Fiatal felnőtteknek
Bénultan, de nem borúlátóan
A szerző az argentínai Córdobában él.
Miután meglőttek és lebénultam, a Jézus Krisztusba vetett hitem lehetővé tette a lehetetlent.
Kislánykorom óra szerettem a sportokat, különösképpen a focit. Minden alkalmat megragadtam a játékra, és arról álmodoztam, hogy egy napon argentín színekben fogok megmérkőzni az olimpián vagy a Világjátékokon.
Aztán 15 éves koromban egy nap az álmaim egyszer csak darabokra hullottak. Meglátogattam a beteg ifjúsági hitoktatómat, és éppen hazafelé bicikliztem, amikor a környékünkön két banda lövöldözni kezdett egymásra. Egy eltévedt golyó a hátamba fúródott.
Amikor másnap felébredtem a kórházban, közölték, hogy deréktól lefelé lebénultam.
Ezt a kérdést kell feltenni, amikor rossz dolgok történnek
Miközben lábadoztam, a családtagjaim és a barátaim a közérzetem felől kérdezgettek. Láttam, hogy mindannyiukat elszomorítja az állapotom, ezért mindig vigasztaltam őket, hogy rendben vagyok. Mások vigasztalása nekem is segített, de tisztában voltam vele, hogy nem fogok tudni újra járni, és meg kell tanulnom együtt élni azzal, hogy lebénultam.
Abban az időben elkezdtem ifjúsági hitoktatásra járni és ismét tevékennyé válni az egyházban. Az ifjúsági hitoktatás volt az a tartóoszlop, amelyre támaszkodva visszatértem és nem lettem dühös Mennyei Atyára a velem történtek miatt.
Az ifjúsági hitoktatáson az oktatónk azt tanította nekünk, hogy amikor rossz dolgok történnek, ne kérdezzük, hogy „Miért történt ez velem?”. Azt mondta, hogy inkább ezt kérdezzük: „Mit tanulhatok ebből?”
Nehéz volt kitartóan haladni előre és mindig pozitívnak lenni, de az ifjúsági hitoktatóm kérdése sok erőt adott nekem. Amikor elvesztettem a reményt, és kétségekkel teltek meg a gondolataim, mindig ehhez a kérdéshez kanyarodtam vissza: „Mit tanulhatok?” Ez segített felkelnem mindennap, és ez segített a felszínen maradnom, amikor úgy éreztem, hogy feladom.
Ami pedig az engem meglövő embert illeti, Mennyei Atya megáldott engem azzal, hogy ne legyenek rossz érzéseim iránta. Végül bíróság elé állt és börtönbüntetésre ítélték. Az ottléte alatt írt nekem egy levelet, amelyben a megbocsátásomat kérte, és elmondta, hogy megváltozott. Visszaírtam, hogy nincs bennem keserűség iránta, és örülök, hogy megváltozott.
Új szenvedélyre lelve
Miután meglőttek, évekig nem éreztem, hogy bármit is szeretnék csinálni. Hiányzott a sportolás, és akkor még nem tudtam, hogy sok sportágat hozzáigazítottak a fogyatékosságokkal élő emberekhez is. Amikor ezt megtudtam, visszatért a sportolás iránti lelkesedésem. Ha egy sport új volt számomra, igyekeztem megtanulni. És ugyanazzal a szenvedéllyel űztem, mint a lebénulásom előtt a focit.
Hamarosan találtam egy sportágat, amelyet ugyanannyira megszerettem, mint a focit: a kerekesszékes kosárlabdát. Sok játék és gyakorlás után végül kiválasztottak arra, hogy Argentínát képviseljem a nemzetközi porondon. Nagyon szeretem a nemzetközi versenytársak között zajló magas szintű csapatversenyeket.
Játszottam a hazai kerekesszékes kosárlabda válogatottban a 2014-es Para Dél-Amerikai Játékokon Chilében, ahol aranyérmesek lettünk. Ezután 2015-ben Kolumbiában mérkőztünk meg a dél-amerikai bajnokságon, és ezüstérmet nyertünk. Részt vettem 2015-ben a Para Pánamerikai Játékokon Kanadában, ahol kvalifikáltuk magunkat a 2016-os Rio de Janeiro-i paralimpiai játékokra Brazíliában. Később pedig kvalifikáltuk magunkat a világbajnokságra, és 2018-ban a németországi Hamburgban játszottunk. 2019 augusztusában aztán a perui Limában játszottunk a Para Pánamerikai Játékokon.
Az áldások, amelyek segítenek nekem kitartani
Időnként még most is elcsüggedek, és minden napnak megvannak a maga kihívásai, amelyeken felül kell kerekednem. Viszont köszönetet mondok Mennyei Atyámnak a csodálatos családtagjaimért és barátaimért, akiket adott nekem. Sok fontos embert hozott az életembe, akik segítettek szembenéznem ezzel a nehéz próbatétellel. A családi támogatás létfontosságú a kihívások legyőzésében – nemcsak a fizikai, de a mentális, érzelmi és lelki kihívásainkban is.
Köszönhetően annak, hogy az életemben jelen van az evangélium, értékelni tudom azt a sok áldást, amelyet Atyám adott és továbbra is ad nekem. Tudom, hogy szeret engem. Ha nem lenne hitem Benne és Jézus Krisztusban, nem lettem volna képes elviselni ezt a kihívást.
Igen, kerekesszékben kell átkelnem az életen, de végül is még kerekesszékben is elértem számos gyermekkori célomat. Azt szoktam mondani az embereknek: „Higgyetek az Atyánkban! Ő velünk van. Az Ő segítségével képesek vagyunk leküzdeni a kihívásainkat. Ne veszítsétek el a hiteteket! Maradjatok szilárdak az evangéliumban. Tűzzetek ki célokat, és el fogjátok érni azokat. Mennyei Atyánk segíteni fog nektek.”
Amellett, hogy támogat engem a kihívásaimban és a céljaimban, a hitem abban is segít, hogy Jézus Krisztus evangéliumának tantételei szerint éljek. A bajnokságokon való részvétel kísértéseket is magával hozhat, de ha észben tartom az evangéliumi tantételeket és a normáimat, az segít abban, hogy jó döntéseket hozzak.
Igyekszem segíteni másoknak a példám által. Nem iszom. Nem dohányzom. Ellentétben néhány más sportolóval, egyéb dolgokat sem teszek. Nem mindig könnyű megosztanom a szentírásokról való bizonyságomat, de azáltal próbálok tanítani másokat, amiket teszek és nem teszek.
Mennyei Atyánk rendelkezik az összes válasszal
Néha dühösek vagyunk Mennyei Atyára, amikor kemény dolgokon megyünk át mi vagy a szeretteink, de még ha mi nem is mindig rendelkezünk válaszokkal a próbatételeinkre, Ő rendelkezik ezekkel.
Mennyei Atya nem ad nekünk olyan kihívásokat, amelyeket ne tudnánk leküzdeni. Ahogy az ifjúsági hitoktatóm mondta, néha okkal történnek rossz dolgok. És időnként ezek a nehéz dolgok végül áldást hoznak ránk és másokra. Ha a próbatételeink közepette is ragaszkodunk a hitünkhöz, a hitünk példája megerősíthet másokat, akiknek segítségre van szükségük ahhoz, hogy szembenézzenek a kihívásaikkal, és tovább tudjanak haladni.