Fiataloknak
Az új fiú
Úgy éreztem, nehéz beilleszkednem. A családommal az ország másik részéből költöztünk ide. Az egyházközségben, ahová költöztünk, sok volt a fiatal, de ez volt az első alkalom, hogy én voltam az „új fiú”. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy új iskolába kellett járnom, és bizony belémnyilalt a gondolat: „Ki mellé ülök majd az ebédnél?” Talán találkozom valakivel az egyházból, de nem akarok odatolakodni más asztalához, különösen így, hogy nem tudom, örülnének-e nekem!
Az első tanítási nap egy örökkévalóságnak tűnt. Aztán kicsöngettek, és jött az ebédszünet. Ahogy lassan beléptem az ebédlőbe, imádkoztam Mennyei Atyámhoz, hogy segítsen egy ismerőst találnom. Körbenéztem, hátha felismerek valakit. De senki. Így hát a terem másik végében lévő asztalhoz sétáltam, és ott ettem meg az ebédemet.
Később a matekórán felfedeztem egy ismerős arcot. David volt az, akit aznap reggel láttam az ifjúsági hitoktatáson. Megkérdezte, megnézheti-e az órarendemet. Észrevette, hogy ugyanakkor van ebédszünetünk. „Hé, hol voltál ebédidőben?” – kérdezte.
„A terem végében” – válaszoltam.
„Hát, holnap gyere oda hozzám, és együnk együtt” – mondta.
Hálás vagyok szerető Mennyei Atyámért, aki ismeri mindannyiunk szükségletét, és aki minden imánkra válaszol. Hálás vagyok azért is, hogy volt valaki, aki hajlandó volt baráti kezet nyújtani felém. Néha egy olyan egyszerű dolog is, mint például egy kedves meghívás, rengeteget tud számítani!