A mennyből alászálló élő kenyér
    Footnotes

    A mennyből alászálló élő kenyér

    Ha arra vágyunk, hogy Krisztusban éljünk, Ő pedig bennünk lakozzon, akkor a szentségre törekszünk.

    Egy nappal azt követően, hogy Jézus csodálatos módon mindössze öt árpakenyérrel és két hallal1 jóllakatott ötezer embert Galileában, ismét szólt az emberekhez Kapernaumban. A Szabadító észrevette, hogy sokakat nem annyira a tanításai érdekelték, mint inkább az ismételt étkezés lehetősége.2 Ennek megfelelően igyekezett meggyőzni őket arról, mennyivel nagyobb értéket képvisel „az eledel…, a mely megmarad az örök életre, a melyet az embernek Fia ád majd néktek”3. Jézus kijelentette:

    „Én vagyok az életnek kenyere.

    A ti atyáitok a mannát ették a pusztában, és meghaltak.

    Ez az a kenyér, a mely a mennyből szállott alá, hogy kiki egyék belőle és meg ne haljon.

    Én vagyok amaz élő kenyér, a mely a mennyből szállott alá; ha valaki eszik e kenyérből, él örökké. És az a kenyér pedig, a melyet én adok, az én testem, a melyet én adok a világ életéért.”4

    A Szabadító szándéka szerinti mondanivalója teljesen elveszett a hallgatói számára, akik csupán szó szerint értették kijelentését. A gondolattól meghökkenve így tanakodtak: „Mimódon adhatja ez nékünk a testét, hogy azt együk?”5 Jézus tovább hangsúlyozta a lényeget:

    „Bizony, bizony mondom néktek: Ha nem eszitek az ember Fiának testét és nem iszszátok az ő vérét, nincs élet bennetek.

    A ki eszi az én testemet és iszsza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon.

    Mert az én testem bizony étel és az én vérem bizony ital.”6

    Majd kifejezésre juttatta hasonlatának mély jelentését:

    „A ki eszi az én testemet és iszsza az én véremet, az én bennem lakozik és én is abban.

    A miként elküldött engem amaz élő Atya, és én az Atya által élek: akként az is, a ki engem eszik, él én általam.”7

    Hallgatói még mindig nem fogták fel Jézus szavait, és „sokan azért, a kik hallák ezeket az ő tanítványai közül, mondának: Kemény beszéd ez; ki hallgathatja őt? […] Ettől fogva [aztán] sokan visszavonulának az ő tanítványai közül és nem járnak vala többé ő vele.”8

    Testének evése és vérének ivása megdöbbentő kifejezése annak, milyen teljes mértékben kell a Szabadítót az életünk részévé tennünk – saját lényünk részévé –, hogy egyek legyünk. Hogyan történik ez?

    Először is megértjük, hogy testének és vérének feláldozásával Jézus kiengesztelt a bűneinkért, és legyőzte mind a fizikai, mind pedig a lelki halált.9 Egyértelmű tehát, hogy testéből veszünk és véréből iszunk, amikor elnyerjük Tőle az Ő engesztelésének hatalmát és áldásait.

    Krisztus tana kifejezi, mit kell tennünk az engesztelő kegyelem elnyeréséhez. Hinnünk kell Krisztusban, bűnbánatot kell tartanunk, meg kell keresztelkednünk, és el kell nyernünk a Szentlelket, „és majd azután jön bűneitek bocsánata, a tűz és a Szentlélek által”10. Ez a kapu, a hozzáférés a Szabadító engesztelő kegyelméhez, valamint az Ő királyságába vezető szoros és keskeny ösvényhez.

    „Ha tehát előre törekedtek [ezen az ösvényen], Krisztus szaván lakmározva, és mindvégig kitartotok, íme, ezt mondja az Atya: Örök életetek lesz.

    …íme, ez Krisztus tana, és az egyetlen és igaz tana az Atyának, és a Fiúnak, és a Szentléleknek, mely egy Isten, vég nélkül.”11

    Ha jobban belegondolunk, az úrvacsora jelképrendszere gyönyörű. A kenyér és a víz az Ő testét és vérét jelképezi, aki az Élet Kenyere és az Élő Víz12, szívbemarkoló emlékeztetőként arra az árra, melyet Ő fizetett a megváltásunkért. A kenyér megtörésekor emlékezünk a Szabadító megsebzett testére. Dallin H. Oaks elder egyszer megjegyezte, hogy „mivel megtörik és feltépik, minden egyes kenyérdarab egyedi, éppúgy, ahogyan az abból vevő egyének is egyediek. Mindannyiunknak más bűnöket kell megbánnunk. Mindannyiunknak különböző szükségletekben kell erőt merítenünk az Úr Jézus Krisztus engesztelésén keresztül, akire emlékezünk ebben a szertartásban.”13 Amikor a vizet isszuk, arra a vérre gondolunk, melyet Ő ontott a Gecsemánéban és a kereszten, illetve annak megszentelő hatalmára.14 Tudván, hogy „semmi tisztátalan dolog nem kerülhet be a királyságába”, igyekszünk azok között lenni, „akik ruházatukat hitük, és minden bűnük megbánása, és mindvégig való kitartásuk miatt tisztára mosták a [Szabadító] vér[é]ben”15.

    Szóltam már a Szabadító engesztelő kegyelmének elnyeréséről, hogy eltávolítsa a bűneinket és e bűnök foltjait belőlünk. Azonban az Ő testének jelképes evése és vérének ivása további jelentéssel is bír: azzal, hogy Krisztus tulajdonságait és jellemét magunkévá tesszük, levetkőzzük a természetes embert, és szentté válunk „az Úr, Krisztus engesztelése által”16. Amikor hetente veszünk az úrvacsorai kenyérből és vízből, jól tesszük, ha átgondoljuk, mennyire teljes mértékben kell magunkévá tennünk az Ő jellemét és bűntelen életének mintáját a saját életünkben és lényünkben. Jézus nem engesztelhetett volna ki mások bűneiért, ha Ő maga nem lett volna bűntelen. Mivel az igazságosság nem formált jogot rá, ezért felajánlhatta Magát helyettünk az igazságosság kielégítésére, majd pedig irgalmat nyújthatott számunkra. Amikor az Ő engesztelő áldozatára emlékezünk és ezt tiszteljük, el kell gondolkoznunk az Ő bűntelen életén is.

    Ez azt sugallja, hogy komoly igyekezetre van szükség a részünkről. Nem elégedhetünk meg azzal, hogy olyanok maradunk, amilyenek vagyunk, hanem folyamatosan közelednünk kell „a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértéké[hez]”17. A Mormon könyvében szereplő Lamóni király atyjához hasonlóan nekünk is hajlandónak kell lennünk lemondani minden bűnünkről18, és arra összpontosítanunk, amit az Úr elvár tőlünk egyénileg és együttesen is.

    Nemrégiben az egyik barátom beszámolt egy élményéről, melyet misszióelnöki szolgálata során élt át. Egy műtéten esett át, amelyet hosszú heteken át tartó felépülési időszak követett. A rehabilitáció során időt szánt a szentírások kutatására. Az egyik délután, miközben a Szabadító 3 Nefi 27. fejezetében található szavain elmélkedett, elbóbiskolt. A következőkről számolt be:

    „Álmomban az életem élénk, átfogó képe jelent meg előttem. Elém tárultak a bűneim, rossz döntéseim, azok az alkalmak…, amikor türelmetlen voltam emberekkel, illetve a jó dolgok is, melyeket elmulasztottam kimondani vagy megtenni. […] [Á]tfogó [képet] kaptam az életemről alig néhány perc alatt, mely azonban nekem sokkal hosszabbnak tűnt. Megdöbbenten ébredtem, és… azonnal térdre borultam az ágyam mellett, majd imádkozni kezdtem, bűnbocsánatért könyörögve, úgy öntve ki szívem érzéseit, ahogyan korábban még sohasem.

    Az álmot megelőzően nem tudtam, hogy ekkora szükségem van a bűnbánatra. Hibáim és gyengeségeim hirtelen olyan kristálytiszták lettek előttem, hogy fényévnyinek tűnt a szakadék aközött az ember között, aki vagyok, és Isten szentsége és jósága között. E késő délutáni imámban kifejeztem Mennyei Atyámnak és a Szabadítónak a teljes szívemből jövő legmélyebb hálámat azért, amit tettek értem, és a számomra oly becses kapcsolatért a feleségemmel és a gyermekeimmel. Térden állva Isten szeretetét és irgalmát is éreztem, mely az érdemtelenség érzése mellett is oly kézzelfogható volt. […]

    Elmondhatom, hogy azóta más ember lettem. […] Megváltozott a szívem. […] Ezt követően nagyobb együttérzésre tettem szert mások iránt, megnövekedett szeretetkészséggel, melyhez az evangélium hirdetésének sürgető érzése társult. […] Úgy tudtam magaménak érezni a hit, a remény és a bűnbánat ajándékának Mormon könyve-beli üzeneteit, [mint] korábban sohasem.”19

    Fontos felismernünk, hogy e jóravaló ember esetében a bűneiről és hiányosságairól való ilyen életszerű látomása nem csüggesztette vagy keserítette el. Igen, megdöbbenést és megbánást érzett. Heves szükségét érezte a bűnbánatnak. Alázatossá tétetett, mégis hálát, békességet és reményt – valódi reményt – érzett Jézus Krisztus miatt, aki „amaz élő kenyér, a mely a mennyből szállott alá”20.

    Barátom beszélt arról a szakadékról, amelyet álmában az élete és Isten szentsége között figyelt meg. A szentség a megfelelő szó. Krisztus testének evése és vérének ivása a szentségre törekvést jelenti. Isten azt parancsolja: „Szentek legyetek, mert én szent vagyok.”21

    Énók azt tanácsolta nekünk: „Tanítsd tehát meg a gyermekeidnek, hogy mindenhol, minden embernek bűnbánatot kell tartania, különben semmiképpen nem örökölhetik Isten királyságát, mert semmi tisztátalan dolog nem lakhat ott, vagyis nem lakhat az ő jelenlétében; mert Ádám nyelvén a Szentség Embere az ő neve, az ő Egyszülöttjének neve pedig az Ember Fia, méghozzá Jézus Krisztus”22. Kisfiúként sokszor elgondolkodtam azon, miért hivatkoznak olyan gyakran az Újszövetségben Jézusra (még saját maga is) úgy, mint az Ember Fiára, amikor Ő valójában Isten Fia. Énók kijelentése azonban egyértelművé teszi, hogy ezek a hivatkozások valójában az Ő istenségének és szentségének elismerései – Ő a Szentség Emberének, vagyis az Atyaistennek a Fia.

    Ha arra vágyunk, hogy Krisztusban éljünk, Ő pedig bennünk lakozzon23, akkor a szentségre törekszünk testben és lélekben is24. Erre törekszünk a templomban, melyre ez van vésve: „Szentség az Úrnak”. Erre törekszünk a házasságunkban, a családunkban és az otthonunkban. Minden héten erre törekszünk, amikor gyönyörködünk az Úr szent napjában.25 Erre törekszünk még a mindennapi életünk részleteiben is: a beszédünkben, az öltözködésünkben és a gondolatainkban. Amint azt Thomas S. Monson elnök kijelentette: „Az általunk olvasott, nézett, hallott és gondolt dolgok terméke vagyunk.”26 Szentségre törekszünk, amikor naponta felvesszük a keresztünket.27

    Carol F. McConkie nőtestvér megjegyezte: „Tudjuk, hogy számtalan próbatétel, kísértés és megpróbáltatás adódik, amelyek elvonhatnak minket mindattól, ami erényes és dicséretre méltó Isten előtt. Ám… halandó tapasztalataink lehetőséget kínálnak nekünk arra, hogy a szentséget válasszuk. Leggyakrabban a szövetségeink betartása érdekében hozott áldozatok lesznek azok, amik megszentelnek és szentté tesznek bennünket.”28 Az általunk hozott áldozatok mellé tenném még az általunk nyújtott szolgálatot is.

    Tudjuk, hogy „amikor embertársai[nk] szolgálatában vagy[unk], akkor is csak Isten[ünk] szolgálatában vagy[unk]”29. Az Úr pedig emlékeztet bennünket, hogy az ilyen szolgálat az Ő életének és jellemének központi eleme: „Mert az embernek Fia sem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért.”30 Marion G. Romney elnök bölcsen kifejtette: „A szolgálat nem olyasvalami, amit el kell viselnünk ezen a földön ahhoz, hogy jogot formálhassunk a celesztiális királyságban való életre. A szolgálat jelenti a celesztiális királyságban élt felmagasztosult élet legalapvetőbb alkotóelemét.”31

    Zakariás azt jövendölte, hogy az Úr millenniumi uralkodása idején még a lovak csengőjére is az lesz felvésve: „Szentség az Úrnak.”32 Ebben a szellemben tették a pionír szentek e völgyekben a „Szentség az Úrnak” emlékeztetőt látszólag hétköznapi, világi tárgyakra éppúgy, mint azokra, amelyek közvetlenebbül kapcsolódtak a vallásos gyakorlathoz. Rávésték az úrvacsorai poharakra és tálcákra, valamint rányomtatták a hetvenek elrendelési bizonyítványaira és a Segítőegylet zászlajára is. A „Szentség az Úrnak” kifejezés megjelent a Sion Szövetkezeti Kereskedelmi Intézet, más néven ZCMI áruház kirakatai felett is. Megtalálható volt egy kalapácsfejen és egy dobon is. A „Szentség az Úrnak” felirat díszítette Brigham Young elnök otthonának fém ajtógombjait. A szentségre vonatkozó ezen utalások látszólag szokatlan vagy váratlan helyeken talán nem tűnnek odaillőnek, mégis jelzik, milyen áthatónak és állandónak kell lennie a szentségre irányuló figyelmünknek.

    Úrvacsorai kehely
    Úrvacsorai tányér
    A ZCMI kirakata
    Kalapács
    Dob
    Ajtógomb

    A Szabadító testéből venni és véréből inni azt jelenti, hogy kivetünk az életünkből mindent, ami nincs összhangban a krisztusi jellemmel, és elsajátítjuk az Ő jellemvonásait. Ez a bűnbánat tágabb jelentése: nem csupán elfordulunk a múltbéli bűntől, hanem „Isten felé fordítjuk a szívünket és az akaratunkat”33, tovább haladva. Ahogyan az a barátommal is megtörtént kinyilatkoztató álmában, Isten majd megmutatja nekünk hiányosságainkat és hibáinkat, azonban segít is gyengeségeinkből erőt kovácsolni.34 Ha őszintén feltesszük a kérdést: „mi fogyatkozás van még bennem?”35, Ő nem hagy minket kétségek között, hanem szeretettel válaszol a boldogságunk érdekében. És reményt nyújt nekünk.

    Ez felemésztő vállalkozás, és szörnyen rémisztő lenne, ha a szentségre törekvésünk során egyedül lennénk. A dicsőséges igazság az, hogy nem vagyunk egyedül. Miénk Isten szeretete, Krisztus kegyelme, a Szentlélek vigasztalása és a tőle kapott útmutatás, valamint a Krisztus testét alkotó többi szent barátsága és biztatása. Ne elégedjünk meg azzal, ahol éppen vagyunk, de ne is csüggedjünk el. Ahogyan egy egyszerű, mégis mélyenszántó himnusz buzdít:

    Szánj időt a szentségre, a világ tovasiet;

    sok időt tölts Jézussal titokban, rejtve;

    Ha Őt keresed, Hozzá leszel hasonló;

    viselkedésedben barátaidnak ez így lesz nyilvánvaló.36

    Bizonyságomat teszem Jézus Krisztusról, aki „amaz élő kenyér, a mely a mennyből szállott alá”37, és arról, hogy „a ki eszi az [Ő] test[ét] és iszsza az [Ő] vér[ét], örök élete van annak”38. Jézus Krisztus nevében, ámen.