lélekvilágba mennek, ahol ezt hallják majd: „Jól vagyon jó és hű szolgám”7.

    Lesznek olyanok is, akiket meglepetésként ér majd ez az üdvözlés. Meglehet, hogy soha nem viseltek magas hivatalt Isten földi királyságában. Egyesek talán úgy érzik majd, hogy nem sok eredménye volt a munkájuknak, vagy bizonyos szolgálati lehetőségek soha nem nyíltak meg előttük. Mások pedig esetleg úgy érzik, hogy a szolgálati idejük ebben az életben rövidebb lett, mint remélték.

    Az Úr mérlegén azonban nem a viselt hivatal vagy a szolgálat időtartama mérettetik meg. Ezt elárulja nekünk az Úr szőlőskerti munkásokról szóló példázata, ahol a fizetség a szolgálat időtartamától vagy helyszínétől függetlenül ugyanaz volt. Jutalmukat a szolgálat minőségéért kapják majd.8

    Ismerek egy férfit – drága barátom ő –, akinek a szőlőskertben végzett halandó szolgálata tegnap éjjel 11 órakor véget ért. Rákos betegségét már évek óta kezelték. A kezelés, a szörnyű fájdalom és a nehézségek évei alatt elfogadta az arra szólító elhívást, hogy hetente gyűléseket tartson egyházközsége azon tagjainak – többek között özvegyeknek –, akiknek már nincsenek otthon gyermekei, és legyen felelős értük. Az volt a feladata, hogy vigaszt nyújtson nekik jó társaság és evangéliumi tanulás segítségével.

    Amikor megkapta az utolsó letaglózó prognózist, mely szerint már csak rövid ideje van hátra, a püspöke épp üzleti úton volt. Két nappal később a főpapok csoportjának vezetőjén keresztül üzenetet küldött a püspökének. A következőket mondta a megbízásáról: „Úgy tudom, a püspök elutazott, ezért én lépek a tettek mezejére. Szerintem jövő hétfőn tarthatnánk egy összejövetelt a csoportunknak. Két egyháztag körbe tudna vezetni minket a Konferencia-központban. Szükségünk lenne néhány egyháztagra, aki elvisz minket oda, és néhány cserkészre, aki tolja a kerekesszékeket. A jelentkezések függvényében akár elegen is lehetünk ahhoz, hogy az idősek maguk megoldják ezt, de jó lenne némi tartalék, ha szükséges. Ezenkívül jó családi este lehet ez a segítőknek, ha a családjukat is magukkal hozzák. Visszajelzést várok, mielőtt közzétenném a tervet. Köszönettel:…”

    Később egy telefonhívással lepte meg a püspököt. Saját állapotára vagy a megbízásában végzett hősies erőfeszítéseire utalást sem téve azt kérdezte: „Püspök, tehetek érted valamit?” Csak a Szentlélek tehette számára lehetővé a püspök terhének átérzését akkor, amikor a saját terhe oly megsemmisítő volt. És csak a Lélek tehette számára lehetővé egy fivérei és nővérei szolgálatára irányuló terv ugyanolyan pontos kidolgozását, mint fiatal korában, amikor cserkésztalálkozókat szervezett.

    Hívő ima által Isten hatalmat adhat nekünk a papságban, bármilyen körülmények között legyünk is. Csak alázatosan kérnünk kell, hogy a Lélek megmutassa nekünk, minek a kimondását és megtételét várja el tőlünk Isten, majd továbbra is érdemesen kell élnünk erre az ajándékra.

    Tanúbizonyságomat teszem nektek arról, hogy az Atyaisten él, szeret minket, és meghallja minden imánkat. Bizonyságot teszek arról, hogy Jézus az élő Krisztus, akinek az engesztelése lehetővé teszi számunkra, hogy megtisztulván érdemesek legyünk a Szentlélek társaságára. Bizonyságot teszek arról, hogy hitünknek és szorgalmunknak köszönhetően egy napon meghallhatjuk ezeket az örömteli szavakat: „Jól vagyon jó és hű szolgám”9. Azért imádkozom, hogy ily csodálatos zárszót halljunk a Mestertől, akit szolgálunk. Jézus Krisztus nevében, ámen.