9. fejezet

A bizonyság becses ajándéka

„Más nyelveket beszélünk. Különböző körülmények között élünk. Azonban mindannyiunk szívében ugyanaz a bizonyság dobog.”

Gordon B. Hinckley életéből

„A legkorábbi esemény, melyről lelki érzésekre vonatkozó emlékeim vannak – mondta Gordon B. Hinckley –, akkor volt, amikor nagyjából ötéves voltam, még nagyon kicsi fiú. Egy fülfájás miatt sírtam. […] Édesanyám egy zsákocskába asztali sót tett, és a kályhára tette melegedni. Apám lágyan a fejemre tette a kezét, és adott nekem egy áldást, a szent papság felhatalmazásával és Jézus Krisztus nevében utasítva rendre a fájdalmat és a betegséget. Majd gyengéden a karjába vett, és a fülemre tette a meleg sóval töltött zsákocskát. A fájdalom alábbhagyott és elmúlt. Apám biztonságos ölelésében álomba merültem. Miközben álomba merültem, áldásának szavai szétáradtak az elmémben. Ez a legelső emlékem a papság felhatalmazásának az Úr nevében történő gyakorlásáról.

Később, még fiatal koromban, a bátyám és én egy fűtetlen hálószobában aludtunk télen. […] Mielőtt beestünk volna a meleg ágyba, letérdeltünk, hogy elmondjuk az imánkat. Egyszerű szavakkal fejeztük ki a hálánkat. […] Emlékszem, hogyan ugrottam be az ágyba az ámen után, a nyakamig húzva a takarót, és arra gondolva, hogy mit is tettem éppen, amint Mennyei Atyámmal beszélgettem az Ő Fia nevében. Nem voltak bőséges ismereteim az evangéliumról. Volt azonban egyfajta békét és biztonságot nyújtó utóhatása annak, hogy az Úr Jézusban és Őáltala kapcsolatot teremtettem a mennyel. […]

Misszionáriusként ez a bizonyság növekedett a szívemben, amikor elolvastam az Újszövetséget és a Mormon könyvét, melyek további bizonyságot tettek Róla. Ez a tudás aztán gyermekkorom megválaszolt imáinak cölöpjeire épülve életem alapzatává vált. Azóta hitem még nagyon sokat növekedett. Az Ő apostola lettem, akit arra jelöltek ki, hogy az Ő akaratát tegyem, és az Ő igéjét tanítsam. Az Ő tanújává váltam a világ előtt.”¹

Utolsó napi szentekként egyesít minket a Jézus Krisztusról való bizonyságunk.

Gordon B. Hinckley tanításai

A bizonyság az egyház hatalmas ereje, a hit és a tettek kútfője.

Az egész világra kiterjedő, hatalmas család lett belőlünk. Más nyelveket beszélünk. Különböző körülmények között élünk. Azonban mindannyiunk szívében ugyanaz a bizonyság dobog: Ti is és én is tudjuk, hogy Isten él, és Ő áll ezen szent munkája kormányrúdjánál. Tudjuk, hogy Jézus a mi Megváltónk, és Ő áll ennek az egyháznak az élén, mely az Ő nevét viseli. Tudjuk, hogy Joseph Smith próféta volt és ma is az, és ő áll az idők teljességének ezen adományozási korszaka élén. Tudjuk, hogy a papság vissza lett állítva az ő fejére, majd pedig töretlen vonalon jutott el hozzánk, a mi napjainkba. Tudjuk, hogy a Mormon könyve igaz bizonyság az Úr Jézus Krisztus valóságáról és isteni mivoltáról.²

Ez a dolog, amit mi bizonyságnak hívunk, jelenti az egyház hatalmas erejét. Ez a hit és a tettek kútfője. …legalább annyira valós és hathatós, mint bármely más erő a földön. Az Úr ezekkel a szavakkal jellemezte, amikor Nikodémushoz szólt: „A szél fú, a hová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod honnan jő és hová megy: így van mindenki, a ki Lélektől született” (János 3:8). Ezt a dolgot, amelyet bizonyságnak hívunk, nehéz meghatározni, de gyümölcsei teljesen nyilvánvalóak. A Szentlélek tesz ilyenkor bizonyságot általunk.³

A bizonyság halk, bátorító hang, mely támogat minket, miközben hitben járunk, és cselekvésre ösztökél.

A személyes bizonyság az a tényező, amely megváltoztatja az emberek életmódját, amikor eljönnek ebbe az egyházba. Ez az összetevő ösztönzi az egyház tagjait arra, hogy az Úr szolgálatában mindent hátrahagyjanak. Ez a halk, bátorító hang támogatja szünet nélkül azokat, akik hitben járnak életüknek egészen az utolsó napjáig.

Rejtélyes és csodálatos dolog ez, ajándék Istentől az embernek. Fontosabb a gazdagságnál vagy a szegénységnél, amikor valakit szolgálatra hívnak el. A népünk szívében hordott bizonyság a kötelességeik belső szükségből fakadó elvégzésére ösztökél. Megvan ez a fiatalokban és az öregekben is. Ott van az ifjúsági hitoktatásra járó tanulóban, a misszionáriusban, a püspökben és a cövekelnökben, a misszióelnökben, a segítőegyleti nőtestvérben, minden általános felhatalmazottban. Ezt halljuk azoktól, akik egyháztagságukon kívül nem viselnek más hivatalt. Ez jelenti e munka lényegét. Ez viszi előre az Úr munkáját szerte a világon. Cselekvésre ösztökél. Megkívánja, hogy megtegyük, amire kérnek. Biztosít minket arról, hogy az életnek van célja, hogy bizonyos dolgok sokkal fontosabbak másoknál, hogy mi egy örökkévaló utazáson veszünk részt, és hogy felelősséggel tartozunk Istennek. […]

Ez az először gyenge, s némiképp erőtlen dolog az, amely minden érdeklődőt a megtérés irányába mozdít el. Minden megtértet a hitben rejlő biztonság felé hajt. […]

Ahol az egyház megszerveződik, ott érezni lehet a hatását. A sarkunkra állunk és azt mondjuk, tudjuk. […] A tényállás az, hogy mi igenis tudjuk, hogy Isten él, hogy Jézus igenis a Krisztus, és hogy ez az ő ügyük és királyságuk. A szavak egyszerűek, a kifejezés szívből jön. Működik, ahol csak megszervezik az egyházat, ahol a misszionáriusok tanítják az evangéliumot, ahol az egyháztagok megosztják hitüket másokkal.

Ez olyan valami, amit nem lehet megcáfolni. Az ellenfelek vég nélkül idézhetnek szentírást vagy vitathatják a tant. Lehetnek okosak és meggyőzők. De amikor valaki azt mondja: „Én tudom”, azzal nem lehet tovább vitatkozni. Lehet, hogy nem fogadják el, de ki tudná megcáfolni vagy megtagadni a belső lélek személyes meggyőződéssel szóló halk hangját?⁴

„Világosság az életünkben”

[David Castañeda] és felesége, Tomasa, valamint gyermekeik egy kicsiny, aszályos, düledező tanyán éltek Torreón közelében [Mexikóban]. Harminc tyúkjuk volt, két disznójuk és egy sovány lovuk. A tyúkok ellátták őket néhány táplálékul szolgáló tojással és alkalmanként még néhány pesót is megkereshettek velük. Nagy szegénységben éltek. Azután a misszionáriusok felkeresték őket. Castañeda nőtestvér ezt mondta: „Az elderek levették rólunk a szemellenzőt és világosságot hoztak az életünkbe. Semmit nem tudtunk Jézus Krisztusról. Semmit nem tudtunk Istenről, amíg ők nem jöttek.”

Az asszony két évet járt iskolába, férje egyet sem. Az elderek tanították őket, és végül megkeresztelkedtek. […] Lassanként kiépítettek egy virágzó üzletet, amelyben az apa és öt fia dolgozott. Egyszerű hittel fizették tizedüket. Az Úrba helyezték bizalmukat. Az evangélium szerint éltek. Ott szolgáltak, ahová elhívást kaptak. Négy fiú- és három lánygyermekük már szolgált missziót. […] Bírálóik folyamatosan gúnyolják őket. Erre adott válaszuk az Úr életükben megmutatkozó hatalmáról szóló bizonyság.

Hatásuknak köszönhetően mintegy kétszázan csatlakoztak az egyházhoz családtagjaik és barátaik közül. A családi és baráti körükből több mint harminc fiú- és lánygyermek szolgált missziót. Ők adományozták azt a földet, melyen most egy kápolna áll.

A gyerekek, akik mostanra már felnőttek, és a szülők minden hónapban egymást váltva elmennek Mexikóvárosba, hogy a templomban dolgozzanak. Élő bizonyságai annak, hogy az Úr e munkájának hatalmas ereje felemeli és megváltoztatja az embereket. Azok ezreit példázzák szerte a világon, akik megtapasztalják a mormonizmus csodáját, amikor életükbe bizonyság érkezik a munka isteni voltáról.⁵

„Az evangélium igaz, nemde? Akkor hát mi más számít?”

Találkoztam egy messzi országból származó tengerésztiszttel, egy briliáns fiatalemberrel, aki továbbképzésre jött az Amerikai Egyesült Államokba. Tengerész bajtársai közül néhányan, akiknek a viselkedése vonzotta őt, kérésére megosztották vele a vallási hitelveiket. Nem volt keresztény, de érdeklődött. Beszéltek neki a világ Szabadítójáról, a Betlehemben született Jézus Krisztusról, aki az egész emberiségért életét adta. Beszéltek neki arról, hogy Isten, az Örökkévaló Atya, valamint a feltámadt Úr megjelent az ifjú Joseph Smithnek. Beszéltek mai prófétákról. Tanították neki a Mester evangéliumát. A Lélek megérintette a szívét, és megkeresztelkedett.

Közvetlenül az előtt mutatták be nekem, hogy visszatért volna a szülőföldjére. Beszélgettünk ezekről a dolgokról, majd azt kérdeztem tőle: „A te néped nem keresztény. Mi történik, ha keresztényként, méghozzá mormon keresztényként térsz vissza?”

Arca elkomorodott, és így felelt: „A családom csalódott lesz. Lehet, hogy kiközösítenek és halottnak tekintenek. Ami a jövőmet és a karrieremet illeti, azt hiszem, minden lehetőség bezárul előttem.”

Azt kérdeztem: „Hajlandó vagy ilyen nagy árat fizetni az evangéliumért?”

Sötét szemei könnytől csillogtak jóképű barna arcán, miközben válaszolt: „Az evangélium igaz, nemde?”

Elszégyellve magam, hogy feltettem a kérdést, így feleltem: „Igen, igaz.”

Erre így felelt: „Akkor hát mi más számít?”

Ezeket a kérdéseket hagynám itt veletek: „Az evangélium igaz, nemde? Akkor hát mi más számít?”⁶

Új életszemlélet

Egyszer hallottam egy mérnök történetét, aki nemrég csatlakozott az egyházhoz. A misszionáriusok felkeresték az otthonát, a felesége behívta őket, és örömmel fogadta az üzenetüket, ám ő úgy érezte, hogy akarata ellenére rángatják bele ebbe. Egy este a felesége jelezte, hogy szeretne megkeresztelkedni. Ő dührohamot kapott. Hát nem tudja a felesége, hogy ez mivel jár? Időráfordítással. Tizedfizetéssel. Barátaik feladásával. Azzal, hogy nincs több dohányzás. Magára kapta a kabátját, kiment az éjszakába, és bevágta maga mögött az ajtót. Az utcákat járva szidta a feleségét, szidta a misszionáriusokat, szidta saját magát, amiért valaha is megengedte, hogy tanítsák őket. Amikor elfáradt, és elcsitult a dühe, valahogy a szívébe fészkelődött az ima lelkülete. Menet közben imádkozni kezdett. Választ kért Istentől a kérdéseire. Ekkor világos, egyértelmű benyomása támadt, szinte mintha egy hang szólt volna hozzá, azt mondva: „Ez igaz.”

„Ez igaz – hajtogatta magában újra és újra. – Ez igaz.” Békesség költözött a szívébe. Hazaúton már a korlátozások, a követelmények, a kívánalmak, melyek annyira dühbe hozták, egyre inkább lehetőségeknek tűntek. Amikor kinyitotta az ajtót, a felesége épp térden állva imádkozott.

[…] A gyülekezetnek, melynek ezt elmesélte, beszélt arról, hogy milyen öröm költözött az életükbe. A tizedfizetés nem volt gond. Apróságnak tűnt az, hogy megosszák a javaikat Istennel, aki mindent megadott nekik. A szolgálatra fordított idő sem volt gond. Csak egy kis odafigyelést igényelt a hét óráinak beosztásánál. A felelősség nem volt gond. Fejlődést és új életszemléletet eredményezett. Aztán ez az éles eszű és képzett mérnök, aki hozzá volt szokva, hogy a minket körülvevő fizikai világ tényeivel foglalkozzon, könnyes szemmel ünnepélyes tanúbizonyságot tett az életében megtapasztalt csodáról.⁷

„Ki tudná megcáfolni vagy megtagadni a belső lélek személyes meggyőződéssel szóló halk hangját?”

„Életem legbecsesebb dolga”

Néhány évvel ezelőtt egy briliáns, magasan képzett fiatal nő a németországi Berchtesgadenben a katonaságnál alkalmazásban álló emberekhez szólt, akik egyháztagok voltak. Ott voltam, hallottam őt. Őrnagy volt a hadseregben, orvos, szakterületének megbecsült specialistája. Azt mondta:

„A világon mindennél jobban szerettem volna szolgálni Istent. Azonban bárhogy igyekeztem, nem találtam meg. Mindebben az a csoda, hogy Ő talált rám. 1969 szeptemberének egy szombat délutánján otthon voltam a Kalifornia állambeli Berkeley-ben, és csengettek. Két fiatalember volt az, öltönyben, fehér ingben nyakkendővel. Jól fésültek voltak. Annyira lenyűgöztek, hogy azt mondtam: »Nem tudom, mit árulnak, de megveszem.« Az egyik fiatalember azt mondta: »Semmit nem árulunk. Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza misszionáriusai vagyunk, és beszélni szeretnénk Önnel.« Behívtam őket, és meséltek a hitükről.

Ezzel kezdődött a bizonyságom. Szavakkal ki sem tudom fejezni, mennyire hálás vagyok azért a kiváltságáért és megtiszteltetésért, hogy Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagja lehetek. Ez az örömteli evangélium olyan boldogságot és békét hozott a szívembe, mely földi mennyországot jelent. Bizonyságom erről a munkáról életem legbecsesebb dolga, Mennyei Atyámtól kapott ajándék, melyért örökké hálás leszek.”⁸

Így van ez százezrekkel sok-sok országban – tehetséges és képzett férfiakkal és nőkkel az üzleti világban és különböző foglalkozásokban, keményfejű és gyakorlatias [emberekkel], akik elvégzik a munkájukat a világban, és akinek a szívében csendes tanúbizonyság ég arról, hogy Isten él, hogy Jézus a Krisztus, hogy ez a munka isteni eredetű, hogy vissza lett állítva a földre, megáldva mindazokat, akik kihasználják a lehetőségeit.⁹

Mindannyian bizonyságot nyerhetünk Isten és az Ő Szeretett Fia, valamint az Ő munkájuk visszaállításának valóságáról.

Ez a tanúság, ez a bizonyság lehet Isten valamennyi ajándéka közül a legbecsesebb. A mennyből adatik, amennyiben megfelelő az erőfeszítés. Ebben az egyházban minden férfinak és nőnek lehetősége és feladata is, hogy meggyőződjön ennek a nagyszerű utolsó napi munkának és azoknak az igaz voltáról, akik az élén állnak, ők pedig az élő Isten és az Úr Jézus Krisztus.

Jézus megmutatta az utat, melyen ilyen bizonyságot szerezhetünk, amikor azt mondta: „Az én tudományom nem az enyém, hanem azé, a ki küldött engem.

Ha valaki cselekedni akarja az ő akaratát, megismerheti e tudományról, vajjon Istentől van-é vagy én magamtól szólok?” (János 7:16–17).

Szolgálat, tanulmányozás és imádkozás által gyarapodik a hitünk és a tudásunk.

Amikor Jézus jóllakatta az 5000 embert, azok felismerték a csodát, melyet véghezvitt, és elámultak rajta. Voltak, akik újra visszajöttek. Nekik az Ő istenségének és annak tanát tanította, hogy Ő az életnek kenyere. Azzal vádolta őket, hogy nem a tan, hanem csupán a testük éhségének a kielégítése érdekli őket. Néhányan, akik hallották Őt és tanát, azt mondták: „Kemény beszéd ez, ki hallgathatja őt?” (János 6:60). Ki tudja elhinni, amit ez az ember tanít?

„Ettől fogva sokan visszavonulának az ő tanítványai közül és nem járnak vala többé ő vele.

Monda azért Jézus [azt hiszem, némi csalódottságot érezve] a tizenkettőnek: Vajjon ti is el akartok-é menni?

Felele néki Simon Péter: Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van te nálad.

És mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia” (János 6:66–69).

Ezzel a nagy kérdéssel, és a hozzá tartozó válasszal kell mindannyiunknak szembenéznie. Ha nem Tehozzád, akkor „Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van te nálad. És mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.”

Ez a meggyőződés válik mindannyiunk hitének alapzatává, ez a halk belső bizonyosság az élő Isten valóságosságáról, az Ő Szeretett Fia isteniségéről, munkájuknak ebben az időben való visszaállításáról, és az azt követő dicső megnyilvánulásokról. Ez válik a mi bizonyságunkká.

…nemrégiben a New York állambeli Palmyrában jártam [azon a környéken, ahol Joseph Smithnek része volt az első látomásban]. Az azon a vidéken bekövetkezett eseményekről kénytelenek vagyunk azt mondani: „Vagy megtörtént, vagy nem. Nem lehet szürke terület, sem középút.”

És ekkor a hit hangja ezt súgja: „Mindez megtörtént. Pontosan úgy történt, ahogy ő elmondta.”

A közelben van a Kumóra-domb. Innen származik az ősi feljegyzés, amelyből a Mormon könyve le lett fordítva. Az embernek el kell fogadnia vagy el kell utasítania e könyv isteni eredetét. A bizonyítékokat mérlegelve minden férfinak és nőnek, aki hittel olvasta, végül azt kell mondania: „Ez igaz.”

És ugyanígy van ez e csodálatos dolog más összetevőivel is, amit mi az ősi evangélium, az ősi papság és az ősi egyház visszaállításának nevezünk.

Ez a bizonyság, mint mindig, most is egy nyilatkozat, őszinte kimondása az igazságnak úgy, ahogy azt mi ismerjük.¹⁰

A bizonyságunknak megfelelően kell élnünk, melyet meg is kell osztanunk másokkal.

Pál azt mondta Timótheusnak: „Gondot viselj magadról és a tudományról; maradj meg azokban; mert ezt cselekedvén, mind magadat megtartod, mind a te hallgatóidat” (1 Timótheus 4:16). Milyen csodálatos útmutatást adott Pál az ifjú Timótheusnak!

Később azt mondta: „Mert nem félelemnek lelkét adott nékünk az Isten; hanem erőnek és szeretetnek és józanságnak lelkét” (2 Timótheus 1:7). Isten nem a félelemnek, hanem az erőnek – az üzenet erejének; és a szeretetnek – az emberek iránti szeretetnek, az iránti szeretetnek, amit adhatunk; és a józanságnak a lelkét adta nekünk – Jézus Krisztus visszaállított evangéliumának egyszerű, érthető tantételeit.

„Ne szégyeneld hát a mi Urunk bizonyságtételét” (2 Timótheus 1:8). Fivéreim és nővéreim, soha ne szégyelljétek a mi Urunk bizonyságtételét! […] Nagyszerű megbízást, mandátumot kaptunk: „Mert nem félelemnek lelkét adott nékünk az Isten; hanem erőnek és szeretetnek és józanságnak lelkét. Ne szégyeneld hát a mi Urunk bizonyságtételét.”¹¹

Ez Isten szent munkája. Ez az Ő egyháza és királysága. A szent ligetben történt látomás pontosan úgy történt, ahogy azt Joseph elmondta. Szívem igazán érti annak fontosságát, ami ott történt. A Mormon könyve igaz. Bizonyságot tesz az Úr Jézus Krisztusról. Az Ő papsága visszaállíttatott, és itt van közöttünk. E papság kulcsait, melyeket mennyei lények adtak át, a mi örök megáldásunkra használják. Ez a mi bizonyságunk – a tiétek és az enyém –, és ez olyan bizonyság, melynek meg kell felelnünk azzal, ahogy élünk, és amelyet meg kell osztanuk másokkal. Veletek hagyom ezt a bizonyságot, az áldásomat, és a mindannyiótok iránti szeretetemet, valamint felhívásomat, hogy vegyetek részt továbbra is ebben a nagyszerű utolsó napi csodában, mely Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza.¹²

Javaslatok a tanulmányozáshoz és a tanításhoz

Kérdések

Mi módon járul hozzá a te saját bizonyságod az egyház erejéhez? (Lásd 1. szakasz.)
Hinckley elnök kihangsúlyozza, hogy a bizonyság fenntart és „cselekvésre ösztökél” minket (2. szakasz). Téged hogyan tartott már fenn a bizonyságod? Milyen hatással volt és van a tetteidre? Hogyan vonatkoztathatod magadra a 2. szakaszban található történeteket?
Mit tudhatunk meg Hinckley elnök tanításaiból a bizonyság elnyeréséről? (Lásd 3. szakasz.) Milyen élmények segítettek neked saját bizonyságot nyerni? Mit tehetünk a bizonyságunk megerősítéséért?
Szerinted miért erősödik a bizonyságunk, amikor megosztjuk? Hogyan győzheted le a bizonyságod megosztásával kapcsolatos félelem érzéseit? Milyen áldásokban részesített már téged mások bizonysága? (Lásd 4. szakasz.)

Kapcsolódó szentírások

1 Korinthusbeliek 12:3; 1 Péter 3:15; Alma 5:43–46; 32:26–30; Moróni 10:3–5; T&Sz 8:2–3; 80:3–5

Tanítási segédlet

„Amint megismersz és megértesz minden egyes személyt, felkészültebb leszel olyan leckéket tanítani, melyek egyéni helyzeteikhez szólnak. Ez a megértés segíteni fog neked, hogy minden egyes személynek segíthess részt venni a beszélgetésekben és más tanulási tevékenységekben” (Tanítás, nincs nagyobb elhívás [2000]. 34.).