A magvető példázata
    Footnotes

    A magvető példázata

    Csakis rajtunk áll, hogy megfelelő fontossági sorrendet alakítsunk ki és mindent megtegyünk, hogy földünk jó legyen, termésünk pedig bőséges.

    Az általános konferencia beszédeinek témáit kijelölik számunkra – de nem halandó felettesek, hanem a Lélek benyomásai. Sok téma merül fel a mindannyiunkat érintő halandó aggályok kapcsán. Ám éppúgy, ahogyan Jézus sem arról tanított, hogy miként lehetne leküzdeni napjai halandó kihívásait vagy politikai elnyomását, így szolgáit is általában arra inspirálja, hogy arról beszéljenek, mit kell tennünk életünk oly módon való átformálásáért, hogy felkészültek legyünk visszatérni mennyei otthonunkba. Ezen a húsvét hétvégén arra éreztem késztetést, hogy a Jézus egyik példázatában rejlő becses és időtálló tanításokról beszéljek.

    A magvető története egyike annak a néhány példázatnak, amely megtalálható a szinoptikus evangéliumok közül mindháromban. Egyike továbbá annak a még kevesebb példázatnak, amelyet Jézus elmagyarázott a tanítványainak. A mag, amelyet elvetettek, az ige „a mennyeknek országáról” (lásd Máté 13:19), az ige (lásd Márk 4:14), avagy „az Isten beszéde” (Lukács 8:11) – egyszóval a Mester és szolgái tanításai.

    A különféle talajok, amelyekre a magok hullottak, azt a sokféleséget jelképezik, ahogyan a halandók e tanításokat fogadják és követik. Így tehát azok a magok, amelyek „az útfélre” estek (Márk 4:4), nem értek olyan halandó földet, ahol lehetőségük adódna a növekedésre. Olyan tanításokhoz hasonlítanak, amelyek megkeményedett vagy felkészületlen szívekre hullanak. Ezekről nem is ejtek több szót. Üzenetem azokhoz szól közülünk, akik elkötelezték magukat Krisztus követése mellett. Mit teszünk a Szabadító tanításaival a mindennapi életünkben?

    A magvető példázata figyelmeztet minket olyan körülményekre és hozzáállásokra, amelyek megakadályozhatják, hogy az evangéliumi üzenet magjának befogadója végül bőséges termést hozzon.

    I. Köves talaj; nincs gyökér

    „Némely [mag] pedig a köves helyre esék, a hol nem sok földje vala, és hamar kikele, mivel nem vala mélyen a földben. Mikor pedig fölkelt a nap, elsűle, és mivelhogy nem volt gyökere, elszárada” (Márk 4:5–6).

    Jézus elmagyarázta, hogy ezek a tanítványok „azok, a kik mihelyst hallják az ígét, mindjárt örömmel fogadják, de [mivel] nincsen ő bennük gyökere, hanem ideig valók… ha nyomorúság támad az íge miatt, azonnal megbotránkoznak” (Márk 4:16–17).

    Mi okozza, hogy e hallgatókban nincsen az igének gyökere? Ilyen helyzetben vannak azok az új egyháztagok, akik csupán a misszionáriusokhoz térnek meg, vagy az egyház sok vonzó jellemzőjének egyikéhez, illetve az egyháztagság valamely nagyszerű gyümölcséhez. Ha nem eresztenek gyökeret az igében, akkor kiéghetnek és elszáradhatnak, amikor nehézségek támadnak. Ám még akik az egyházban nevelkedtek – akik régóta egyháztagok –, ők is süllyedhetnek olyan állapotba, ahol nem lesz meg bennük ez a bizonyos gyökér. Ismertem néhány ilyen embert – olyan egyháztagokat, akikben nem volt meg a Jézus Krisztus evangéliuma iránti szilárd és maradandó megtérés. Ha nem gyökerezünk az evangélium tanításaiban, és nem vagyunk rendszeresek azok gyakorlásában, bármelyikünk szíve megkövesedhet, vagyis kövessé válhat a lelki magok talaja.

    A lelki túléléshez lelki táplálék szükséges, különösen egy olyan világban, amely egyre távolodik az Istenbe vetett hittől, illetve a jó és a rossz végérvényességétől. Egy olyan korban, amelyet az internet ural, ahol hatványozottan jelennek meg a hitet fenyegető üzenetek, fokozottabban kell a lelki igazságok felé fordulnunk, hogy megerősíthessük a hitünket és erős maradhasson az evangéliumba nyúló gyökerünk.

    Fiatalok, ha ez a tanítás túl általánosnak tűnik, hadd mondjak egy konkrét példát. Ha az úrvacsora jegyeinek kiszolgálása közben sms-eztek, sutyorogtok, videojátékokat játszotok vagy bármi effélét tesztek, amivel megtagadjátok magatoktól a létfontosságú lelki táplálékot, akkor felszeditek lelki gyökereiteket és a köves talaj felé araszoltok. Sérülékennyé teszitek magatokat, és elhervadtok, amikor olyan megpróbáltatással találjátok magatokat szembe, mint az elszigeteltség, a megfélemlítés vagy az, hogy nevetségessé tesznek benneteket. Ez persze vonatkozik a felnőttekre is.

    A lelki gyökerek egy másik lehetséges felszaggatója – melyet a modern technika felgyorsít ugyan, de nem ez az egyedüli kiváltója – az evangélium vagy az egyház úgymond kulcslyukon át való szemlélése. Ez a korlátozott látásmód egy adott tanra, gyakorlatra vagy egy bizonyos vezető valamely vélt hiányosságára összpontosít, figyelmen kívül hagyva az evangéliumi terv nagyszerű látképét, valamint szüretének egyéni és közösségi gyümölcseit. Gordon B. Hinckley elnök élénk leírást adott e kulcslyuk-szemlélet egyik tényezőjéről. Beszélt a BYU hallgatóságának egy akkoriban történt eseményt „túláradó felháborodással” kommentáló politikai elemzőkről, akik „művészi szintre emelve engedtek szabad folyást a szitkozódás és a harag maró ecetjének. […] Így vonta le a tanulságot: »Minden bizonnyal ez a tehetséges savanyújóskák kora.«”1 Ezzel ellentétben ahhoz, hogy biztos gyökerünk legyen az evangéliumban, visszafogottnak és mértékletesnek kell lennünk a kritikában, és mindig Isten fenséges munkájának tágabb látképét kell keresnünk.

    II. Tövisek: a világ gondjai és a gazdagság csalárdsága

    Jézus azt tanította, hogy „némely pedig a tövisek közé esék, és felnevekedének a tövisek és megfojták azt, és nem ada gyümölcsöt” (Márk 4:7). Elmagyarázta, hogy ezek „azok, a kik az ígét hallják, de a világi gondok és a gazdagság csalárdsága és egyéb dolgok kívánsága közbejővén, elfojtják az ígét, és gyümölcstelen lesz” (Márk 4:18–19). Minden bizonnyal olyan figyelmeztetés ez, amelyet mindannyiunknak meg kell fogadnunk.

    Először is a gazdagság csalárdságáról szeretnék szólni. Bárhol járjunk is lelki utazásunkon – bármilyen szinten legyen is megtérésünk –, mindannyian szembenézünk ezzel a kísértéssel. Anyagiasságnak nevezzük azt, amikor a hozzáállást és a prioritásokat a javak megszerzése, használata vagy birtoklása határozza meg. Oly sokat mondtak és írtak már az anyagiasságról, hogy nem sokat kell hozzátennem.2 Mindazok, akik abban hisznek, amit egyesek a jólét teológiájának neveznek, a gazdagság csalárdságában szenvednek. A javak birtoklása vagy a kiemelkedő fizetés nem a mennyek kegyének jele, és ezek hiánya nem a mennyek nemtetszésének bizonyítéka. Amikor Jézus azt mondta egy hithű követőjének, hogy örök életet nyerhet, ha mindenét a szegényeknek adja (lásd Márk 10:17–24), nem a javak birtoklásában látta a gonoszságot, hanem az ifjú azokhoz való hozzáállásában. Amint azt mindannyian tudjuk, Jézus dicsérte az irgalmas szamaritánust, aki ugyanúgy pénzt fordított felebarátja szolgálatára, mint ahogy Júdás is pénzért árulta el a Szabadítót. Minden rossznak gyökere nem a pénz maga, hanem a pénz szeretete (lásd 1 Timótheus 6:10).

    A Mormon könyve említ egy olyan időszakot, amikor Isten egyháza „kezdett megakadni a fejlődésében” (Alma 4:10), mert „az egyház népe kezd[te] …kincsekre és a világ hiábavaló dolgaira helyezni a szívét” (Alma 4:8). Aki bővelkedik anyagi javakban, ki van téve a veszélynek, hogy a gazdagság és egyéb világi tényezők egyfajta lelki kábulatba ejtik.3 Mindez helyénvaló bevezetés a Szabadító következő tanításához.

    Életünkben az evangélium igéjének elfojtására leginkább alkalmas töviseket azok a világi erők jelentik, amelyeket Jézus „az élet gondjai[nak] és gazdagságá[nak] és gyönyörűségei[nek]” nevezett (Lukács 8:14). Ezek túl számosak ahhoz, hogy felsoroljam őket. Néhány példa elegendő lesz.

    Egy alkalommal Jézus megfeddte fő apostolát, Pétert, ezt mondván: „bántásomra vagy nékem; mert nem gondolsz az Isten dolgaira, hanem az emberi dolgokra” (Máté 16:23; lásd még T&Sz 3:6–7; 58:39). Ez más szavakkal azt jelenti, hogy e világ gondjait Isten dolgai elé helyezzük a tetteinkben, a fontossági sorrendünkben és a gondolatainkban.

    Meghajlunk e világ gyönyörűségei előtt, (1) amikor függőség alakul ki bennünk, ami pedig csorbítja az önrendelkezés Istentől kapott becses ajándékát; (2) amikor jelentéktelen dolgok ámulatában élünk, melyek elvonnak minket az örökkévaló jelentőségűektől; illetve (3) amikor gondolkodásunkat az határozza meg, hogy valami jár nekünk, ami pedig gátolja az örökkévaló célunk eléréséhez szükséges egyéni fejlődést.

    Akkor vesznek erőt rajtunk „az élet gondjai”, amikor szinte megbénít minket a jövőtől való félelem, ami pedig megakadályozza, hogy hittel, Istenben és az Ő ígéreteiben bízva haladjunk előre. Huszonöt évvel ezelőtt nagyra becsült tanárom a BYU-n, Hugh W. Nibley beszélt annak veszélyeiről, ha megadjuk magunkat a világ gondjainak. Egy riporter feltette neki a kérdést, hogy a világ állapota és az evangélium terjesztésére irányuló kötelességünk kívánatossá tenné-e, hogy valamiképpen „elfogadhatóbbá tegyük a világ számára mindazt, amit az egyházban teszünk”4.

    Erre ő így felelt: „Nos, erről szólt az egyház egész történelme, nem? Hajlandónak kell lennünk egy kissé bántónak lenni itt, és hajlandónak kell lennünk vállalni a kockázatot. Itt lép színre a hit. […] Elkötelezettségünket próbatételnek szánták, nehéznek szánták, és közel sem gyakorlatiasnak a világ szemében.”5

    Ezt az evangéliumi prioritást erősítette meg néhány hónapja a BYU kampuszán egy nagyra becsült katolikus vezető, Charles J. Chaput, Philadelphia érseke. Említést tett „olyan aggályokról, melyek az utolsó napi szent és a katolikus közösségekben is jelen vannak”, például „a házasságról és a családról, szexualitásunk természetéről, az emberi élet szentségéről és a vallási szabadság sürgető mivoltáról”, és ezt mondta:

    „Szeretném újra kihangsúlyozni, milyen fontos is valóban a szerint élni, amiről azt valljuk, hogy hisszük. Álljon ez fontossági sorrendünk élén – nem csupán egyéni és családi életünkben, hanem gyülekezeteinkben, politikai döntéseinkben, üzleti kapcsolatainkban, a szegényekkel való bánásmódunkban, egyszóval mindenben, amit teszünk.”

    Majd így folytatta: „Elmondom, miért is fontos ez. Tanuljanak a katolikusok tapasztalatából. Mi, katolikusok, úgy hisszük, az a hivatásunk, hogy a társadalom kovásza legyünk. Ám meglehetősen keskeny a választóvonal a között, hogy kovászként jelen vagyunk a társadalomban, vagy hogy a társadalom fel is emészt bennünket.”6

    A Szabadító azon figyelmeztetése, hogy e világ gondjai kiszoríthatják életünkből Isten igéjét, arra kell hogy intsen bennünket, hogy tartsuk prioritásainkat – vagyis szívünket – Isten parancsolatain és egyháza vezetőin.

    A Szabadító példái alapján úgy is vehetjük e példázatot, mint amely a talajokról szól. A talaj alkalmassága attól függ, milyen a szíve annak, akire ráhull az evangélium magja. A lelki tanításokra való fogékonyság tekintetében vannak szívek, amelyek megkeményedtek és felkészületlenek, vannak, amelyek használat híján megkövesedtek, és vannak, amelyek a világ dolgain csüngenek.

    III. „Jó földbe esék, és gyümölcsöt terme”

    A magvető példázata egy olyan maggal végződik, melyről a Szabadító azt mondta: „jó földbe esék, és gyümölcsöt terme” különféle mértékben (Máté 13:8). Hogyan készíthetjük elő önmagunkat, hogy ilyen jó föld legyünk, ilyen jó terméssel?

    Jézus így magyarázta: „A melyik pedig a jó földbe esett, ezek azok, a kik a hallott ígét tiszta és jó szívvel megtartják, és gyümölcsöt teremnek béketűréssel” (Lukács 8:15). Rendelkezésünkre áll az evangélium igéjének magja. Csakis rajtunk áll, hogy megfelelő fontossági sorrendet alakítsunk ki és mindent megtegyünk, hogy földünk jó legyen, termésünk pedig bőséges. Törekednünk kell szilárd gyökeret vernünk és megtérnünk Jézus Krisztus evangéliumához (lásd Kolossébeliek 2:6–7). Ezt a megtérést pedig ima, szentírás-tanulmányozás, szolgálat és rendszeres úrvacsoravétel által tudjuk elérni, hogy Lelke mindig velünk legyen. Törekednünk kell arra a hatalmas szívbéli változásra is (lásd Alma 5:12–14), amely a gonosz vágyakat és önző aggályokat felváltja Isten szeretetével, valamint az Ő és gyermekei szolgálatára irányuló vággyal.

    Bizonyságot teszek arról, hogy mindez igaz, és tanúságomat teszem Szabadítónkról, Jézus Krisztusról, akinek a tanításai utat mutatnak, és akinek az engesztelése mindezt lehetővé teszi. Jézus Krisztus nevében, ámen.