1. fejezet
Gyűjts egybe egy csoportot!
Utolsó napi szentek ezrei csendesedtek el az elkészültének küszöbén álló Nauvoo templom első emeleti nagy gyűléstermében, amikor meghallották Lucy Mack Smith hangját
1845. október 8-án, Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza őszi konferenciájának harmadik, és egyben utolsó napjának reggelén. Tudatában annak, hogy már nem lesz sok alkalma arra, hogy a szentekhez szóljon – főleg most, hogy azt tervezik, elhagyják Nauvoot egy új otthon reményében a messzi nyugaton –, a 70 éves Lucy törékeny testét meghazudtoló erővel beszélt.
„Szeptember hó huszonkettedik napján volt tizennyolc éve annak, hogy Joseph feltárta a lemezeket a földből, – tette bizonyságát – és múlt hétfőn volt tizennyolc éve annak, hogy Joseph Smith, az Úr prófétája…”1
Itt szünetet tartott, visszaemlékezve a mártírhalált halt fiára, Josephre. A teremben lévő szentek már hallották, hogyan vezette el őt az Úr egy angyala a Kumóra-domb belsejében eltemetett aranylemezekhez. Tudták, hogy Joseph Isten ajándéka és hatalma által lefordította a lemezeket, és Mormon könyve címen kiadta a feljegyzéseket. De a gyűlésteremben jelenlévő szentek közül mégis hányan ismerték őt valójában?
Lucy még emlékezett arra, amikor az alig 21 éves Joseph először mondta el neki, hogy Isten rábízta a lemezeket. Egész délelőtt nyugtalankodott, hogy a fia üres kézzel tér majd vissza a dombról, ahogy az azt megelőző négy évben tette. De amikor megérkezett, gyorsan megnyugtatta az édesanyját. „Ne aggódj, – mondta – minden rendben van.” Majd a kezébe adta a zsebkendőbe csomagolt, az Úrtól a lemezek lefordításához kapott fordítóeszközöket, annak bizonyítékaként, hogy sikerrel járt a feljegyzések elnyerésében.
Akkoriban a hívők csupán maroknyian voltak, és legtöbbjük a Smith család tagjai közül került ki. Mostanra azonban már több mint 11 ezer észak-amerikai és európai szent élt az Illinois állambeli Nauvooban, ahol az utóbbi hat évben az egyház tagjai csoportosultak. Néhányuk még új volt az egyházban, és nem volt lehetőségük személyesen megismerni Josephet, valamint testvérét, Hyrumot, mielőtt a két fivért a csőcselék meggyilkolta volna 1844 júniusában.2 Mindezek miatt szeretett volna Lucy a halottakról beszélni. Bizonyságát akarta tenni Joseph prófétai elhívásáról, valamint családja szerepéről az evangélium visszaállításában, mielőtt a szentek megkezdték volna az útjukat.
Az önbíráskodó csőcselék akkor már több mint egy hónapja gyújtogatott a környező településeken – szentek otthonai és üzletei váltak a lángok martalékává. Az életüket féltő családok a viszonylagos biztonságot jelentő Nauvooba menekültek. Ahogy múltak a hetek, a csőcselék csoportjai egyre erősebbé és szervezettebbé váltak. A konfliktus nemsokára fegyveres összetűzésekbe torkollott köztük és a szentek között. Mindeközben az állami és a nemzeti kormányok semmit sem tettek a szentek jogainak megóvása érdekében.3
Abban a hitben, hogy csupán idő kérdése, mielőtt a csőcselék megtámadja Nauvoot, az egyházi vezetők törékeny békét kötöttek, melynek értelmében megegyeztek, miszerint a szentek még a közelgő tavasz előtt elhagyják a megyét.4
Isteni kinyilatkoztatás által vezetve Brigham Young és a Tizenkét Apostol Kvórumának többi tagja azt tervezték, hogy több mint ezer mérföldnyire, nyugatra vándorolnak a szentekkel, a Sziklás-hegységen túlra, közvetlenül az Egyesült Államok akkori határán kívülre. E döntés értelmében az egyház elnöklő kvóruma – a Tizenkettek – az őszi konferencia első napján a következő bejelentést tették a szenteknek:
„Az Úr, rendelkezése szerint, egy olyan földre vezet minket – jelentette ki Parley Pratt apostol –, ahol háborítatlanul élvezhetjük a szabadság és egyenjogúság eszményeit azok tisztaságában.”5
Lucy tudta, hogy a szentek segítenének neki az úton, ha úgy dönt, velük tart. A kinyilatkoztatások arra utasították a szenteket, hogy gyűljenek össze egy helyen, a Tizenkettek pedig eltökéltek voltak az Úr akaratának véghezvitelében. Ám Lucy már idős volt, és úgy vélte, nincs sok ideje hátra. Szerette volna, hogy halála után Nauvooban, Joseph, Hyrum, illetve más, már eltávozott családtagjai – beleértve férjét, idősebb Joseph Smitht – közelében temessék el.
Ezenfelül a még élő családtagjainak zöme is Nauvooban maradt. Az egyetlen még életben lévő fia, William ugyan tagja volt a Tizenkét Apostol Kvórumának, de ellentmondva a vezetők döntésének nem volt hajlandó nyugatra venni az irányt. Három lánya – Sophronia, Katharine és Lucy – szintén hátramaradtak, ahogy a menye – a próféta özvegye –, Emma is.
A gyülekezethez intézett beszédében Lucy arra biztatta a hallgatóságot, hogy ne féljenek az előttük álló úttól: „Ne keseredjetek el és mondjátok, hogy nem tudtok szekereket és egyebeket beszerezni” – mondta. A szegényég és az üldöztetés ellenére az ő családja eleget tett az Úr parancsolatának, hogy kiadják a Mormon könyvét. Arra buzdította őket, hogy hallgassanak a vezetőikre, és gondoskodjanak egymásról:
„Ahogy Brigham is megmondta, igaznak kell lennetek mindenben, máskülönben nem éritek meg az út végét. Ha a szívetekben helyet adtok a viszálykodásnak, az gondokat szül majd.”
Lucy szólt még a családjáról; a szörnyű üldöztetésről, amit Missouriban és Illinoisban szenvedtek el; valamint a megpróbáltatásokról, amelyek a szentek előtt állnak. „Imádkozom azért, hogy az Úr megáldja az egyház vezetőit – Brigham fivért és mindannyiójukat – mondta. – Kívánom, hogy mindnyájatokkal találkozhassam, amikor átköltözöm a másvilágra.”6
1846 januárjában Brigham többször is összegyűlt a Tizenkettek Kvórumával és az Ötvenek Tanácsával – a szervezettel, amely Isten földi királyságának világi dolgaival foglalkozott –, hogy megtalálják a legjobb és leggyorsabb módját Nauvoo kiürítésének, valamint a szentek új gyülekezési helye megalapításának. Apostoltársa, Heber Kimball azt javasolta, hogy a szentek egy kis csoportja induljon el nyugatra, amilyen hamar csak lehetséges.
„Gyűjts egybe egy csoportot olyanokból, akik tudnak magukról gondoskodni – tanácsolta –; akik készen állnak arra, hogy ha szólítják őket, bármikor nekiinduljanak, és előkészítsenek egy helyet a családjuknak és a szegényeknek.”
„Ha lesz egy előretolt csoport, amely elvégzi a vetést a tavasszal – tette hozzá Orson Pratt –, annak február elsején neki kell indulnia az útnak.” Azon tűnődött, nem volna-e bölcsebb közelebb letelepedni, így lehetővé téve, hogy korábban megkezdjék a vetést.
Brighamnak nem tetszett az ötlet. Az Úr már utasította a szenteket, hogy a Nagy-sóstó közelében telepedjenek le. A tó a Nagy-medencében helyezkedett el, egy óriási, hegyektől körülölelt, tálat formázó területen. A medence nagyrészt kopár, sivatagos vidék volt, amelynek megművelése nagy kihívást jelentett, így téve azt kevésbé kívánatossá a nyugati irányban terjeszkedő amerikaiak számára.
„Ha arra a hegyekkel körülölelt helyre megyünk, amelyet fontolgatunk – érvelt Brigham –, egy nemzet sem néz majd ránk irigységgel.” Brigham tudta, hogy a területen már éltek őslakos népek, de abban reménykedett, hogy a szentek békében telepedhetnek majd le közöttük. 7