2020
Nem hagylak titeket árvákul
2020. február


Nem hagylak titeket árvákul

A szüleim nem neveltek Istenbe vetett hitre, így nem ittam magamba a szülői házban a hit édes ízét, mely egy erős megingathatatlan gyökeret vert volna belém. Nyolc évesen elkezdtem nézni édesanyám lassú elmúlását a rák súlya alatt, és tíz évesen ott álltam a fekete gyászszalag ruhámra varrott bélyegével a sírja mellett – ez meghatározta az életem.
Később, 24 évesen a legcsodálatosabb testvér temetését intéztem, és hiába volt már mellettem két kicsiny gyermek, a gyász mérhetetlen fájdalmát újra átéltem. Végül édesapám elmenetele az árvaság érzését hozta magával. Volt férjem és gyermekeim, de egyedül éreztem magam, árván.

Gyermekkorom Isten elleni lázadásban telt: nem létezik, mert egy Isten nem okozhat egy kislánynak fájdalmat. Ezt Levente megszületése váltotta fel, akinek 20 évesen lettem az édesanyja. Fogtam gyöngéd, ártatlan, édes testét, és ahogy magamhoz ölelhettem apró, mindent feledtető lényét, hálás lettem, hogy igen, Isten létezik, és adott valamit édesanyám elvesztéséért vigasztalásul: az anyaságot.

Megtérésem folyatódott, hisz azóta sem tagadtam meg lelkem Alkotóját, még akkor sem, mikor idén februárban a drága gyermek élettelen testét megláttam. Akkor sem, mikor márciusban, egy ravatalozóban a földi porhüvelyének hideg arcát megsimogathattam, és saját akaratomból a koporsót bezárathattam.

1997. februárjában, másfél évnyi érdeklődésem után a Szentlélek megerősítése által a saját döntésemből megkeresztelkedtem. Majd 1998. július 21-én beléphettem a Freiberg templomba, ahol megtörtént a felruházásom és a családommal való összepecsételésem.
Az első percek óta tudom, hogy szent az a hely, hol a templom falai állnak, ahol a papság által végzett szövetségek köttetnek.

1999. augusztus 20-án mindazokat, akiket folyamatosan sirattam, egy néhány perces szertartás révén visszakaptam. Ez a szertartás lett az, ami elhozta számomra a halál elválásával való fájdalom eltörlését. Ezután nem éreztem fájdalmat egyetlen elhunyt családtagom iránt sem.

Nem értettem, miként megy végbe ez a változás, ami most is megerősít a halál felett, és hogy Levi léte egy gondolat erejéig sem változatlan. Hiánya és a sokk, amit a betegsége okozott, még mélyen bennem él, de a tudat arról, hogy él, erős számomra.

A szent templomokban végzett szertartások és a vele járó szövetségek nem a falakon belül kezdődnek, hanem a hitnél.

Ulisses Soares eldernek a mostani tavaszi általános konferenciai beszédéből idéznék:

„Gyarapítsuk az Istenbe és az Ő isteni boldogságtervébe, valamint Jézus Krisztusba és az Ő engesztelő áldozatába vetett hitet, és tartós megtérést érünk el. Ez a fokozott hit és megtérés segíteni fog nekünk szövetségeket kötni Istennel és betartani azokat, megerősítve ezzel a Jézus követésére irányuló vágyunkat, és valódi lelki átalakulást váltva ki bennünk – más szóval új teremtményekké téve minket […]”.

Majd így folytatta: „Ez az átalakulás boldogabb, gyümölcsözőbb és egészségesebb életet hoz majd nekünk, és segíteni fog fenntartanunk az örökkévaló látásmódunkat.”1

A templomi és az azokon kívüli szertartások, például a keresztelő, az úrvacsora, mind örökkévaló látásmódot igényelnek. A hit nélkül ezek egy ponton túl értelmüket vesztenék vagy ellaposodnának.

Minden egyes sáfárságban, mikor az Úr népe kifejlesztette magában a hitnek egy kellő lépcsőfokát, parancsolatot kaptak, hogy építsenek egy templomot. A T&Sz 124:31-es versében ez olvasható:

„De én megparancsolom nektek, mind a szentjeimnek, hogy építsetek nekem házat; és elegendő időt biztosítok nektek arra, hogy házat építsetek nekem […]”

A 38-as versben ez található: „Mert ez okból parancsoltam meg Mózesnek, hogy építsen hajlékot, hogy azt vigyék magukkal a vadonban, és hogy építsenek házat a megígért földön, hogy sor kerülhessen azon szertartások kinyilatkoztatására, amelyek rejtve voltak már az óta, mielőtt lett volna a világ.”

Szertartások, melyek szövetségeket foglalnak magukban két fél – ember és Isten – között, szent fogadalmak és örökkévalók.

Nem emlékszem teljesen a saját megkenésem és felruházásom minden részletére. De emlékszem, hogy azonnal tudtam, ezek a dolgok nem olyanok, minthogy holnap egy másik ruhát fogok viselni. Esetleg az aktuális oktatási rendszert felváltja egy új, melyet ajánljanak, hogy támogassunk, és még jónak is látom elfogadni. Arra viszont emlékszem, hogy akkora súllyal éltek, élnek bennem, minden ízemben, mint Levi utolsó óráinak, perceinek a tanúsága.

Érzések, melyeket időről időre fel szeretnék idézni, megérteni, elfogadni, felemeltetni általa. Ezek mind arra emlékeztetnek, hogy újra és újra a magot, a hitemet kell gondoznom. Még erőteljesebb bizalmat kell fektetnem az Úrba.

Az utolsó templomi látogatásom idén januárban volt Gergővel, a második fiammal. A Manhattan templomba mentünk egy felruházási szertartásra. A nyelvi nehézségek miatt – mellyel még erőteljesen küzdök –, nem könnyen, de bejutottam a celesztiális szobába. Ott ültünk megpihenve, anya, fia, és a templom megálmodója. S, hogy milyen személyes az Úrnak az ember gyermekével a kapcsolata, csak szeretném elmondani, hogy míg Gergő magasztos érzésekről számolt be, én nem.

Az anyai szívem csak egy nehéz, súlyos sugalmazást hallott, érzett. Nem értettem mást, csak egyet: „Engedd el.” Miután kijöttünk a templomból, a nap további része gépiessé vált.

A templom mellett volt annak a busznak a megállója, mely bevitt minket a kórházba és utána haza is. Bár a szállásadó család pátriárkája, maga a helyi gyülekezet püspöke jelezte, hogy van rövidebb út is, ahogy meg lehet közelíteni a kórházat, mégis ez volt a lehető legjobb választás. Három napba telt, míg lázadozó szívem teljes odaadásával ki tudtam mondani a templom mellett elhaladva, hogy igen, elengedem. Nem emlékszem, hány nap telt el a mondat és február 23. között, de nem is mérvadó. Az utolsó nap nekem hajnali 2-kor kezdődött. Mehetnékem volt, nem bírtam a 72. utcai meghitt szoba falai között lenni, pedig nagyon szerettem. Hannah volt az éjszakás, de tudtam, hogy Levit egy hete már csak az imák tartják életben, amit a világ számos templomában mondanak érte. Felkeltvén a háziakat elbúcsúztam, és az aktuális kihívások után hajnali 5:45-kor újra ágyba kerülhettem Levi mellett a kórházban. Nem telt el 5 perc és kopogtattak, a manhattani cövekelnök állt ott öltönyben a feleségével és közölte, hogy az az érzés töltötte el őket, hogy most be kell jönniük meglátogatni. Majd suttogva egy kérdéssel fordult hozzám: „Kész vagy elengedni?”

A döbbenet töltött el. Láttam őszinte tekintetét, és kértem Hannah-t, fordítsa le, mondja el, hogy ugyanazt kérdezte-e, amit sugalmazásként a templomban kaptam. Majd láttam a könnyekkel teli szemeiben, hogy érti, mit érzek. Még jobban megerősödött bennem a papságról való bizonyságom.

A templom az életem szerves része. Az ott végzett szertartások révén kapott áldásokat már itt a földön is érezhetjük. Az ott kapott kinyilatkoztatások hatással vannak az életünkre.
Nem mondhatom azt, hogy van egy egyházi és van egy világi lét az ember életében. Nincs két világ. Egy van, ahogy én is egy vagyok: Gizi. Ez mindenkire igaz. Joseph F. Smith szavait szeretném idézni: „Ugyanazok az alapelvek vonatkoznak a holtakra is, mint az élőkre.”

Azok a szent szövetségek, melyeket kötünk, melyeket az őseinkért végzünk, közelebb hozzák a családtagokat egymáshoz. Az USA-ban töltött hét hónap alatt csak háromszor jutottam el a templomba szertartást végezni, de számtalanszor jártam a templom mellett. Álmost egyszer be kellett vinnünk a templom recepciója elé a padra, hogy a lelki zaklatottságán segítsünk egy hosszú séta közben. Megérintett, hogy milyen sokat segített neki. Még mostanában is azt mondja, hogy: „Tudod, amikor megszakadt a szívem.”

Emellett folyamatosan érezhettem a papság hatalmát életemben mindennap, a családom, a New York-i szolgálattevőink és az ottani püspök szerető, türelmes, figyelmes gondoskodása által. Nem számított, hogy a kórház lett az otthonunk. De azt láttam, hogy egy papság van, nincs egy a falakon kívül és egy a falakon belül. Az egy és ugyanaz, amely által a föld is meg lett teremtve.

Jeffrey R. Holland elder szavait szeretném idézni: „Kálvária hegyéről felharsant az igazság miszerint soha nem leszünk magunkra hagyva, és soha nem maradunk segítség nélkül, még ha olykor így is érezzük. Bízhatunk Megváltónk szavaiban: »Nem hagylak titeket árvákul.« Az én Atyám és én eljövünk hozzátok, és veletek lakozunk.”2

Jegyzetek:

  1. Ulisses Soares: Mi módon érthetném? Liahóna, 2019. máj. 6.

  2. Jeffrey R. Holland: Senki nem volt Vele. Liahóna, 2009. máj. 88.