A bűnbánat mindig pozitív

Túl gyakran gondolunk a bűnbánatra úgy, mint ami nyomorúságos és lehangoló. Isten terve azonban a boldogság terve, nem pedig a nyomorúság terve! A bűnbánat felemelő és nemesítő folyamat. A bűn az, ami boldogtalanságot hoz.² A bűnbánat a menekülőútvonal számunkra! Ahogy azt D. Todd Christofferson elder elmagyarázta: „Bűnbánat nélkül nem létezik valódi fejlődés vagy jobbá válás az életben. […] …csak a bűnbánat révén válik elérhetővé számunkra Jézus Krisztus engesztelő irgalma és a szabadulás. A bűnbánat… a szabadság, a magabiztosság és a békesség felé terel minket.”³ Üzenetem mindenki számára – különösen a fiatalok számára – az, hogy a bűnbánat mindig pozitív.

Amikor a bűnbánatról szólunk, nem csak önmagunk jobbá tételéről beszélünk. A valódi bűnbánat több ennél – az Úr Jézus Krisztusba és az Ő bűneink bocsánatára irányuló hatalmába vetett hit ösztönzi. Dale G. Renlund elder ezt tanította: „A Megváltó nélkül…a bűnbánat csupán nyomorúságos viselkedésváltozássá válik.”⁴ Saját magunk is megkísérelhetünk változtatni a viselkedésünkön, azonban csak a Szabadító képes eltávolítani a foltjainkat és felemelni a terheinket, képessé téve bennünket arra, hogy magabiztosan és erővel haladhassunk az engedelmesség útján. A bűnbánat öröme több a tisztességes élet öröménél. A megbocsátás, az újbóli tisztaság és az Istenhez való közelebb kerülés öröme ez. Ha egyszer már megtapasztaltad ezt az örömet, akkor nem éred be többé kevesebbel.

Az igaz bűnbánat arra sarkall bennünket, hogy engedelmességünk elkötelezettség legyen – egy szövetség, mely a keresztelkedéssel kezdődik, és minden héten megújul az utolsó vacsora, az úrvacsora alkalmával. Itt nyerjük el az ígéretet, hogy „Lelke mindig velü[nk lesz]”⁵, mindazon örömmel és békességgel, amely az Ő állandó társaságából származik. Ez a bűnbánat gyümölcse, és ettől lesz a bűnbánat oly örömteli.

Nagyon szeretem a tékozló fiú példázatát.⁶ Van valami szívbe markoló abban a kulcsfontosságú pillanatban, amikor a tékozló fiú „magába szállt”. A disznóólban ülve szerette volna „megtölteni az ő gyomrát azzal a moslékkal, a mit a disznók ettek”, amikor végül ráébredt, hogy nem csupán apja örökségét fecsérelte el, hanem a saját életét is. Hittel abban, hogy atyja talán visszafogadja – ha nem is fiaként, de legalább a szolgájaként –, eltökélte, hogy maga mögött hagyja lázadó múltját, és hazatér.

Gyakran gondolkoztam el a fiú hosszú gyalogútján hazáig. Előfordult-e vajon, hogy vonakodott, és azon tépelődött: „Hogyan fogad majd atyám?” Talán tett is néhány lépést vissza, a disznóól felé. Gondoljatok bele, mennyire máshogy alakult volna a történet, ha feladta volna! Hite azonban vitte tovább előre, és az atyja is ugyanezen hit miatt fürkészte a láthatárt és várt türelemmel, míg végül:

„Mikor pedig még távol volt, meglátá őt az ő atyja, és megesék rajta a szíve, és oda futván, a nyakába esék, és megcsókolgatá őt.

És monda néki a fia: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened; és nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hivattassam!

Az atyja pedig monda az ő szolgáinak: Hozzátok ki a legszebb ruháit, és adjátok fel rá; és húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábaira! […]

Mert ez az én fiam meghalt, és feltámadott; elveszett, és megtaláltatott.”

Kedves testvérek, mind tékozlók vagyunk. Mindannyiunknak magunkba kell szállnunk – általában többször is –, és a hazafelé vezető ösvényt kell választanunk. Olyan döntés ez, amelyet életünk minden napján meg kell hoznunk.

Gyakran az olyan súlyos bűnökkel kapcsoljuk össze a bűnbánatot, amelyek „hatalmas változás[t]”⁷ igényelnek. A bűnbánat azonban mindenkinek szól – azoknak is, akik „letértek tiltott ösvényekre, és elvesztek”⁸, és azoknak is, akik „rátérte[k] erre a szoros és keskeny ösvényre”, most pedig előre kell törekedniük.⁹ A bűnbánat a helyes útra helyez bennünket, és a helyes úton is tart minket. Azoknak szól, akik éppen csak hinni kezdtek, azoknak, akik mindig is hittek, és azoknak is, akiknek újra el kell kezdeniük hinni. Amint azt David A. Bednar elder tanította: „A legtöbben világosan értjük, hogy az engesztelést a bűnösöknek szánták. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy azt is tudjuk és értjük-e, hogy az engesztelést a szenteknek is szánták – olyan jó férfiak és nők számára, akik engedelmesek, érdemesek…, és akik azon fáradoznak, hogy jobbak legyenek”¹⁰.

Nemrég épp akkor látogattam el egy misszionáriusképző központba, amikor teljesen új misszionáriusok érkeztek. Mélyen megérintett, ahogyan őket figyelve láttam a fényt a szemükben. Oly ragyogónak, boldognak és lelkesnek látszottak! Majd ezt gondoltam: „Megtapasztalták a bűnbánathoz vezető hitet. Ezért tölti el őket az öröm és a reménység.”

Szerintem ez nem jelenti azt, hogy mindannyiuknak súlyos vétkei lettek volna a múltban, azt viszont igen, hogy tudják, hogyan kell bűnbánatot gyakorolni; megtanulták, hogy a bűnbánat pozitív; és készségesek és lelkesek, hogy megosszák ezt az örömteli üzenetet a világgal.

Ez történik, amikor érezzük a bűnbánat örömét. Vegyük szemügyre Énós példáját! Neki is megvolt a magába szállás pillanata, miután pedig bűnei el lettek törölve, szíve azonnal mások jólléte felé fordult. Énós élete hátralévő részét azzal töltötte, hogy mindenkit bűnbánatra szólított, és „jobban örvendez[ett] abban, mint a világ dolgaiban”¹¹. Ezt teszi a bűnbánat: szívünket a felebarátaink felé fordítja, mivel tudjuk, hogy az általunk érzett örömöt mindenkinek éreznie kellene.

Egyik barátom kevésbé tevékeny utolsó napi szent családban nőtt fel. Fiatal felnőttként „magába szállt”, és úgy döntött, felkészül a misszionáriusi szolgálatra.

Kiváló misszionárius lett belőle. A hazatérése előtti utolsó napon a misszióelnök interjút készített vele, és megkérte, ossza meg a bizonyságát. Ő megtette, majd miután könnyek között megölelték egymást, a misszióelnök azt mondta: „Elder, néhány hónap alatt elfelejthetsz, sőt meg is tagadhatsz mindent, amiről az imént bizonyságot tettél, ha nem folytatod tovább mindazt, ami először ilyen bizonyságot épített fel benned.”

Később a barátom elmondta nekem, hogy mióta visszatért a missziójából, mindennap imádkozott és olvasta a szentírásait. Mivel folyamatosan „Isten jó szavával” táplálkozott, ez a „helyes úton” tartotta őt.¹²

Ti, akik teljes idejű misszióra készültök, és akik visszatérőben vagytok, figyeljetek jól! Nem elég a bizonyságot megszerezni; meg is kell tartani és erősíteni kell azt. Ahogyan azt minden misszionárius tudja, ha nem hajtod a kerékpárt, akkor eldől. Ha pedig nem táplálod a bizonyságodat, az bizony meggyengül. Ugyanez a tantétel vonatkozik a bűnbánatra is – ez is egész életre szóló törekvés, nem pedig egyszeri élmény.

Mindazoknak, akik bűnbocsánatra törekednek – a fiataloknak, a fiatal egyedülálló felnőtteknek, a szülőknek, a nagyszülőknek, sőt, igen, még a dédszülőknek is – azt mondom: gyertek haza! Most kell nekilátni. Ne halogassátok a bűnbánatotok napját!¹³

Aztán pedig, ha már meghoztátok a döntést, kövessétek tovább az ösvényt. Atyánk alig várja, hogy fogadhasson titeket. Keze „egész nap” ki van nyújtva felétek!¹⁴ A jutalom megéri a fáradságot!

Emlékezzetek Nefi ezen szavaira: „Krisztusba vetett állhatatossággal kell tehát törekednetek előre, tökéletesen ragyogó reménységgel, és Isten és minden ember szeretetével. Ha tehát előre törekedtek, Krisztus szaván lakmározva, és mindvégig kitartotok, íme, ezt mondja az Atya: Örök életetek lesz.”¹⁵

Olykor az út talán hosszúnak tűnhet – végtére is ez az örök élet felé vezető utazás. Azonban örömteli út lehet, ha Jézus Krisztusba vetett hittel és az Ő engesztelésében való reménységgel haladunk rajta. Bizonyságomat teszem, hogy abban a pillanatban, amint rálépünk a bűnbánat ösvényére, elhozzuk életünkbe a Szabadító megváltó hatalmát. E hatalom megerősíti lábunkat, kitágítja jövőképünket, és elmélyíti elszántságunkat a továbbhaladásra, lépésről lépésre, azon dicsőséges napig, amikor végül visszatérünk mennyei otthonunkba, és Mennyei Atyánk azt mondja majd nekünk: „Jól van.”¹⁶ Jézus Krisztus nevében, ámen.