22. fejezet

Szeretettel közelíteni az új megtértekhez és a kevésbé tevékeny egyháztagokhoz

„Folyamatosan tudat[ában kell lennünk ama hatalmas kötelezettségünknek], hogy [legyünk] barátai azoknak, akik megtértként jönnek az egyházba, és [karoljuk] fel szeretettel azokat, akik …az inaktivitás homályába léptek.”

Gordon B. Hinckley életéből

Hinckley elnök az egyház elnökeként végzett szolgálata során végig hangsúlyozta annak fontosságát, hogy nyújtsuk ki a kezünk az új megtértek és azok felé, akik nem tevékenyek az egyházban. Sok példát hozott saját erre irányuló erőfeszítéseiből, és az egyik ilyen erőfeszítését szomorúan úgy nevezte: „az egyik kudarcom”. Ezt mondta róla:

„Míg misszionáriusként szolgáltam a Brit-szigeteken, társammal együtt tanítottunk egy fiatalembert, és örömömre szolgált megkeresztelni őt. Iskolázott volt. Művelt. Szorgalmasan tanult. Nagyon büszke voltam erre a tehetséges fiatalemberre, aki az egyházba jött. Úgy éreztem, hogy ezekkel a képességekkel egy napon vezető lesz népünk között.

Éppen annak a nagy átállásnak a folyamatában volt, amikor valaki megtértből egyháztag lesz. A felmentésem előtti rövid időszakban lehetőségem nyílt rá, hogy összebarátkozzak vele. Aztán felmentettek és hazatértem. Ő kapott valami apró feladatot a londoni gyülekezetben. Egyáltalán nem tudta, mit várnak tőle. Elkövetett egy hibát. Olyan férfi állt annak az egységnek az élén, ahol szolgált, akit leginkább úgy tudnék jellemezni, hogy szeretetből kevés, bírálatból sok szorult belé. Elég könyörtelen módon elővette a barátomat, aki elkövette ezt a kis hibát.

A fiatalember aznap este fájó szívvel, megbántva hagyta el bérelt termünket. […] Azt mondta magában: »Ha ilyenek ezek az emberek, akkor nem jövök vissza.«

Inaktivitásba sodródott. Évek teltek el. […] Amikor [megint] Angliában jártam, kétségbeesettem próbáltam megtalálni. […] Hazajöttem, és végül, hosszú kutatás után, nyomára bukkantam.

Írtam neki. Válaszolt, de az evangéliumról nem tett említést.

Amikor legközelebb Londonban jártam, megint kerestem. Az elutazásom előtti napon rátaláltam. Felhívtam, és a metrómegállónál találkoztunk. Hirtelen átölelt, amint én is őt. Nagyon kevés időm volt, mert el kellett érnem a repülőmet, de véleményem szerint nagyon is egymás iránti megbecsüléssel beszélgettünk egy kicsit. Indulás előtt újra megölelt. Elhatároztam, hogy többé nem veszítem szem elől. […]

Teltek-múltak az évek. Megöregedtem, ahogy ő is. Nyugdíjba vonult és Svájcba költözött. Amikor egyszer Svájcban jártam, mindent megtettem azért, hogy megtaláljam a faluját. A nap nagy részét együtt töltöttük: ő, a felesége, az én feleségem és jómagam. Nagyon jól éreztük magunkat, de nyilvánvaló volt, hogy már régen kihunyt benne a hit tüze. Bárhogy igyekeztem, nem találtam módot a felélesztésére. Folytattuk a levelezést. Küldtem neki könyveket, folyóiratokat, a Tabernákulum kórus zenéjét, és más dolgokat, amelyeket megköszönt.

Néhány hónappal ezelőtt hunyt el. Felesége levélben értesített erről. Azt írta: »Te voltál a valaha volt legjobb barátja.«

Levelét olvasva könnyekre fakadtam. Tudtam, hogy kudarcot vallottam. Talán ha ott lettem volna, hogy felemeljem, amikor először kiütötték, akkor egészen mást hozott volna ki az életéből. Szerintem akkor tudtam volna segíteni neki. Úgy vélem, be tudtam volna kötözni a sebet, melyet ejtettek rajta. Csak egyvalami vigasztal: Megpróbáltam. Csak egyvalami bánt: Kudarcot vallottam.

A kihívás most minden eddiginél nagyobb, mivel a megtértek száma minden eddigi számot meghalad. […] Minden megtért értékes. Minden megtért Isten fia vagy leánya. Minden megtért nagy és komoly felelősség.”¹

Hinckley elnök új megtértek és kevésbé tevékeny egyháztagok iránti aggodalma abból adódott, hogy látta, miként áldja meg az evangélium az emberek életét. Egy riporter egyszer azt kérdezte tőle: „Az egyház munkáját szemlélve ma mi okozza az ön számára a legnagyobb megelégedést?” Hinckley elnök így felelt:

„A legnagyobb megelégedést nyújtó élmény számomra az, hogy látom, mit ad az embereknek ez az evangélium. Új életszemléletet ad. Olyan távlatokat ad, melyeket azelőtt nem észleltek. A nemes és isteni dolgokra emeli a tekintetüket. Történik velük valami, amit csodálatos látni. Krisztusra tekintenek és életre kelnek.”²

„Az Úr otthagyta a kilencvenkilencet, hogy megtalálja az elveszett bárányt.”

Gordon B. Hinckley tanításai

Nagy feladatunk az egyénnek szolgálni.

Az egyénekről kell gondoskodnunk. Krisztus mindig egyénekről beszélt. Egyénenként gyógyította meg a betegeket. Példázataiban egyénekről beszélt. Ez az egyház az egyénekkel törődik, függetlenül attól, milyen sokan vagyunk. Akár hatan, tízen, tizenketten vagy ötvenmillióan legyenek is, sosem szabad szem elől tévesztenünk azt a tényt, hogy az egyén a fontos.³

Hatalmas, világméretű közösség formálódik belőlünk. Azonban mindig az egyénnel kell törődnünk, róla kell gondoskodnunk. Ennek az egyháznak minden egyes tagja egyén: férfi vagy nő, fiú vagy lány. Az a mi nagy feladatunk, hogy emlékezzünk rájuk, „és Isten jó szavával” (Moró. 6:4) tápláljuk őket, hogy mindannyiuknak lehetősége legyen fejlődni, munkálkodni és tanulni az Úr munkája és útjai vonatkozásában, hogy egyikük se legyen híján az élet szükségleteinek, hogy a szegények ne nélkülözzenek, hogy minden egyháztag buzdítást, képzést és lehetőséget kapjon a halhatatlanság és az örök élet útján való továbbhaladásra. […]

Ez a munka az egyes emberekről szól, mindegyikük Isten fia vagy leánya. Amikor eredményekről van szó, számokat mondunk, de minden erőfeszítésünket az egyén fejlődésének kell szentelnünk.⁴

Hangsúlyozni szeretném, hogy az egyház nettó növekedése nagyon pozitív és csodálatos. […] Minden okunk megvan rá, hogy bátorságot merítsünk ebből. Azonban tragédia minden olyan megtért, akinek kihűl a hite. Komoly aggodalomra ad okot minden olyan egyháztag, aki inaktivitásba süllyed. Az Úr otthagyta a kilencvenkilencet, hogy megtalálja az elveszett bárányt. Annyira törődött azzal [az eggyel], hogy egyik nagyszerű tanításának témájává tette ezt [lásd Lukács 15:1–7]. Nem lazíthatunk. Folyamatosan tudatosítanunk kell az egyházi tisztségviselőkben és a tagságban azt a hatalmas kötelezettséget, hogy legyenek valós, szívélyes és csodálatos barátai azoknak, akik megtértként jönnek az egyházba, és karolják fel szeretettel azokat, akik valamilyen okból az inaktivitás homályába léptek. Bőséges bizonyíték van arra, hogy képesek vagyunk rá, ha megvan hozzá az akarat.⁵

Minden megtért értékes, és nagy és komoly felelősség.

Mostanra úgy érzem, hogy az egyházban a legnagyobb tragédia azoknak az elveszítése, akik csatlakoznak az egyházhoz, majd elmaradnak. Nagyon kevés kivételtől eltekintve ennek nem szükséges bekövetkeznie. Meg vagyok győződve róla, hogy akiket megkereszteltek a misszionáriusok, azok szinte mind megfelelő tanításban részesültek ahhoz, hogy elég tudásuk és bizonyságuk legyen a keresztelkedéshez. Azonban nem könnyű dolog megtenni az egyházhoz való csatlakozással járó átállást. Régi kötelékek elszakítását jelenti. Barátok elhagyását jelenti. Jelentheti becses hitelvek félretételét. Megkövetelheti szokások megváltoztatását és vágyak elfojtását. Nagyon sok esetben magányosságot jelent, és akár az ismeretlentől való félelmet is. A megtértet életének ebben a nehéz időszakában táplálni és erősíteni kell. Hatalmas árat fizetett azért, hogy itt legyen az egyházban. A misszionáriusok hosszú erőfeszítései, szolgálatuk ára, a régi kapcsolatoktól való eltávolodás és a mindezzel járó megrázkódtatás szükségszerűvé teszi azt, hogy ezeket az értékes lelkeket örömmel fogadjuk, bátorítsuk, gyengeségükben segítsük, és feladatot adjunk nekik, melyben megerősödhetnek, biztassuk őket és megköszönjük nekik mindazt, amit tesznek.⁶

„Felkérek minden egyes egyháztagot, hogy nyújtsa ki kezét barátsággal és szeretettel azok felé, akik megtértként jönnek az egyházba.”

Egyáltalán semmi értelme nincs a misszionáriusi munka végzésének, ha nem tartjuk meg ennek az erőfeszítésnek a gyümölcseit. E kettőnek elválaszthatatlannak kell lennie. Értékesek ezek a megtértek. […] Mindegyik megtért nagy és komoly felelősséget jelent. Teljes mértékben szükségszerű, hogy törődjünk azokkal, akik részünkké váltak. […]

A minap nagyon érdekes levelet kaptam. Egy asszony írta, aki egy éve csatlakozott az egyházhoz. Így szól a levél:

„Utam az egyházhoz páratlan volt és meglehetősen nagy kihívást jelentő. Ez az elmúlt év volt számomra a legnehezebb, melyet valaha is átéltem. A legnagyobb megelégedést nyújtó év is volt egyben. Új egyháztagként mindennap új kihívásokkal nézek szembe.” […]

Ez az asszony ezt állítja: „Az egyháztagok nem tudják, milyen új egyháztagnak lenni. Ezért szinte csaknem lehetetlen számukra, hogy tudják, miképpen támogassanak minket.”

Felszólítalak benneteket, testvéreim, hogy ha nem tudjátok, milyen ez, próbáljátok meg elképzelni! Lehet, hogy szörnyen magányos. Lehet, hogy kellemetlen. Lehet, hogy ijesztő. Mi, akik ebből az egyházból valók vagyunk, sokkal jobban különbözünk a világtól, mint amennyire azt hajlamosak vagyunk gondolni. Ez az asszony így folytatja:

„Amikor érdeklődőként az egyház tagjaivá válunk, meglepetten fedezzük fel, hogy egy teljesen új világba csöppentünk, egy olyan világba, amelynek megvannak a saját hagyományai, kultúrája és nyelve. Felfedezzük, hogy egyetlen egy tájékoztatást nyújtó ember vagy hely sincs, ahova útmutatásért fordulhatnánk ebben az új világban való utazásunkhoz. Az út először izgalmas, még hibáink is mulattatóak, aztán frusztrálóvá válnak, és végül a tehetetlenségnek ez az érzése haraggá változik. A frusztráció és harag e szintjén történik az, hogy elmegyünk. Visszamegyünk abba a világba, amelyből jöttünk, ahol tudtuk, kik vagyunk, amelyben közreműködtünk, és ahol beszéltük a nyelvet.”⁷

Vannak, akik csak megkeresztelkednek, nem válnak a közösség részévé, és két vagy három hónap múlva elköszönnek. Olyan fontos, testvéreim, meggyőződnünk arról, hogy a [frissen megkeresztelt egyháztagok] megtérnek, hogy szívükben meggyőződés van e nagyszerű munkát illetően! Ez nem csupán fejben dől el. Szív is kell hozzá, s kell, hogy azt olyannyira megérintse a Szent Lélek, hogy tudják, ez a munka igaz, hogy Joseph Smith valóban Isten prófétája volt, hogy Isten él, hogy Jézus Krisztus él, és hogy Ők megjelentek az ifjú Joseph Smithnek, hogy a Mormon könyve igaz, és hogy a papság itt van minden ajándékával és áldásával. Nem tudom ezt eléggé hangsúlyozni.⁸

Minden megtértnek szüksége van barátságra, feladatra, és arra, hogy Isten jó szavával táplálják.

A megtértek állandóan növekvő száma miatt egyre nagyobb erőfeszítéseket kell tennünk, hogy támogassuk őket, midőn rátalálnak az útjukra. Mindegyiküknek három dologra van szüksége: egy barátra, egy feladatra és arra, hogy „Isten jó szavával táplálják” (Moró. 6:4). A mi kötelességünk és lehetőségünk e dolgok biztosítása.⁹

Barátság

[A megtértek] az iránti lelkesedéssel jönnek az egyházba, amit találtak. Azon nyomban építenünk kell erre a lelkesedésre. […] Hallgassátok meg őket, mutassatok utat nekik, válaszoljátok meg a kérdéseiteket, és legyetek ott, hogy bármilyen körülmény közepette, bármilyen helyzetben segíthessetek. […] Felkérek minden egyes egyháztagot, hogy nyújtsa ki kezét barátsággal és szeretettel azok felé, akik megtértként jönnek az egyházba.¹⁰

Kötelezettségünk van azokkal szemben, akik megkeresztelkednek az egyházba. Nem hanyagolhatjuk el őket. Nem hagyhatjuk őket támasz nélkül. Segítségre van szükségük, miközben hozzászoknak ennek az egyháznak a szokásaihoz és kultúrájához. És ez a mi nagyszerű áldásunk és lehetőségünk, hogy megadjuk ezt a segítséget. […] Egy szívélyes mosoly, egy barátságos kézfogás, egy biztató szó csodákat tesz.¹¹

Karoljuk fel ezeket az embereket! Barátkozzunk össze velük! Legyünk kedvesek hozzájuk! Biztassuk őket! Gyarapítsuk a hitüket és ismereteiket ezen munka, az Úr munkája vonatkozásában!¹²

Könyörögve kérlek titeket, …hogy karoljátok át azokat, akik az egyházba jönnek, legyetek a barátaik, éreztessétek velük, hogy szívesen látjátok őket, vidítsátok fel őket, és akkor csodálatos eredményeket fogunk látni. Az Úr áldjon meg benneteket, hogy segíthessetek a megtértek megtartásának e nagyszerű folyamatában!¹³

Feladat

Ez az egyház elvár valamit az emberektől. Magas mércéi vannak. Szilárd tana van. Nagy szolgálatot vár el az emberektől. Nem csupán sodródnak tétlenül. Elvárjuk tőlük, hogy megtegyenek dolgokat. Az emberek reagálnak erre. Örömmel fogadják a szolgálat lehetőségét, s miközben ezt teszik, növekszik teherbírásuk, felfogóképességük és alkalmasságuk, hogy megtegyenek dolgokat, méghozzá jól.¹⁴

Adjatok [az új egyháztagoknak] valami tennivalót! Ha nem gyakorolják a hitüket, akkor nem fog erősödni. A hit és a bizonyság is olyan, akárcsak a karizom. Ha használom az izmaimat és törődök velük, akkor megerősödnek. Ha felkötöm a karom és úgy is hagyom, elgyengül és hasznavehetetlen lesz – így van ez a bizonysággal is.

Néhányan talán azt mondjátok, hogy még nem álltok készen a felelősségvállalásra. Azonban egyikünk sem állt készen rá, amikor az elhívást kaptuk. Ezt magamról is elmondhatom. Szerintetek én készen álltam erre a hatalmas és szent elhívásra? Úgy éreztem, ledönt a lábamról. Alkalmatlannak éreztem magam. Még mindig úgy érzem, hogy ledönt a lábamról. Még mindig alkalmatlannak érzem magam. De megpróbálok továbblépni, az Úr áldását kérve és az Ő akaratának megtételére törekedve, remélve és imádkozva azért, hogy szolgálatom elfogadható lesz Őelőtte. Az első feladatom ebben az egyházban az volt, hogy tizenkét évesen tanácsosa voltam a diakónusok kvóruma elnökének. Nem éreztem magam alkalmasnak. Úgy éreztem, ledönt a lábamról. De hozzátok hasonlóan megpróbáltam, és aztán más feladatok is jöttek. Soha nem éreztem alkalmasnak magam, de mindig hálát éreztem, és azt, hogy meg akarom próbálni.¹⁵

Minden megtértnek, aki ebbe az egyházba jön, legyen azonnal feladata. Lehet egészen apró, de meg fogja változtatni az életét.¹⁶

Természetesen egy új megtért nem fog mindent tudni. Valószínűleg elkövet majd néhány hibát. Na és? Mindannyian követünk el hibákat. A tevékenységből származó fejlődés az, ami fontos.¹⁷

Hinckley elnök azt tanította, hogy az új egyháztagoknak lehetőséget kell kapniuk az egyházi szolgálatra.

Isten jó szavával táplálás

Úgy gondolom, …hogy ezeknek a megtérteknek bizonyságuk van az evangéliumról. Úgy gondolom, hogy hisznek az Úr Jézus Krisztusban, és tudatában vannak az Ő isteni valóságának. Úgy gondolom, hogy valóban megbánták a bűneiket, és elkötelezték magukat az Úr szolgálata mellett.

Moróni [azt mondja] azokról, akik már megkeresztelkedtek: „És miután elfogadták őket a keresztelésre, és munkálkodott rajtuk és megtisztította őket a Szentlélek hatalma; Krisztus egyházának népe közé számlálták őket; és felírták a nevüket, hogy emlékezzenek rájuk és Isten jó szavával táplálják őket, hogy a helyes úton tartsák őket, hogy folyamatosan éberek legyenek az imára, kizárólag Krisztus érdemeire támaszkodva, aki hitük szerzője és beteljesítője volt” (Moró. 6:4).

Akárcsak azokban a napokban, a megtértek ma is az egyház népe közé számláltatnak, „hogy emlékezzenek rájuk és Isten jó szavával táplálják őket, hogy a helyes úton tartsák őket, hogy folyamatosan éberek legyenek az imára.” […] Segítsünk nekik, midőn egyháztagokként megteszik első lépéseiket.¹⁸

Szükségszerű, hogy [minden új megtért] kapcsolatba kerüljön egy papsági kvórummal vagy a Segítőegylettel, a Fiatal Nőkkel vagy a Fiatal Férfiakkal, a Vasárnapi Iskolával vagy az Elemivel. Arra kell őt biztatni, hogy jöjjön el az úrvacsorai gyűlésre, és vegyen az úrvacsorából, hogy megújítsa a kereszteléskor kötött szövetségeket.¹⁹

Mindent megnyerhettek és semmit sem veszítetek azzal, hogy visszatértek az egyházi tevékenységhez.

Ezrek vannak szerte a világon, …akik névleg tagjai ugyan az egyháznak, azonban elmentek, és most visszavágyik a szívük, ám nem tudják, hogyan jöjjenek vissza, és túl bátortalanok ahhoz, hogy megpróbálják. […]

Előttetek, fivéreim és nővéreim, akik fogtátok lelki örökségeteket és elmentetek, most pedig üresnek találjátok az életeteket, nyitva áll a visszatérés útja. […] Ha megteszitek a visszatéréshez vezető első bátortalan lépést, akkor tárt karokra leltek, melyek üdvözölnek benneteket, és szívélyes barátokra, akik szívesen látnak.

Azt hiszem, tudom, hogy néhányan miért mentetek el. Megbántott valaki, aki tapintatlanul ártott nektek, és tetteit tévesen az egyház tetteiként értelmeztétek. Az is lehet, hogy elköltöztetek valahonnan, ahol ismertek benneteket, egy olyan helyre, ahol nagyrészt egyedül voltatok, és úgy nőttetek fel, hogy nem sokat tudtatok az egyházról.

Az is lehet, hogy olyan társaságba keveredtetek vagy olyan szokásokat vettetek fel, melyeket összeegyeztethetetlennek véltek az egyháztagsággal. Az is lehet, hogy bölcsebbnek tartottátok magatokat világi ismeretek vonatkozásában a többi egyháztagnál, és némi megvetéssel visszahúzódtatok a társaságukból.

Nem azért vagyok itt, hogy az okokat firtassam. Remélem, ti sem fogjátok. Hagyjátok magatok mögött a múltat! […] Mindent megnyerhettek és semmit sem veszítetek! Jöjjetek vissza, barátaim! Már régóta nem tapasztaltatok olyan mértékű békességet, amilyen az egyházban rejlik. Sokan vannak, akiknek a barátságát élvezni fogjátok.²⁰

Szeretett fivéreim és nővéreim, akik esetleg …elsodródtatok, az egyháznak szüksége van rátok, és nektek is szükségetek van az egyházra. Sok olyan fülre találtok majd, mely megértően meghallgat. Sok olyan kéz lesz, mely segít nektek rátalálni a visszavezető útra. Lesznek a tiéteket melengető szívek. Könnyek is lesznek, de nem a keserűség, hanem az öröm könnyei.²¹

Az egyházi tevékenységhez visszatérő utolsó napi szentek számára jó érzés lesz újra itthon lenni.

Az egyik vasárnap egy kaliforniai városban voltam cövekkonferencián. Nevem és fényképem megjelent egy helyi lapban. Amikor a cövekelnök társaságában reggel beléptem az épületbe, csengett a cövekközpont telefonja. Engem hívtak, és az illető bemutatkozott. Találkozni akart velem. Kimentettem magam a kora reggelre tervezett gyűlésen, és megkértem a cövekelnököt, hogy tartsák meg nélkülem. Fontosabb dolgom volt.

Eljött ez a barátom, bátortalanul és kicsit félve. Sokáig volt távol. Egymástól sokáig elválasztott testvérekként öleltük meg egymást. A beszélgetés először félszeg volt, de a sok évvel azelőtti közösen töltött angliai napokat felidézve hamarosan belelendültünk. Könnyek áztatták ennek az erős embernek a szemét, amikor az egyházról beszélt, melynek egykor oly nagyon része volt, majd pedig a rákövetkező hosszú, üres évekről. Úgy beszélt ezekről, mint amikor rémálmait mondja el az ember. Az elpocsékolt évekről esett szavak után beszéltünk a visszatéréséről. Úgy vélte, nehéz lesz, és kínos, de beleegyezett, hogy megpróbálja.

Nemrég levelet [kaptam] tőle. Az állt benne: „Visszajöttem. Visszajöttem, és csodálatos újra itthon érezni magamat.”

Azt mondom hát nektek, barátaim, akik hozzá hasonlóan szeretnétek visszatérni, de tétováztok megtenni az első lépést, hogy próbáljátok meg! Engedjétek hogy elétek menjünk oda, ahol most vagytok, kézen fogjunk benneteket és segítsünk nektek! Megígérem nektek, hogy jó érzés lesz újra itthon lenni.²²

Javaslatok a tanulmányozáshoz és a tanításhoz

Kérdések

Miért van az, hogy még egy világméretű egyházban is „mindig az egyénnel kell törődnünk, róla kell gondoskodnunk”? (Lásd 1. szakasz.) Mikor áldott meg téged az, hogy valaki személyesen törődött veled? Hogyan lehetünk még fogékonyabbak az egyénekkel való törődésben?
Mit tanulhatunk és mit alkalmazhatunk abból a levélből, melyet Hinckley elnök a 2. szakaszban felolvas? Gondold át, te mit tehetnél azok megerősítéséért, akik a hitük építésén fáradoznak!
Miért van minden megtértnek szüksége barátságra, feladatra, és arra, hogy Isten jó szavával táplálják? (Lásd 3. szakasz.) Milyen módjai vannak az új megtértekkel való összebarátkozásnak? Hogyan támogathatjuk az új megtérteket egyházi feladataikban? Hogyan segíthetünk az új megtérteknek abban, hogy „Isten jó szavával” legyenek táplálva?
Miért okoz nehézséget időnként az egyháztagoknak az, hogy újra tevékennyé váljanak az egyházban? (Lásd 4. szakasz.) Hogyan segíthetünk az embereknek visszatérni? Mikor tapasztaltad vagy láttad már az egyházi tevékenységhez való visszatéréssel járó örömöt?
Milyen tanulságai vannak számodra annak a történetnek, melyet az 5. szakaszban mesél el Hinckley elnök? Gondold át, te hogyan karolhatsz fel valakit, aki nem tevékeny az egyházban, és segíthetsz neki „újra hazajönni”.

Kapcsolódó szentírások

Lukács 15; János 10:1–16, 26–28; 13:34–35; Móziás 18:8–10; Hélamán 6:3; 3 Nefi 18:32; Moróni 6:4–6; T&Sz 38:24

Tanulmányi segédlet

„Sokan úgy találják, hogy a reggel a legjobb időpont a tanulmányozásra, az éjszakai pihenés után. […] Mások a csendes órákban szeretnek tanulmányozni, miután véget értek a napi teendők és aggodalmak. […] Talán fontosabb a napszaknál az, hogy rendszeres idő legyen elkülönítve a tanulmányozásra” (Howard W. Hunter, “Reading the Scriptures,” Ensign, Nov. 1979, 64).