Isten szövetséges leányai

Drága nőtestvéreim, nagy szeretettel köszöntelek titeket! Akárhol is vagytok jelenleg a világon, remélem, érzitek az Úr irántatok tanúsított személyes szeretetét, és a Lélek tanúságtételét, melyet a szívetekbe ültetett a kórus iménti csodálatos üzenete által. Én is az övékhez adom a bizonyságomat: Tudom, hogy jó Megváltóm él, és hogy Ő mindannyiunkat szeret.

Ma este Isten szövetséges leányaiként gyűltünk össze. A korunk, a körülményeink és a személyiségünk nem választhat el egymástól, mert mindenekfelett Őhozzá tartozunk. Szövetséget kötöttünk, hogy mindig emlékezni fogunk az Ő Fiára.

Ennek a személyes szövetségnek az ereje mély nyomot hagyott a szívemen három héttel ezelőtt, egy keresztelőn. Ott ült velem szemben nyolc gyönyörű gyermek, akik áhítattal vegyes izgalommal várakoztak – végre elérkezett az ő különleges napjuk. Ám ahogy vidám arcukat néztem, nem csupán egy csoportnyi gyermeket láttam. Úgy láttam őket, ahogy szerintem az Úr tenné: egyénekként. Emmát láttam, Sophiát, Iant, Logant, Adent, Williamet, Sophie-t és Micah-t. Minden keresztelési szövetség egyesével köttetik meg. Mindannyian fehérbe voltak öltözve. Készen álltak és hajlandóak voltak a teljes nyolcéves szívükkel arra, hogy megkössék első szövetségüket Istennel.

Gondoljatok vissza és képzeljétek magatok elé a saját keresztelőtök napját. Akár sok, akár csupán kevés részletre emlékeztek, próbáljátok meg átérezni most annak a szövetségnek a jelentőségét, melyet egyénileg megkötöttetek. Miután a saját neveteken szólítottak, a víz alá merítettek benneteket, hogy Isten leányaiként bukkanjatok fel onnan: Isten szövetséges leányai egyikeként, aki készen áll arra, hogy Isten Fia nevén szólítsák, és aki ígéretet tett arra, hogy követi Őt és betartja a parancsolatait.

Az Istennel kötött szövetségeink segítenek, hogy tudjuk, kik vagyunk valójában. Személyes módon kötnek bennünket Őhozzá, ami által megérezzük, milyen értékesek vagyunk a szemében, és hol a helyünk a királyságában. Oly módon ismer és szeret bennünket személyesen, hogy azt fel sem foghatjuk a maga teljességében. Gondoljatok csak bele: mindannyian ilyen helyet töltünk be a szívében. Arra vágyik, hogy azt az ösvényt kövessük, amely hazavezet bennünket Őhozzá.

A keresztelés szövetsége elengedhetetlen és jelentős, ugyanakkor csak a kezdet: az a kapu, melyen áthaladva rálépünk az örök élethez vezető ösvényre. Az előttünk álló utazásunk során templomi szövetségeket kell kötnünk, és papsági szertartásokban kell részesülnünk. Ahogyan arra David A. Bednar elder emlékeztetett: „Miközben a keresztelővízben állunk, a templomra tekintünk.”¹

Nem csupán a szövetségek megkötése, hanem e szövetségek hithű megtartása az, ami felkészít minket az örök élet elnyerésére. Ez a reményünk, a célunk és az örömünk.

A saját szememmel láttam, milyen ereje van a szövetségeknek, mikor igazlelkű szüleimet figyeltem, akik szerették az evangéliumot és aszerint is éltek. Kiváltságomban állt, hogy drága édesanyám személyében tisztán láthassam Isten egy szövetséges leányának mindennapi döntéseit. Már kislányként is a választásai a prioritásait tükrözték, és Jézus Krisztus igaz tanítványaként határozták meg őt. Láttam, milyen béke, erő és védelem származik az életében abból, hogy az életútja során megkötötte és betartotta ezeket a szent szövetségeket. Az élete ezen a földön a Szabadító iránti szeretetét tükrözte, és azon vágyát, hogy Őt kövesse. Oly nagyon szeretném az ő példáját követni!

A szüleim közös élete különös módon indult. 1936-ot írtunk. Komolyan randevúztak és a házasságot tervezgették, mikor egy napon az édesapám levelet kapott, melyben felkérték, hogy szolgáljon teljes idejű missziót Dél-Afrikában. A levélben az állt, hogy amennyiben érdemes és hajlandó szolgálni, vegye fel a kapcsolatot a püspökével. Máris látjátok, hogy a misszióra való elhívás mennyire másképp történt akkoriban! Apa megmutatta a levelet kedvesének, Helennek, és kérdés nélkül úgy döntöttek, hogy szolgálni fog.

Az édesapám indulása előtti két hétben anya mindennap a Salt Lake City belvárosához közeli Memory Grove parkban találkozott vele, és együtt ebédeltek. Az egyik ilyen piknik során édesanyám, miután böjtölt és imádkozott, azt mondta drága Claronjének, hogy ha ő még mindig úgy szeretné, akkor hozzámegy, mielőtt apa útnak indul. Az egyház korai napjaiban a férfiakat néha úgy hívták el a misszionáriusi szolgálatra, hogy hátra kellett hagyniuk feleségüket és a családjukat. Így történt ez az édesanyámmal és az édesapámmal is. Apa papsági vezetőinek jóváhagyásával úgy döntöttek, összeházasodnak, mielőtt elindul a misszióba.

A Salt Lake templomban anyukám részesült a felruházásában, aztán David O. McKay elnök összeadta őket az időre és az egész örökkévalóságra. Szerény kezdet volt az övék. Nem készültek fényképek, nem volt gyönyörű menyasszonyi ruha, sem virágok és fogadás, hogy megünnepeljék az eseményt. Teljes egészében a templomra és a szövetségeikre összpontosítottak. Számukra a szövetség jelentett mindent. Csupán hat nappal a házasságkötésük és egy könnyes búcsú után az apukám elindult Dél-Afrikába.

Ám a házasságuk nem csupán az egymás iránti mély szeretetükről szólt. Szerették az Urat is, és arra vágytak, hogy szolgálják Őt. A szent templomi szövetségek, melyeket kötöttek, erőt és hatalmat nyújtottak nekik ahhoz, hogy kibírják a két év különlétet. Örökkévaló látásmódjuk volt az élet céljáról és az áldásokról, melyekben azok részesülnek, akik hűek a szövetségeikhez. Mindezen áldások felülmúlták rövid időre szóló áldozatukat és elszakadásukat.

Noha biztosan nem volt könnyű így kezdeni a házaséletet, ideális módnak bizonyult ahhoz, hogy lefektessék az örökkévaló családhoz szükséges alapot. Miután mi, gyerekek, megszülettünk, tudtuk, mi a legfontosabb a szüleink számára: az Úr iránti szeretetük, és rendíthetetlen elkötelezettségük az iránt, hogy betartsák a megkötött szövetségeiket. Bár a szüleim már elhunytak, az ő igazlelkű mintájuk még mindig megáldja a családunkat.

Életük példáját jól tükrözik Linda K. Burton nőtestvér szavai: „A legjobb módja annak, hogy megerősítsünk egy otthont – akár jelenlegit, akár leendőt –, ha betartjuk a szövetségeket”².

Ám nehézségeik és megpróbáltatásuk időszaka még nem ért ezzel véget. Három évvel azután, hogy apa visszatért a missziójából, kitört a második világháború, és másokhoz hasonlóan őt is besorozták. További négy évig volt távol otthonról, amíg a haditengerészet csatahajóin szolgált a Csendes-óceánon.

A szüleimnek nagyon nehéz volt ismét elválni. Ám édesanyám számára azok a magányos, aggodalommal teli és bizonytalan napok egyúttal a Lélek sugalmazásainak ideje is volt, melyek örök ígéretekről, vigaszról és békéről szóltak a vihar közepette.

A kihívásai ellenére édesanyám boldogsággal, örömmel, szeretettel és szolgálattal teli, értékes életet élt. A Szabadító iránti szeretete megnyilvánult élete cselekedeteiben. Bámulatra méltó kapcsolata volt a mennyel, valamint adománya és képessége ahhoz, hogy mindenkit szeressen és megáldjon maga körül. Az Istenbe vetett hitét és az Ő ígéreteiben való reményét jól tükrözik Thomas S. Monson elnök szavai a templomról, mikor azt mondta: „…ahhoz, hogy elnyerjük ezeket az áldásokat egy áldozat sem túl nagy, és nincs az a teher vagy küzdelem, amely túl nehéz lenne.”³

Anya élete minden időszakában megerősítést és áldást merített az Úr iránti szeretetéből és a szövetségekből, melyeket hithűen megkötött és betartott.

Nem kétséges, hogy a ti történetetek részleteiben különbözik majd az övétől. De néhány alapelv az életéből mindannyiunkra vonatkozik. Amikor Isten leányai a templomra és szent szövetségeikre összpontosítanak, Isten személyes és hatásos módokon képes számukra áldásokat küldeni. Csakúgy, mint édesanyám számomra mutatott példája, a ti azon döntésetek, hogy hisztek a szövetségekben és betartjátok őket, a hit gazdag örökségét hagyja majd az utánatok jövőknek. Nos, drága nőtestvéreim, hogyan juthatunk hozzá a templomi szövetségek erejéhez és áldásaihoz? Mit tehetünk már most azért, hogy felkészüljünk azokra az áldásokra?

Utazásaim során megismertem sokféle korú és körülményű nőtestvért, akiknek az élete választ ad ezekre a kérdésekre.

Maryvel nem sokkal a nyolcadik születésnapja után találkoztam. Mint sokan mások, lelkesen végzi a családtörténeti munkát, és már több mint 1000 nevet nyújtott be a templomba. Mary már most felkészíti magát azokra az áldásokra, melyek a templomba való belépéséből fakadnak, amikor majd betölti a tizenkettőt.

Brianna 13 éves, és imád családtörténeti és templomi munkát végezni. Elfogadta Neil L. Andersen elder templomi kihívását.⁴ Több száz nevet készített elő a templomi munkához, és a családjával és barátaival együtt végzik el a keresztelkedéseket. Ebben a szent munkában Brianna szíve nemcsak a földi atyáihoz, hanem Mennyei Atyjához is odafordul.

Bár Anfissa elfoglalt fiatal felnőtt, aki dolgozik és egyetemre jár, azért időt szakít minden héten arra, hogy elmenjen a templomba. Kinyilatkoztatásra törekszik, és békére talál, míg az Úr házában szolgál.

Kátya, egy kedves nőtestvér Ukrajnában, mélységesen szereti a templomot. Mielőtt megépült volna a Kijev templom, ő és mások a gyülekezetéből 36 órát áldoztak arra, hogy évente egyszer eljussanak busszal a németországi templomba. Ezek az elkötelezett szentek imádkoztak, szentírásokat tanulmányoztak, himnuszokat énekeltek és az evangéliumról beszélgettek az út során. Kátya ezt mesélte nekem: „Mikor végre odaértünk a templomba, fel voltunk készülve, hogy befogadjuk, amit az Úr tartogatott számunkra.”

Ha szeretnénk részesülni minden áldásban, melyet Isten oly nagylelkűen felajánl, akkor a földi utunk a templomhoz kell hogy vezessen. A templomok Isten szeretetét fejezik ki. Ő mindannyiunkat hív, hogy jöjjünk és tanuljunk Róla, érezzük a szeretetét, és részesüljünk a papsági szertartásokban, melyek szükségesek ahhoz, hogy örökre Vele éljünk. Minden szövetség egyesével köttetik meg. Minden nagy szívbéli változás számít az Úrnak. És a tiétek is mindennél jobban számít majd, mert amikor az Ő szent házába megyünk, akkor megadathat nekünk, hogy az Ő hatalmával legyünk felfegyverezve, az Ő neve legyen rajtunk, dicsősége körülvegyen bennünket, és rá legyünk bízva az angyalaira.⁵

Szilárd bizonyságomat teszem nektek arról, hogy szerető Mennyei Atyánk él. Az Ő szeretett Fián, Jézus Krisztuson keresztül a templom minden reménye, minden ígérete és minden áldása beteljesül. Azért imádkozom, hogy legyen hitünk bízni Őbenne és a szövetségeiben, Jézus Krisztus nevében, ámen.