A miértjeimből hogyanok lettek

Lydia Tava‘esina Pickard

Az egyik legnehezebb próbatételem során a szemléletmódom megváltoztatása segített megerősíteni a hitemet.

Vadonatúj misszionáriusként, néhány Ausztráliában töltött kemény hét után kezdtem azt gondolni, hogy nem nekem való a misszionáriusi lét, és haza kellene mennem. Hangot adtam a szorongásomnak a misszióelnököm előtt, ő pedig sok gondolkodást és imát követően áthelyezett engem egy új területre, egy új társ mellé. Ezzel a társsal azonnal megtaláltuk a közös hangot, a szorongás és depresszió korábbi érzései pedig halványulni kezdtek bennem. Azonban még csak négy hónap telt el a misszionáriusi szolgálatomból, és továbbra is úgy éreztem, hogy ez innentől végig hegymenet lesz.

Egy nap az egyik kerületi gyűlés végén meglepetésszerűen meglátogatott bennünket a misszióelnökünk. Odaadta nekem a telefonját, és azt mondta, hogy az anyukám hív. A szívem azonnal összeszorult, és tudtam, hogy valami baj van. Már azelőtt könnyek szöktek a szemembe, mielőtt anyukám közölte volna, hogy az öcsémnél, Elliotnál, rákot diagnosztizáltak. Azonnal megszakadt a szívem, és abban a pillanatban semmire sem vágytam jobban, mint hogy a családommal legyek. Anyukám azonban vigasztalt és azt mondta, hogy a hitem és az imáim többet fognak érni Ausztráliában, mint odahaza.

Fel tudtam hívni Elliotot és elmondhattam neki, mennyire szeretem. Elliot egész életemben annyira támogatott, és most nagyon mellette szerettem volna lenni. A beszélgetésünket azzal zártam, hogy szamoaiul imádkoztam érte, és megígértem neki, hogy a visszatérésem után megtanítom őt a családunk ősi nyelvére.

Amikor aznap este imádkoztam, keserűen fohászkodtam Mennyei Atyához. Egyre csak ugyanazt kérdezgettem: „Miért?” „Miért Elliot?” „Miért megint a mi családunk?” Egyszer már láttuk és éreztük a rákkal járó fájdalmat és a kemoterápia szörnyű hatását, az elmém pedig megtelt édesapám rák elleni hosszú küzdelmének és az általa átélt fájdalmaknak az emlékképeivel. „Miért történik ez megint?” Tudni akartam. Ugyanolyan kérdésekkel szembesültem, mint amilyeneket misszionáriusként nekem is állandóan feltettek az emberek, de még azok az alapvető evangéliumi válaszok sem voltak elég jók számomra, amelyeket ilyenkor én adtam nekik.

Amint ott térdeltem, fájdalommal és zűrzavarral a szívemben, éreztem, ahogy elborít egy békés érzés. Úgy döntöttem, újból imádkozom. Ezúttal nem azt kérdeztem Mennyei Atyától, hogy „miért?”, hanem „hogyan?”. „Hogyan tehetem lehetővé, hogy ez a próbatétel erősebbé tegyen engem és a hitemet?” „Hogyan fog ez a próbatétel hatni Elliotra és a családom többi tagjára?” „Hogyan fog ez kihívás segíteni nekem jobb és eredményesebb misszionáriussá válni?” „Hogyan használhatom ezt a nehéz időszakot arra, hogy békességet hozzak azoknak, akik nem tudnak az evangéliumról vagy Jézus Krisztus engeszteléséről?”

A miértek helyett a hogyanokra való összpontosítás segítségemre volt abban, hogy a hit szemüvegén keresztül lássam a dolgokat. A látásmódomnak ez a változása megújította az evangélium alapvető válaszai iránti megbecsülésemet is, mert ezek valóban örökkévaló igazságok. Mennyei Atya tényleg szeret minket. A próbatételek, a fájdalom és a rák nem büntetés. Jeffrey R. Holland elder a Tizenkét Apostol Kvórumából a következőket mondta: „Becsüljétek meg a lelki [és testi] terheiteket, mert Isten ezeken keresztül fog társalogni veletek, és arra fog használni benneteket, hogy az Ő munkáját végezzétek, ha ezeket jól hordozzátok” (“The Inconvenient Messiah,” Ensign, Feb. 1984, 70).

Nagyon sok békességet és vigaszt éreztem Jézus Krisztusban e nehéz időszak során. Tudtam, hogy Ő már érezte az általam érzett kétségbeesést és mindazt, amit Elliot fog érezni és elszenvedni az elkövetkező hónapok során. Hatalmas vigaszt találtam a szentírásokban, konferenciai beszédekben, valamint a kedves misszióelnökömben és a társaimban is. Nem tudom, miként fogadtam volna ezt a hírt, ha nem ismerem a nagyobb képet és Mennyei Atyának a családunkra vonatkozó örökkévaló tervét.

Időnként könnyebbnek tűnhet azt kérdezni, hogy „miért?”, és Mennyei Atyát hibáztatni az utunkba kerülő próbatételek miatt. Azonban e tapasztalaton és az ezt követő többin keresztül tudom, hogy mindig áldást és támogatást kapunk a próbatételeinkben, ha bízunk az Ő megingathatatlan szeretetében és végtelen bölcsességében (lásd Alma 36:3).

Elliot több hónapnyi kemoterápiáját követően és azután, hogy már régen visszatértem a missziómból, még mindig elgondolkodom ezen a tapasztalaton, amikor csak próbatételekkel szembesülök. Valószínűleg soha nem fogom megtudni, miért kellett az öcsémnek elviselnie ezt a próbatételt, de azt tudom, hogy egy nap meglesz a válasz minden kérdésünkre. Tudom, hogy abban a pillanatban, amikor a Mennyei Atyához intézett kérdéseim miértekről hogyanokra változtak, képes voltam Jézus Krisztusra támaszkodni, és hagyni, hogy ez a próbatétel segítsen nekem hasonlóbbá válni Őhozzá.