„El kell hagynod ezt a helyet”
A szerző Chilében, Antofagastában él.
Habár nagyon tartottam attól, hogy milyen lesz Észak-Chilébe költözni a családommal, a sivatag az ígéret földjének bizonyult számunkra.
A chilei Concepción fényképe a Getty Images jóvoltából
Amikor arról olvastam a Mormon könyvében, hogy Nefi mindig mennyire támogatta látnoki édesapját, arra a következtetésre jutottam, hogy az egyházban a legtöbb fiatal valószínűleg olyan, mint Nefi. Amikor azonban a családom úgy döntött, hogy a sivatagba kell költöznünk, sokkal inkább úgy éreztem magam, mint Lámán és Lemuel. Nem akartam otthagyni az otthonunkat.
Nefihez és a fivéreihez hasonlóan én is „jó szülőktől születtem” (1 Nefi 1:1). Mindketten tizenévesen csatlakoztak az egyházhoz, és édesanyám kivárta, hogy édesapám befejezze a missziós szolgálatát. Tevékeny, keményen dolgozó egyháztagok voltak.
Középiskolás voltam, amikor a térségünkben, a chilei Concepciónban lelassult a gazdaság. Lassan eltűntek az álláshelyek, és édesapám egyre nehezebben talált munkát. Végül a városon kívül nézett munka után.
Az álláskeresése során eljutott északra, a Chile bányavidékén fekvő Calama városába, ahol építőmérnökként jó állást talált. Így viszont egyedül volt, és távol. Mindig csak olyankor láttuk, amikor meg tudta venni a buszjegyet a hazavezető 32 órás útra.
Miután eltelt néhány év úgy, hogy évente mindössze kétszer-háromszor láttuk édesapámat, édesanyám úgy érezte, itt az idő változtatni ezen. A szüleim arra jutottak, hogy a családunk többi tagjának is északra kell költöznie.
Édesapánkkal kell lennünk
Az öcsémnek semmiféle kifogása sem volt a költözés ellen. A főiskolán tanuló nővérem pedig jó példát mutatott nekem.
„Feláldozom a tanulmányaimat – jelentette ki. – Édesapánkkal kell lennünk.”
Mindenki támogatta a költözésről szóló döntést – kivéve engem. Én is édesapám mellett akartam lenni, de nem volt ínyemre a változás és a személyes áldozathozatal. Megvoltak a barátaim, ismertem a környéket, élveztem az életemet, és Concepciónban akartam főiskolára járni. Mindent megtettem, hogy lebeszéljem édesanyámat a költözésről.
Ő pedig végül ezt mondta: „Fiam, édesapád egyedül van. Azt szeretné, hogy ott legyünk vele. Bárcsak megértenéd, de te túlontúl önmagaddal foglalkozol!” Aztán megnyugtatott: „Ott is meglesznek a lehetőségeink.”
A szívem persze tudta, hogy igaza van – akkor is, ha az agyam nem értett ezzel egyet. Akkoriban nem volt erős bizonyságom, de úgy döntöttem, imádkozni fogok arról, hogy a családommal tartsak-e. Világos választ kaptam: „El kell hagynod ezt a helyet.” Szomorú voltam, de közöltem a szüleimmel, hogy én is megyek.
Hol vannak a fák?
Concepción zöldellő vidéken fekszik, ahol sok a fa, és évi 1270 mm eső esik. Célállomásunkon, a Calama közelében fekvő Antofagastában ez az érték mindössze évi 2,5 mm.
Számomra az egész költözés legmegrázóbb része maga az utazás volt. Miközben a buszunk észak felé haladt, gyötrelmes volt nézni, ahogy a zöldet felváltja a barna. Ilyen gondolataim voltak: „Hol vannak a fák?! Hol vannak a mezőn legelő tehenek?” Nem láttam mást, csak port, sziklákat és dombokat.
Persze Chile északi része sivatag – mi másra is számíthattam volna? Eszembe jutott, mit érzett Lámán és Lemuel, amikor Lehi és a családja maga mögött hagyta örökségük földjét, és elindultak a pusztába.
Nagyon sok aggodalom volt bennem, amikor megérkeztünk Antofagastába. Mi lesz, ha egyáltalán nem szerzek új barátokat? Mi lesz, ha nem tudom megszokni a környéket? Mi lesz, ha nem válnak valóra a jövővel kapcsolatos reményeim?
Mint végül kiderült, felesleges volt aggódnom. Édesanyámnak igaza volt abban, amit a ránk váró lehetőségekről mondott – különösképpen a lelki lehetőségeket illetően.
A költözésünk előtt az evangélium nem volt elsődleges fontosságú számomra. Az Úr háttérbe szorult. Antofagastában azonban olyan emberek léptek be az életembe, akik segítettek meglátni az evangélium szépségeit. Különleges papsági vezetőktől kaptam segítséget. Olyan barátokra tettem szert, akiket azóta is becsülök. A lelki életem teljesen megváltozott.
Sergio a barátaival találkozik a felsőfokú hitoktatáson
Hálás vagyok, amiért hallgattam édesanyámra. Hálás vagyok, amiért az Úr megválaszolta az imámat. Hálás vagyok, amiért volt bátorságom északra költözni a családommal.
Itt a sivatagban vittem véghez azokat a változtatásokat, amelyek segítettek azzá válnom, aki ma vagyok. Itt köteleztem el magam, hogy befogadom az evangéliumot, hogy missziót fogok szolgálni, hogy a templomban fogok házasságot kötni, és hogy az Úrnak szentelem az életemet. Itt tökéltem el, hogy nem akarok többé hasonló lenni Lámánhoz és Lemuelhez.
Ami a családomat és engem illet, a pusztaság az ígéret földjének bizonyult számunkra.