20. fejezet

Társként fordulni a más hitet vallók felé

„Nyújtsuk ki kezünket, hogy segítsünk a jóakaratú férfiaknak és nőknek, legyenek bármilyen vallásúak és éljenek bárhol!”

Gordon B. Hinckley életéből

1995 novemberében vallási vezetőknek tartott konferencián felszólalva Gordon B. Hinckley elnök azt mondta:

„Különböznek egymástól a tanbéli meggyőződéseink. Elismerem, hogy vannak hittudományi nézetkülönbségeink, de szerintem mindannyian ugyanazt gondoljuk a világban és a társadalmunkban lévő gonoszságról és gondokról, valamint ama nagy felelősségünkről és lehetőségünkről, hogy egységesen kiálljunk a közösségi és magánélet azon értékei mellett, melyek az erény és az erkölcsösség, a férfiak és nők Isten gyermekeként való tisztelete, a kapcsolatainkban oly fontos udvariasság és előzékenység, és a család, mint a társadalom Isten által elrendelt alapegységének megőrzése jellemez.

[…] Mindannyiunk szívében ott él a vágy a szegények megsegítésére, az elesettek felemelésére, és arra, hogy vigaszt, reményt és segítséget nyújtsunk mindazoknak, akik valamiért bajban vannak és gyötrődnek.

Felismerjük a társadalom sebei begyógyításának és annak szükségességét, hogy derűlátással és hittel váltsuk fel napjaink borúlátását. Fel kell ismernünk, hogy nincs helye köztünk a vádaskodásnak és a bírálatnak. Befolyásunkat a dühös és gyűlölködő érvek hangjának elcsitítására kell használnunk.

[…] Erőnk a választás szabadságában rejlik. Még a sokszínűségünkben is erő van. Azonban még nagyobb erő lakozik abban az Istentől kapott megbízásunkban, mely szerint munkálkodjunk Isten minden fiának és leányának felemelésén és megáldásán, etnikai vagy nemzeti hovatartozásuktól és egyéb különbözőségeiktől függetlenül. […]

Áldjon meg az Úr mindannyiunkat azzal, hogy együttesen eltávolítsuk szívünkből és kiűzzük társadalmunkból a gyűlölet, a vakbuzgóság, a fajgyűlölet és egyéb megosztó szavak és tettek minden elemét. Nem lehet köztünk helye aljas megjegyzéseknek, faji mocskolódásnak, gyűlölködő jelzőknek, rosszhiszemű szóbeszédnek, vagy komisz és ádáz pletykák terjesztésének.

Isten áldjon meg mindannyiunkat azzal a békességgel, mely Őtőle ered! Áldjon meg minket hálás szívvel és annak szándékával, hogy egymás iránti tisztelettel közeledjünk egymáshoz, erőfeszítéseinket egyesítve azon közösségek megáldására, melyekben van szerencsénk élni.”¹

Egy évvel ennek az üzenetnek az elhangzása után Hinckley elnök világi vezetők egy csoportjához szólt. Kis csoport volt ez, mindössze nagyjából 30 ember, azonban nagyon befolyásos emberekből állt: elnökökből, főszerkesztőkből, producerekből és az Amerikai Egyesült Államok fő hírcsatornáit képviselő tudósítókból. „Kellemes, időnként humoros beszélgetést” folytatva áttekintést adott „az egyház nemzetközi működéséről, annak misszionáriusi, emberbaráti és oktatási törekvéseiről, majd pedig felajánlotta, hogy válaszol a kérdéseikre. […] Minden kérdést nyíltan, habozás vagy annak kínos voltára tett bármilyen megjegyzés nélkül válaszolt meg.” A jelenlévők kifejezésre juttatták, hogy némileg csodálkoznak a nyíltságán, mire ő azt felelte, hogy csupán a szent templomi szertartások részleteiről nem hajlandó beszélgetni velük. „Minden más előtt tárva-nyitva az ajtó” – mondta.

A kérdések és válaszok szakasz egy pontján Mike Wallace, a 60 Minutes (60 perc) elnevezésű televíziós műsor vezető riportere azt mondta, hogy szeretne különleges riportot készíteni Hinckley elnökkel. Hinckley elnök vett egy mély lélegzetet, majd így felelt: „Köszönöm. Élek a lehetőséggel.”²

Hinckley elnök később elismerte, hogy volt benne némi aggodalom azzal kapcsolatban, hogy interjút készítsen vele Mike Wallace, a keménységéről híres riporter. Elmagyarázta, hogy aggodalmai ellenére miért egyezett bele az interjúba:

„Úgy éreztem, lehetőséget ad arra, hogy milliók elé tárjuk kultúránk és üzenetünk valós vetületeit. Úgy döntöttem, hogy jobb nekifeszülnünk a lehetőség heves szelének, mintsem összehúzni magunkat és semmit nem tenni.”³

A terjedelmes interjú a következő párbeszédet is magában foglalta:

Mike Wallace: „Hogyan tekint a nem mormonokra?”

Hinckley elnök: „Szeretettel és tisztelettel. Van sok nem mormon barátom. Tisztelem őket. A legnagyobb megbecsüléssel tekintek rájuk.”

Mike Wallace: „Annak ellenére, hogy ők igazából még nem látták meg a fényt?”

Hinckley elnök: „Igen. Bárkinek, aki nem tartozik ehhez az egyházhoz, azt mondom, hogy elismerjük mindazt az erényt és jót, amivel rendelkezel. Hozd magaddal, és nézzük meg, hogy ki tudjuk-e egészíteni!”⁴

Mire az interjú elkészítésének folyamata véget ért, Hinckley elnök és Mike Wallace barátok lettek. Mike Wallace azt mondta Hinckley elnökről, hogy „barátságos, előzékeny, rendes ember és derűlátó vezető”, aki „teljes mértékben megérdemli azt a szinte egyetemes csodálatot, melyben része van”.⁵

Hinckley elnök arra buzdított minket, hogy „jó közösségi ügyekben” csatlakozzunk azokhoz, akik nem a mi hitünkből valók.

Gordon B. Hinckley tanításai

Ha nem feledjük, hogy mindannyian Isten gyermekei vagyunk, akkor még inkább felkaroljuk és megsegítjük azokat, akik köztünk vannak.

Soha nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy nagyon változatos világban élünk. A földön élő emberek mindannyian Atyánk gyermekei, akik sok és különböző vallásos meggyőződéshez tartoznak. Toleranciát, megbecsülést és tiszteletet kell kifejlesztenünk egymás iránt.⁶

Egyetlen országban sem kellene összetűzésnek lennie különböző csoportok között, bármilyenek legyenek is. Tanítsuk az emberek otthonaiban, hogy mindannyian Isten, a mi Mennyei Atyánk gyermekei vagyunk, és amilyen biztos ez az atyai mivolt, olyan biztosan lehet – és kell is hogy legyen – testvériség.⁷

Ha folyamatos valóságként szem előtt tartanánk isteni örökségünk e felfogását Isten atyai mivoltáról és az emberek testvériségéről, akkor egy kicsit elnézőbbek lennénk, egy kicsit kedvesebbek, egy kicsit jobban igyekeznénk felemelni és támogatni azokat, akikkel együtt vagyunk. Kevésbé lennénk hajlamosak lealacsonyodni azokhoz a dolgokhoz, amelyek nyilvánvalóan nem illenek hozzánk. Isten gyermekei vagyunk, és szeretjük Őt. Viselkedjünk egy kicsit jobban ennek megfelelően!⁸

Viseltessünk tisztelettel, megbecsüléssel és barátsággal azokkal szemben, akik nem a mi hitünkből valók!

„Igényt tartunk arra a kiváltságra, hogy saját lelkiismeretünk parancsai szerint hódoljunk a Mindenható Istennek, és minden embernek megadjuk ugyanezt a kiváltságot, hadd hódoljanak úgy, ott és annak, ahogy, ahol és aminek akarnak” (Hittételek 1:11).

Mily fontos is ez – hogy bár hiszünk Isten saját tanunk szerinti hódolatában, ne váljunk pökhendivé, önelégültté vagy gőgössé, hanem adjuk meg másoknak is annak kiváltságát, hogy saját kívánságuk szerint hódoljanak. A világ gondjainak nagy része vallások közötti viszályokból ered. Boldogan mondhatom, hogy le tudok ülni beszélgetni a katolikus barátaimmal, és le tudok ülni beszélgetni a protestáns barátaimmal. A védelmükre kelnék, amint ezt az egyház már tette is, és tenni is fogja, megvédve őket ebben a világban.⁹

Esedezem népünknek, bárhol éljenek is, hogy tanúsítsanak tiszteletet és megbecsülést azokkal szemben, akik nem a hitünkből valók. Nagy szükség van az udvariasságra és a kölcsönös tiszteletre azok között, akik más hitet és elveket vallanak. Nekünk nem szabad semmilyen tan vagy etnikai felsőbbrendűség harcos párthíveinek lennünk. Változatos világban élünk. Tiszteletteljesek lehetünk és kell is lennünk azokkal szemben, akiknek a tanításaival esetleg nem értünk egyet. Készen kell állnunk azok jogainak megvédésére, akik vakbuzgóság áldozatává válhatnak.

Felhívom a figyelmet Joseph Smith 1843-ban elhangzott e megkapó szavaira:

„Ha bebizonyosodott az, hogy hajlandó vagyok meghalni egy »mormonért«, bátran kijelentem a menny előtt, hogy ugyanígy kész vagyok meghalni egy presbiteriánus, egy baptista vagy bármely más felekezethez tartozó jó embernek a jogai védelmében; mert az a tantétel, amely az utolsó napi szentek jogait eltaposná, eltaposná a római katolikusok vagy bármely más felekezethez tartozók jogait is” (History of the Church, 5:498).¹⁰

Nem szabad klikkesednünk. Soha nem szabad szenteskedő hozzáállást felvennünk. Nem szabad önelégülteknek lennünk. Nagylelkűeknek, nyitottaknak és barátságosaknak kell lennünk. Meg tudjuk tartani a hitünket. Gyakorolhatjuk a vallásunkat. Becsben tarthatjuk saját hódolatunk mikéntjét anélkül, hogy másokat sértenénk. Megragadom ezt az alkalmat, hogy a tolerancia és a felebarátiság, a más hithez tartozók iránti barátság és szeretet lelkületéért esdekeljek.¹¹

Nem szabad bántóvá válnunk, amikor tanbéli különbségekről beszélünk. Nincs helye a csípős beszédnek. Azonban soha nem adhatjuk fel vagy engedhetünk abból a tudásból, mely kinyilatkoztatás által érkezett hozzánk, valamint kulcsok és felhatalmazás közvetlen átadásán keresztül azok kezéből, akik az ősi időkben rendelkeztek velük. Soha ne feledjük, hogy ez annak visszaállítása, melyet a világ Szabadítója alapított! […]

Tiszteletben tarthatunk más vallásokat, és így is kell tennünk. El kell ismernünk mindazt a jót, amit tesznek. Meg kell tanítanunk a gyermekeinknek, hogy legyenek toleránsak és barátságosak azokkal, akik nem a mi hitünkből valók.¹²

Nem árthatunk más egyházaknak. Nem bánthatunk más egyházakat. Nem vitázhatunk más egyházakkal. Nem érvelhetünk más egyházak ellen. A más hitet vallóknak csupán azt mondjuk, hogy „hozd el magaddal mindazt a jót, amivel rendelkezel, majd nézzük meg, hogy mit tudunk hozzáadni.”¹³

Együtt dolgozhatunk másokkal jó törekvésekben anélkül, hogy engednénk a tanunkból.

Tudunk és dolgozunk is együtt más vallásúakkal különböző vállalásokban, örök harcban a társadalom azon gonoszságaival szemben, melyek mindannyiunk számára oly fontos, becses értékeket veszélyeztetnek. Ezek az emberek nem a mi hitünkből valók, de számos ügyben a barátaink, a szomszédaink és a munkatársaink. Örömmel adjuk hozzá erőnket az erőfeszítéseikhez.

De mindezekben nincs tanbeli engedmény. Nem kell és nem is szabad lennie a részünkről. Viszont van egyfajta társas viszony, ahogy együtt munkálkodunk.¹⁴

Ne feledjük, hogy hitünk szerint jóakaratúnak kell lennünk és minden emberrel jót kell cselekednünk. Meg vagyok győződve arról, hogy elég eredményesen meg tudjuk tanítani gyermekeinknek azt, hogy nem kell hitük elvesztésétől tartaniuk, amikor barátságosak és előzékenyek azokkal, akik nem fogadják el ennek az egyháznak a tanát. […] Vegyünk részt jó közösségi megmozdulásokban! Előfordulhatnak olyan, komoly erkölcsi témákat felvető helyzetek, amelyekben nem engedhetünk tantétel dolgában. Azonban ilyenkor is ellentmondhatunk udvariasan anélkül, hogy barátságtalanok lennénk. Elismerhetjük azok őszinteségét, akiknek az álláspontját nem tudjuk elfogadni. Beszélhetünk személyek helyett elvekről.

A közösség környezetét gazdagító megmozdulásokban, melyek annak minden polgárát meg kívánják áldani, lépjünk elő és legyünk segítőkészek! […]

Tanítsátok meg a jó polgári magatartás fontosságát azoknak, akikért felelősek vagytok! Buzdítsátok őket részvételre, és ne feledjék, hogy a nyilvános eszmecserékben az érdemi érvelés csendes hangja meggyőzőbb a tiltakozás zajos, üvöltő hangjánál. Ilyen feladatokat elvállalva népünk meg fogja áldani a közösségét, a családját és az egyházat is.¹⁵

„Legyen kedvességünk a legmeggyőzőbb érv amellett, amiben hiszünk!”

Soha nem szabad megadnunk magunkat a gonosz erőinek. Fenn tudjuk és fenn is kell tartanunk azokat a mércéket, melyekért az egyház már a megszervezése óta kiáll. Van jobb út a világ útjánál. Ha ez azt jelenti, hogy egyedül állunk majd ott, akkor is.

De nem leszünk egyedül. Biztos vagyok benne, hogy világszerte milliók gyötrődnek az őket körülvevő gonoszság láttán. Szeretik azt, ami erényes, jó és felemelő. Ők is fel fogják emelni a szavukat, és erejükkel hozzájárulnak azon értékek megőrzéséhez, amelyeket megéri fenntartani és ápolni.¹⁶

Imádkozzunk a jó erőiért! Nyújtsuk ki kezünket, hogy segítsünk a jóakaratú férfiaknak és nőknek, legyenek bármilyen vallásúak és éljenek bárhol! Álljunk ellen szilárdan a gonosznak, otthon és külhonban is. […] Legyünk jó hatással erre a világra – mindannyian!¹⁷

Amikor szeretettel, tisztelettel és kedvesen bánunk másokkal, akkor megmutatjuk, hogy Jézus Krisztus igaz tanítványai vagyunk.

Egyedi küldetésünk teljesítése során a feltámadt Úrtól kapott megbízás értelmében dolgozunk, melyet ebben az utolsó, végső adományozási korszakban kaptunk Tőle. Ez az Ő egyedülálló és csodálatos ügye. Bizonyságot és tanúságot teszünk Őróla. Azonban nem kell ezt fennhéjázva és önelégülten tennünk.

Péter szavaival élve „választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép” vagyunk. Miért? Hogy hirdethessük „Annak hatalmas dolgait, a ki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el [minket]” (1 Pét. 2:9). […]

Legyünk igaz tanítványai Krisztusnak, tartsuk be az aranyszabályt, és cselekedjünk akképpen az emberekkel, amint akarjuk, hogy ők velünk cselekedjenek. Erősítsük meg a saját hitünket és gyermekeink hitét, miközben nagylelkűek vagyunk azokhoz, akik nem a mi hitünkből valók. A szeretet és a tisztelet az ellenségeskedésnek még a szikráját is kioltja. Legyen kedvességünk a legmeggyőzőbb érv amellett, amiben hiszünk!¹⁸

Javasolni szeretném, hogy tegyünk szert segítőkész hozzáállásra azokkal szemben, akik nem közülünk valók, hogy buzdítsuk őket, és jóindulattal, kedvesen terelgessük őket olyan társaságba, ahol találkozhatnak az egyház nagyszerű programjaival.

Edwin Markham költeménye jut eszembe:

Kört rajzolt, melyből kirekesztett:
„Eretnek, lázadó, megvetett!”
De a Szeretet s én rászedtük:
Kört húztunk, melybe őt bevettük!19

Semmiképp nem kell dicsekednünk [a vallásunkkal], és semmilyen szempontból nem kell pökhendinek lennünk. Ez pontosan annak a Krisztusnak a Lelkét tagadná meg, akiről igyekszünk példát venni. Ez a Lélek a szívben és a lélekben fejeződik ki, csendes és kérkedéstől mentes életvitelünkben.

Mindannyian láttunk már olyanokat, akiket szinte irigyelünk, mert olyan magatartást tanúsítanak, mely szavak nélkül is az evangélium viselkedésükbe beépített szépségéről árulkodik.

Beszélhetünk pár decibellel halkabban is. Adhatunk a gonoszságért cserébe jót. Mosolyoghatunk akkor, amikor a harag esetleg sokkal könnyebb lenne. Gyakorolhatunk önuralmat és önfegyelmet, és figyelmen kívül hagyhatunk minden minket ért sérelmet.²⁰

Valóban felfogjuk, megértjük, hogy milyen óriási jelentőséggel bír, amivel rendelkezünk? Ez az emberiség nemzedékeinek összegzése, az emberként megélt tapasztalat teljes panorámájának utolsó fejezete.

Ez azonban nem tesz minket felsőbbrendűvé, inkább késztessen alázatra minket! Azt a könyörtelen felelősséget hárítja ránk, hogy annak a Mesternek Lelkével nyújtsuk ki törődő kezünket mások felé, aki azt tanította, hogy „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” (Máté 19:19). Ki kell vetnünk magunkból az önelégültséget és felül kell emelkednünk a kicsinyes önzésen. […]

Mi, ennek a nemzedéknek a tagjai aratjuk le mindazt, ami előttünk történt. Nem elég az, ha csak tudják rólunk, hogy ennek az egyháznak a tagjai vagyunk. Komoly kötelesség hárul ránk. Nézzünk szembe ezzel, és lássunk munkához!

Krisztus igaz követőiként kell élnünk, jószívűen minden ember iránt, rosszért jót adva, példamutatással tanítva az Úr útjait, és elvégezve azt a hatalmas szolgálatot, amit Ő jelölt ki a számunkra.²¹

A Utah állambeli Salt Lake Cityben található Konferenciaközpont felszentelési imájából: Mi, akik a Te egyházadhoz tartozunk, legyünk vendégszeretők és nagylelkűek. Tartsuk meg a minket megkülönböztető mércéket és szokásokat, és adjuk meg másoknak is annak kiváltságát, hogy hódoljanak annak, „ahol és aminek akarnak” [Hittételek 1:11]. Áldj meg minket, hogy jó szomszédokként nyújthassuk ki kezünket, és mindenkivel szemben segítőkészek lehessünk. Hadd emeljük fel mindazok kezét és erősítsük meg mindazok térdét, akik elesettek [lásd T&Sz 81:5]. Éljünk együtt békességben, egymás iránti megbecsüléssel és tisztelettel.²²

Javaslatok a tanulmányozáshoz és a tanításhoz

Kérdések

Másokkal való kapcsolatainkban miért hasznos emlékeznünk arra, hogy mindannyian Isten gyermekei vagyunk? (Lásd 1. szakasz.) Hogyan tehetünk szert nagyobb megbecsülésre és tiszteletre mások iránt? Hogyan taníthatják meg a felnőttek a gyermekeknek mások megbecsülését és tiszteletét?
Tekintsd át Hinckley elnök olyan emberekhez fűződő kapcsolatainkra vonatkozó tanácsait, akik nem a mi hitünkből valók (lásd 2. szakasz). Hogyan ismerhetjük fel, ha fennhéjázók vagy önelégültek vagyunk ezekben a kapcsolatainkban? Hogyan tanúsíthatunk több barátságot és szeretetet azok iránt, akik más hitelveket vallanak?
Miért fontos, hogy az egyháztagok más emberekkel is együtt dolgozzanak jó ügyekben? (Lásd 3. szakasz.) Milyen példák vannak ilyen erőfeszítésekre? Hogyan fejthetünk ki nagyobb hatást jó irányban a közösségünkre?
Mit tudhatunk meg Hinckley elnök 4. szakaszban található tanításaiból a tanítványságról? Mit láttál, hogyan győzi le a szeretet és a tisztelet az ellenséges érzéseket? Miért a másokkal szembeni viselkedésünk „a legmeggyőzőbb érv amellett, amiben hiszünk”? Gondold át, milyen konkrét módjai lehetnek annak, hogy felkarolj másokat!

Kapcsolódó szentírások

Máté 7:12; Lukács 9:49–50; János 13:34–35; 1 János 4:7–8; T&Sz 1:30; 123:12–14; Hittételek 1:13

Tanulmányi segédlet

„Amint megérzed az evangélium megértéséből fakadó örömet, alkalmazni is akarod majd a tanultakat. Törekedj összhangban élni mindazzal, amit megértettél! Ez ugyanis megerősíti a hitedet, a tudásodat és a bizonyságodat” (Prédikáljátok evangéliumomat! [2006]. 19.).