Uram, add, hogy megnyíljanak a szemeim!
A Szabadító szemével kell látnunk másokat.
Az oroszlánkirály klasszikus animációs film az afrikai szavannáról. Amikor az oroszlánkirály meghal, miközben megmenti a fia életét, az ifjú oroszlánherceget száműzetésbe kényszerítik, és egy zsarnok uralkodó felrúgja a szavanna egyensúlyát. Később az oroszlánherceg egy mentor segítségével visszaszerzi a királyságot. Ráébred, hogy egyensúlyra van szükség az élet nagy körforgásában a szavannán. Amikor az ifjú oroszlán elfoglalja a királyként őt megillető helyet, követi azt a tanácsot, hogy tekintsen túl azon, amit lát.1
Amint megtanulunk örököseivé válni mindannak, ami az Atyáé, az evangélium arra tanít minket, hogy tekintsünk túl azon, amit látunk. Ehhez a Szabadító szemével kell látnunk másokat. Az evangélium hálója tele van emberekkel, azok sokszínűségében. Nem tudjuk teljes mértékben megérteni a világban, az egyházi gyülekezeteinkben, sőt, még a családunkban élő emberek döntéseit és pszichológiai hátterét sem, mivel ritkán tárul elénk a teljes kép arról, milyenek is valójában. Túl kell tekintenünk az egyszerű feltételezéseken és sablonokon, és tágabbra kell nyitnunk saját tapasztalataink szűk objektívjét.
Amikor misszióelnökként szolgáltam, nekem is megadatott, hogy megnyílt a szemem és túltekintettem a látottakon. Érkezett egy fiatal elder, akinek félelem ült a szemében. Amikor interjút tartottam vele, lehangoltan csak ennyit mondott: „Haza akarok menni.” Azt gondoltam magamban: „Nos, ezt helyre tudjuk hozni.” Azt tanácsoltam neki, hogy dolgozzon keményen, és imádkozzon a héten a problémáról, aztán pedig hívjon fel. Szinte percre pontosan egy héttel később hívott is. Még mindig haza akart menni. Újra azt tanácsoltam neki, hogy imádkozzon, dolgozzon keményen, és egy hét múlva hívjon vissza. A következő interjúnkra se változott semmi. Kitartott amellett, hogy haza akar menni.
Nem hagyhattam, hogy ez megtörténjen, így aztán elkezdtem tanítani őt az elhívása szent természetéről. Arra buzdítottam, hogy feledkezzen meg magáról, és lásson munkához.2 De mindegy, milyen formulát kínáltam neki, elhatározása megingathatatlan volt. Végül aztán felötlött bennem, hogy talán nem látom a teljes képet. Ekkor éreztem a késztetést arra, hogy megkérdezzem tőle: „Elder, mi okozza a nehézséget?” Válasza a szívemig hatolt: „Elnök úr, nem tudok olvasni.”
Bölcs tanácsom, amelyet olyan fontosnak véltem megosztani vele, egyáltalán nem vonatkozott az ő szükségleteire. Részemről arra volt a legnagyobb szüksége, hogy tekintsek túl sietve meghozott ítéletemen, és hagyjam, hogy a Lélek segítsen megértenem, valójában mi is foglalkoztatja ezt az eldert. Arra volt szüksége, hogy a megfelelő fényben lássam őt, és okot adjak neki a reményre. Ehelyett úgy viselkedtem, mint egy óriási bontógolyó. Ez a bátor elder végül megtanult olvasni, és Jézus Krisztus nagyon tiszta tanítványa lett. Felnyitotta szememet az Úr szavai előtt: „mert az ember azt nézi, a mi szeme előtt van, de az Úr azt nézi, mi a szívben van” (1 Sámuel 16:7).
Mily nagy áldás, amikor az Úr Lelke kitágítja a látószögünket! Emlékeztek Elizeus prófétára, aki egy nap arra ébredt, hogy a szíriai sereg a lovaikkal és szekereikkel körülvette a városát? Elizeus szolgája megrémült, és megkérdezte Elizeust, mit cselekedjenek ekkora túlerővel szemben. A próféta ezekkel az emlékezetes szavakkal intette nyugalomra: „Ne félj. Mert többen vannak, a kik velünk vannak, mint a kik ő velök” (2 Királyok 6:16). A szolgának fogalma sem volt, miről beszél a próféta. Ő csak azt látta, ami a szeme előtt volt. Elizeus azonban látta az angyali seregeket, amelyek készen álltak hadba szállni a próféta népéért. Elizeus akkor imádkozott, hogy az Úr nyissa meg a fiatalember szemét, „és láta, és ímé a hegy rakva volt tüzes lovagokkal és szekerekkel Elizeus körül” (2 Királyok 6:17).
Gyakran elkülönülünk másoktól a látható különbözőségek miatt. Jól érezzük magunkat azokkal, akik úgy gondolkodnak, beszélnek, öltözködnek és viselkednek, mint mi, ám kényelmetlenül feszengünk azok társaságában, akik eltérő körülményekkel vagy háttérrel rendelkeznek. Valójában nem mindannyian más-más országból valók vagyunk-e, és nem mind más és más nyelvet beszélünk? Nem a saját élettapasztalatunk óriási korlátain keresztül szemléljük-e mindannyian a világot? Mert néhányan lelki szemekkel látnak és szólnak, mint Elizeus próféta, mások pedig fizikai szemükkel látnak és kommunikálnak, ahogy azt én is tettem az analfabéta misszionáriusommal.
Olyan világban élünk, amelyet az összehasonlítás, valamint mások beskatulyázása és kritizálása táplál. Ahelyett, hogy a közösségi média lencséjén keresztül nézünk, inkább befelé kell tekintenünk, olyan isteni jellemvonásokat keresve, amelyekre mindannyian jogot formálunk. Ezeket az isteni tulajdonságokat és vágyakat nem lehet a Pinteresten vagy az Instagramon posztolni.
A mások iránti elfogadás és szeretet nem azt jelenti, hogy magunkénak kell éreznünk az elgondolásaikat. Nyilvánvaló, hogy az igazságnak tartozunk a legfőbb hűséggel, de az soha ne gátolja a kedvességet! Mások igaz szeretete megköveteli, hogy állandóan fogadjuk el mindazok őszinte erőfeszítéseit, akiknek az élettapasztalatait és korlátait talán soha nem fogjuk teljességgel megismerni. Tudatosan a Szabadítóra kell tekintenünk, hogy túl tudjunk tekinteni azon, amit látunk.
2016. május 28-án a 16 éves Beau Richey és a barátja, Austin, kint voltak a családi farmon Colorado államban. Izgatottan ültek be a terepjárójukba, és már alig várták az előttük álló kalandos napot. Nem jutottak messzire, amikor veszélybe sodródtak, és bekövetkezett a tragédia. A jármű, amelyet Beau vezetett, hirtelen fejre állt, Beau pedig beszorult a 180 kilónyi acél alá. Amikor barátja, Austin odaért hozzá, látta, ahogy Beau az életéért küzd. Austin minden erejét megfeszítve próbálta leemelni a járművet a barátjáról. Meg se mozdult. Imádkozott Beau-ért, aztán pedig eszeveszetten elrohant, hogy segítséget hívjon. Végül aztán megérkezett a mentőcsapat, de Beau néhány óra múlva meghalt. Távozott e halandó életből.
Megérkeztek sajgó szívű szülei is. Amint ott álltak a kis kórház kórtermében Beau legjobb barátjával és a családtagjaikkal, belépett egy rendőr, és átadta Beau édesanyjának a fiú mobiltelefonját. Amint átvette tőle, felhangzott egy jelzőhang. Az anya kinyitotta a telefont, és látta Beau napi emlékeztetőjét. Felolvasta az üzenetet, amelyet az életet élvező, kalandvágyó tizenéves fia állított be magának, hogy mindennap elolvassa. Így hangzott: „Emlékezz arra, hogy ma is Jézus Krisztust tedd életed középpontjává!”
Az, hogy Beau a Megváltójára összpontosított, nem csökkenti szeretteinek az elvesztése feletti fájdalmát. Azonban nagyszerű reménnyel és jelentéssel tölti meg a fiú életét és választásait. Lehetővé teszi családja és barátai számára, hogy túl tudjanak tekinteni korai halála gyászán, az eljövendő élet örömteli valóságára. Mily gyengéd irgalom Beau szülei számára, hogy fiuk szemén keresztül láthatták azt, amit ő a legnagyobb becsben tartott!
Az egyház tagjaiként személyes lelki emlékeztetőket kaptunk, amelyek figyelmeztetnek, amikor csak a halandó szemünkkel nézünk, elfordulva a szabadítástól. Az úrvacsora a heti emlékeztetőnk arra, hogy szüntelenül Jézus Krisztusra összpontosítsunk, hogy mindig emlékezzünk Őrá, hogy Lelke mindig velünk lehessen (lásd T&Sz 20:77). Időnként azonban figyelmen kívül hagyjuk ezeket az emlékeztetőket és jelzőhangokat. Amikor Jézus Krisztus áll életünk középpontjában, akkor Ő nagyobb lehetőségek előtt nyitja meg a szemünket, mint amit mi magunk képesek lennénk felfogni.
Kaptam egy rendkívül érdekes levelet egy hithű nőtestvértől, amelyben egy vészjelzésről ír. Elmesélte, hogy abbéli igyekezetében, hogy segítsen a férjének megérteni az érzéseit, elkezdett elektronikus listát vezetni a telefonján azokról a bosszantó dolgokról, melyeket a férje tett vagy mondott. Úgy okoskodott, hogy a kellő időben aztán majd lesz egy írásos bizonyítéka, amelyet megoszthat férjével, és amely változásra ösztönzi majd. Egy vasárnap azonban, amikor épp az úrvacsorából vett és a Szabadító engesztelésére összpontosított, rájött, hogy a férjével kapcsolatos negatív érzéseinek dokumentálása igazából csak elűzi tőle a Lelket, a férjét viszont soha nem fogja megváltoztatni.
Bekapcsolt a szívében egy lelki vészjelző, amely ezt mondta: „Engedd el; engedd el az egészet! Töröld ki a jegyzeteidet! Nem segítenek.” Aztán ezt írta, idézem: „Beletelt egy kis időbe, míg rányomtam a »mindet kijelöl« gombra, és még tovább tartott a »törlés« gombot is megnyomni. De amikor megtettem, az összes negatív érzés eltűnt az éterben. Szívem szeretettel telt meg – szeretettel a férjem iránt és szeretettel az Úr iránt.” Mint Saulnak a Damaszkuszba vezető úton, az ő látásmódja is megváltozott. Lehullott szeméről az eltorzult szemlélet hályoga.
Szabadítónk gyakran nyitotta fel a fizikailag és lelkileg vakok szemét. Ha felnyitjuk a szemünket az isteni igazság előtt – szó szerint és átvitt értelemben is –, az felkészít minket arra, hogy kigyógyuljunk a halandóság rövidlátásából. Amikor odafigyelünk a lelki „vészjelzésekre”, melyek azt sugallják, hogy útvonal-módosításra vagy tágabb örökkévaló szemléletmódra van szükség, akkor részesülünk az úrvacsorai ígéretből, hogy Lelke mindig velünk lesz. Ez történt Joseph Smithszel és Oliver Cowderyvel a Kirtland templomban, amikor lenyűgöző igazságokat tanított nekik Jézus Krisztus, aki azt ígérte, hogy el fog vétetni szemükről a halandó korlátoltság fátyla, és értelmük szemei meg fognak nyílni (lásd T&Sz 110:1).
Tanúságomat teszem arról, hogy Jézus Krisztus hatalma által képessé válunk lelkileg túltekinteni azon, amit fizikailag látunk. Amikor emlékezünk Őrá és velünk van a Lelke, akkor megnyílnak az értelmünk szemei. Akkor sokkal hathatósabban bevésődik szívünkbe a mindannyiunkban rejlő isteniség nagyszerű valósága. Jézus Krisztus nevében, ámen.