Elmúlt-e a csodák napja?
    Footnotes

    Elmúlt-e a csodák napja?

    Figyelmünket elsődlegesen a lelki áldásokra kell összpontosítanunk, melyek Isten minden gyermeke számára elérhetőek.

    Egy évvel ezelőtt egy megbízás kapcsán Kalifornia államba utaztam, ahol az ottani cövekelnökkel meglátogattuk otthonukban a Fales családot. Tudomásomra jutott, hogy a szülők, Clark és Holly, nem sokkal azelőtt egy csodát éltek át. Érkezésünkkor Clarknak nehezére esett felállva üdvözölni bennünket, a hátán, nyakán és karjain viselt merevítők miatt.

    Alig két hónappal korábban Clark és fia, Ty, valamint 30 másik fiatal férfi és vezető részt vett egy szabadtéri cöveki tevékenységen, ahol megmászták a 4322 méter magas Shasta-hegyet, Kalifornia egyik legmagasabb pontját. A megerőltető túra második napján a legtöbb mászó el is érte a csúcsot – a hónapokig tartó felkészülés kiemelkedő eredményeként.

    Clark az elsők között ért fel a hegyoromra. A csúcs pereme közelében eltöltött rövid pihenő után felállt, hogy folytassa útját. Épp csak elindult, amikor megbotlott és hátraesett, át egy sziklaszirten, melynek következtében 12 métert zuhant szabadesésben, majd további 91 métert magatehetetlenül egy jeges lankán. Rendkívüli módon Clark túlélte a balesetet, ám súlyosan megsérült, és mozogni sem tudott.

    Azonban ez csak az első csoda volt, amelyet Clark e sokkoló élmény során megtapasztalt. Elsőként „véletlenül” épp egy olyan túracsoport sietett a segítségére, melynek tagjai között éppen a hegyimentés irányításával és sürgősségi betegellátással foglalkozó szakemberek voltak. Azonnal megkezdték a sokk kezelését, és biztosították a Clark melegen tartásához szükséges felszerelést. Ez a csoport „véletlenül” éppen egy új kommunikációs eszköz tesztelésén dolgozott, ami lehetővé tette, hogy egy olyan területről küldjenek vészjelzést, ahol egyébként nincs térerő. Egy kishelikoptert, mely egy órányira volt tőlük, azonnal a Shasta-hegy felé irányítottak. A helikopter teljesítményének határait feszegető magasságon és a rendkívül kedvezőtlen szélviszonyok közepette tett két veszélyes és sikertelen leszállási kísérlet után a pilóta tett egy harmadik, egyben végső próbát. Ahogy a helikopter egy másik szögből közelített, a szélirány „véletlenül” megváltozott, lehetővé téve, hogy a gép éppen annyi ideig tartózkodjon a földön, ameddig a csoport gyorsan és fájdalmak közepette betuszkolta Clarkot a pilótafülke mögötti kis helyiségbe.

    Amikor a traumatológiai központban felmérték Clark állapotát, a vizsgálatok többszörös nyaki, háttájéki, borda- és csuklótájéki törést, légmellet, és számtalan vágást és horzsolást mutattak ki. Egy elismert neurotraumatológus, aki évente csupán néhány alkalommal dolgozik ebben a központban, aznap „véletlenül” éppen ügyeletben volt. Ez az orvos később elmondta, hogy addig a napig sosem találkozott senkivel, aki túlélt volna egy ilyen mértékű gerincvelő- és fejverőérsérülést. Clark nemcsak hogy túlélte sérülését, de teljesen fel is épült belőle. A magát agnosztikusnak valló sebész elmondta, hogy Clark esete szemben áll mindazzal, amit a neurológiai sérülésekkel kapcsolatos tanulmányai során elsajátított, és nem lehet más, csak csoda.

    Amikor Clark és Holly e heves érzelmekkel teli beszámoló végére ért, alig tudtam megszólalni. De nemcsak a nyilvánvaló csodák miatt, hanem egy ezeknél is nagyszerűbb csoda miatt. Az az erőteljes benyomásom – vagy lelki tanúságom – támadt, hogy Holly és a nappalijukban körülöttük helyet foglaló öt gyönyörű gyermekük mindegyike akkora hittel rendelkezett, hogy elfogadták volna, bármi is lett volna a kimenetele annak a bizonyos napnak; mindennek ellenére boldogultak volna lelkileg. Clark és Holly a két idősebb gyermekük, Ty és Porter társaságában itt vannak ma velünk a Konferencia-központban.

    A Fales család élményén eltűnődve igen elgondolkodtam sok más ember körülményén is. Mi a helyzet azzal a számtalan hittel teli, papsági áldásokban részesülő, folyamatosan imába foglalt, szövetségeit megtartó, reményteljes szenttel, akik számára a csodák sosem érkeznek el – legalábbis nem olyan módon, ahogy ők várják, és nem olyan formában, ahogy másoknak megadatnak?

    Mi a helyzet azokkal, akik évekig, évtizedekig vagy akár az egész halandóságon át küzdenek hatalmas fizikai, mentális vagy érzelmi nehézségekkel? Mi a helyzet azokkal, akik egészen fiatalon távoznak el?

    Épp két hónappal ezelőtt indult rövid repülőútra két, érvényes templomi ajánlással rendelkező házaspár, akiknek összesen nyolc gyermeke volt, köztük három teljes idejű misszionárius. Bizonyos vagyok afelől, hogy felszállás előtt imádkoztak a biztonságukért, és akkor is buzgón fohászkodtak, mielőtt a gép komoly technikai problémák következtében lezuhant volna. Egyikük sem élte túl. Mi a helyzet velük?

    Van-e okuk a jó embereknek és szeretteiknek feltenni a Mormon által is megfogalmazott kérdést, miszerint elmúlt-e a csodák napja?1

    Korlátozott tudásommal nem tudok magyarázatot adni arra, hogy egyesek miért részesülnek isteni beavatkozásban, és mások miért nem. Ám talán nem is igazán értjük a csoda fogalmának mibenlétét.

    Gyakran úgy gondolunk a csodákra, mint orvosilag megmagyarázhatatlan gyógyulásokra, vagy éppen a katasztrófa elkerülésére egy tisztán kivehető sugalmazásnak köszönhetően. Ám ha a csodát úgy határozzuk meg, mint „egy jótékony esemény, amely a halandók által fel nem fogható vagy nem utánozható isteni hatalom által lett előidézve”2, az szélesebb látókört biztosít az örökkévaló természetű kérdések esetében. Ez a meghatározás abban is segítségünkre van, hogy elgondolkozzunk a hitnek a csodák megtapasztalásában játszott kulcsfontosságú szerepén.

    Moróni azt tanította, hogy „…soha senki nem tett csodát addig, amíg nem volt hite”3. Ammon kijelentette: „Isten biztosított egy módot, melyen az ember hit által hatalmas csodákat művelhet”4. Az Úr a következőt jelentette ki Joseph Smithnek: „Mert én Isten vagyok, …és csodákat… mutatok majd mindazoknak, akik hisznek a nevemben”5.

    Nabukodonozor király megparancsolta Sidráknak, Misáknak és Abednégónak, hogy istenként imádják az általa felállított arany állóképet, így fenyegetve őket: „…ha nem imádjátok, tüstént bevettettek az égő, tüzes kemenczébe”. Majd így gúnyolódott: „Kicsoda az az Isten, a ki kiszabadítson titeket az én kezeimből?”6

    E három hű tanítvány ezt felelte: „Ímé, a mi Istenünk, a kit mi szolgálunk, ki tud minket szabadítani az égő, tüzes kemenczéből… De ha nem tenné is, legyen tudtodra, oh király, hogy mi a te isteneidnek nem szolgálunk”7.

    Teljes mértékig bíztak abban, hogy Isten meg tudja menteni őket, „de ha nem” is lett volna így, akkor is tökéletes hittel bíztak Isten tervében.

    Ehhez hasonlatos az az eset, amikor David A. Bednar elder egyszer a következő kérdést tette fel egy fiatal férfinak, aki papsági áldást kért: „Ha Mennyei Atyánknak az az akarata, hogy a lélekvilágban folytasd szolgálatodat fiatalon bekövetkező halálod által, megvan-e a hited alávetni magad az Ő akaratának és nem meggyógyulni?”8 Mi vajon elég hittel rendelkezünk „nem meggyógyulni” földi szenvedéseinktől, hogy aztán örökre szóló gyógyulásban lehessen részünk?

    Érdemes elgondolkodni e kulcsfontosságú kérdésen: Mibe helyezzük a hitünket? Vajon hitünk csak arra összpontosul, hogy enyhülést akarunk a fájdalmainkra és szenvedéseinkre, vagy pedig az Atyaisten és az Ő szent terve, valamint Jézus Krisztus és az Ő engesztelése jelentik annak biztos alapját? Az Atyába és a Fiúba vetett hit által megérthetjük és elfogadhatjuk az Ő akaratukat, miközben az örökkévalóságra készülünk.

    A mai napon a csodákról teszek tanúságot. Isten gyermekének lenni csoda.9 Egy, az Ő képmására és hasonlatosságára teremtett testet kapni csoda.10 A Szabadító ajándéka csoda.11 Jézus Krisztus engesztelése csoda.12 Az örök élet elnyerésének lehetősége csoda.13

    Bár jó dolog imádkozni és tenni a fizikai védelemért és gyógyulásért e halandó létben, figyelmünket elsősorban mégis a lelki áldások köré kell összpontosítanunk, melyek Isten minden gyermeke számára elérhetőek. Függetlenül etnikai hovatartozásunktól, nemzetiségünktől, múltbéli, megbánt tetteinktől; függetlenül mindattól, amit esetleg velünk tettek – mindannyian ugyanúgy részesülhetünk e csodákból. Jelen pillanatban is egy csodát élünk át, és további csodák várnak ránk. Jézus Krisztus nevében, ámen.