Külön, mégis egységben
Az egyházban a különbségeink ellenére azt várja tőlünk az Úr, hogy egyek legyünk.
1994 júniusában izgatottam autóztam haza a munkából, hogy megnézzem a futball válogatottunk világkupa mérkőzését a tévében. Az indulás után nem sokkal a távolban megláttam egy férfit, amint a brazil zászlónkkal díszített kerekesszékével gyorsan gurul a járdán. Tudtam, hogy ő is siet haza megnézni a mérkőzést.
Ahogy utunk keresztezte egymást és a másodperc töredékére találkozott a tekintetünk, erős egységet éreztem azzal a férfival. Más irányba haladtunk, nem is ismertük egymást, nyilvánvalóan különböző társadalmi és fizikai körülményeink voltak, a futball iránti szenvedélyünk és a hazaszeretetünk mégis eggyé kovácsolt minket abban a pillanatban. Nem láttam azt a férfit azóta, de ma, évtizedekkel később, még mindig magam előtt látom azt a szempárt és érzem azt az erős kapcsolatot azzal a férfival. Végül is megnyertük a mérkőzést, és abban az évben a világkupát is.
Az egyházban a különbségeink ellenére azt várja tőlünk az Úr, hogy egyek legyünk. Ezt mondta a Tan és a szövetségekben: „legyetek egyek; és ha nem vagytok egyek, akkor nem vagytok az enyéim.”1
Amint mindannyian egy gyülekezeti házba lépünk, hogy együtt hódoljunk, hátra kell hagynunk a különbségeinket, beleértve a faji, társadalmi helyzetből adódó, politikai nézetbeli, tudományos és szakmai eredményekbeli különbségeket; és ehelyett közös lelki céljainkra kell összpontosítanunk. Együtt énekeljük a himnuszokat, ugyanazokon a szövetségeken elmélkedünk az úrvacsora idején, egyszerre mondjuk ki a jól hallható áment a beszédek, tanítások és imák után, jelezve, hogy közösen értünk egyet az elhangzottakkal.
A közösen végzett dolgok segítenek kialakítani a szilárd egység érzését a gyülekezetben.
Azonban ami igazán meghatározza, megszilárdítja, vagy éppen lerombolja az egységünket, az az, ahogyan az egyháztagok távollétében cselekszünk. Mindnyájan tudjuk, hogy elkerülhetetlen és természetes, hogy néha beszéljünk egymásról.
Azon választásunktól függően, hogy mit mondunk másokról, a szavaink vagy „egységbe és szeretetbe összefon[j]ák szívü[n]ket”2, ahogy Alma azokat tanította, akiket a Mormon vizében megkeresztelt, vagy lassan aláássák a szeretetet, a bizalmat és a jóindulatot, melynek uralkodnia kellene köztünk.
Vannak megjegyzések, melyek alig észrevehetően rombolják az egységet, mint például: „Igen, jó püspök, ó, de látnod kellett volna fiatal férfiként!”
Ennek egy sokkal építőbb változata lehet, hogy: „A püspök annyira jó és olyan sokat fejlődött érettségben és bölcsességben az évek során.”
Gyakran aggatunk maradandó cédulákat emberekre azáltal, hogy ilyesmiket mondunk: „A Segítőegylet elnökünk reménytelen eset, annyira makacs!” Ezzel szemben ezt is mondhatnánk: „A Segítőegylet elnöke mostanában kevésbé rugalmas, lehet, hogy nehéz időszakon megy keresztül. Segítsük és támogatni őt!”
Testvérek! Nincs jogunk senkit sem – beleértve az egyházból – reménytelen esetnek tekintenünk. Embertársainkról való szavainknak inkább Jézus Krisztusba és az Ő engesztelésébe vetett hitünket és azt kellene tükrözniük, hogy Őbenne és Ő általa mindig képesek vagyunk a javunkra változni.
Néhányan jelentéktelen dolgok miatt kezdik el bírálni az egyházi vezetőket és az egyháztagokat, és eltávolodni tőlük!
Így volt ez egy Simonds Ryder nevű emberrel is, aki 1831-ben lett az egyház tagja. Miután elolvasott egy rá vonatkozó kinyilatkoztatást, felháborodottan látta, hogy a nevét elírták Ridernek, i betűvel az y helyett. Reagálása erre az eseményre a Próféta megkérdőjelezéséhez és Joseph üldözéséhez, majd végül saját részéről az egyháztól való elforduláshoz vezetett.3
Az is valószínű, hogy mindannyian megtapasztaljuk a papsági vezetőinktől jövő helyreigazítást, ami próbára teszi majd a velük alkotott egységünket.
Még csak 11 éves voltam, mégis emlékszem, hogy 44 évvel ezelőtt a gyülekezeti ház, amelybe a családommal jártunk, nagyszabású felújítás előtt állt. Az átalakítás előtt a helyi és a területi vezetők egy gyűlésen vitatták meg, miként vehetnek részt az egyháztagok a munkájukkal ebben a kezdeményezésben. Édesapám, aki évekig ennek az egységnek az elnöke volt, azon határozott véleményének adott hangot, hogy ezt a munkát egy vállalkozónak kellene elvégeznie, nem pedig amatőröknek.
Nemcsak hogy elutasították a véleményét, de hallottuk, ahogy súlyosan és nyilvánosan megfeddték a gyűlés során. Nos, ez az ember, aki nagyon elkötelezett volt az egyház iránt, emellett pedig II. világháborús katona volt, megszokta, hogy ragaszkodik ahhoz és küzd azért, amiben hisz. Kíváncsiak voltunk, hogyan fog reagálni az összetűzés után. Kitart majd a véleménye mellett és továbbra is szembeszáll a már meghozott döntéssel?
Láttunk olyan családokat az egyházközségünkben, akik meggyengültek az evangéliumban és elmaradtak a gyűlésekről, mert nem tudtak egységben lenni a vezetőkkel. Magam is tapasztaltam, hogy az elemis barátaim nem maradtak hithűek fiatalokként, mert a szüleik mindig hibát kerestek az egyháztagokban.
Édesapám azonban úgy döntött, hogy egységben marad a szentekkel. Néhány nap múlva pedig, amikor az egyházközség tagjai összegyűltek, hogy az építkezésen segítsenek, úgymond „megkérte” a családunkat, hogy kövessük őt a gyülekezeti házhoz, és segítsünk, amiben csak tudunk.
Megdöbbentem. Kedvem lett volna megkérdezni tőle, hogy: „Apa, egyáltalán miért segítünk az építkezésen, ha te ellene voltál annak, hogy az egyháztagok végezzék?” De az arckifejezése elvette a bátorságomat, hogy megtegyem. Épségben el akartam jutni az újraszentelésre. Szerencsére úgy döntöttem, hogy hallgatok, és csak megyek és segítek az építkezésen.
Édesapám nem láthatta az új kápolnát, mert az átalakítás befejezése előtt elhunyt. Mi a családdal, édesanyám vezetésével azonban folytattuk a munka ránk eső részét, amíg kész nem lett. Ez pedig egységben tartott minket édesapámmal, az egyháztagokkal, a vezetőkkel, és ami a legfontosabb, az Úrral.
Csupán pillanatokkal a Gecsemánéban átélt gyötrelmes élménye előtt, miközben Jézus az Atyához imádkozott az apostolaiért és minden szentért, a következőket mondta: „Hogy mindnyájan egyek legyenek; a mint te én bennem, Atyám, és én te benned, hogy ők is egyek legyenek mi bennünk”4.
Testvérek! Bizonyságomat teszem arról, hogy ha úgy döntünk, hogy egységben leszünk az egyháztagokkal és az egyházi vezetőkkel – amikor együtt, és különösen, amikor egymástól külön vagyunk –, akkor sokkal tökéletesebb egységet érzünk majd Mennyei Atyánkkal és a Szabadítóval. Jézus Krisztus nevében, ámen.