Gyülekezeti házak – az áhítat és a hódolat helyei
Írta: Dean M. Davies püspök
első tanácsos az Elnöklő Püspökségben
Az Úr Lelke jelen van a gyülekezeti házainkban, és sugalmazást fog nyújtani nekünk, amikor áhítattal viselkedünk Őelőtte.
Egy odaadó munkatársam egyszer megosztott velem egy élményt, amelyben egy megbízás teljesítése közben volt része: el kellett pakolni a székeket és rendbe kellett szedni a cövekközpontot egy cövekkonferencia után. Miután fél órán keresztül tevékenykedett, észrevette, hogy már csak ő van az épületben. Ahelyett azonban, hogy egyedül érezte volna magát és késztetést érzett volna a távozásra, ugyanaz az édes békesség maradt vele, amelyet a konferencia során érzett, sőt, még fokozódott is.
Amikor a megbízást elvégezve kiment a gyülekezeti házból, összefutott egy másik egyháztaggal, aki mintha tüzetesen vizsgálgatta volna. Felismerve, mivel foglalatoskodott a barátom, ez az egyháztag megfogta a kezét és ezt mondta neki: „Fivérem! Az Úr látja ezeket az apró dolgokat, amelyeket érte teszel, és rád mosolyog miattuk.”
Évekkel később, amikor ugyanez a barátom püspökként szolgált, újra egyedül találta magát a gyülekezeti házban. Miután lekapcsolta a villanyt a kápolnában, elidőzött egy kicsit, miközben az ablakokon átvilágló holdfény a szószékre vetült.
Újra átjárta az az ismerős békességérzet. Leült a kápolna bejárata közelében, és felidézte a seregnyi szent mozzanatot, amelyet ott élt át – a számtalan alkalmat, amikor az úrvacsorai asztalnál kenyeret megtörő papokat figyelte; a pillanatokat, amikor maga mellett érezte a Szent Lelket egy egyházközségi konferenciai beszéd elmondása során; az ott levezetett keresztelőket; az ott hallott gyönyörű előadásokat a kórustól; az egyháztagok megannyi bizonyságtételét, amelyek oly mélyen megérintették. Egyedül üldögélve ott, a sötét kápolnában, erőt vett rajta az érzet, hogy milyen együttes hatást gyakoroltak mindezen élmények őrá és egyházközsége tagjaira, és mélységes hálával hajtott fejet.
Barátomnak bölcsen és helyesen megtanították, hogy a földön a két legszentebb hely a templom és az otthon, ám az iménti két élménye nyomán felismerte a gyülekezeti házaink szent természetét is. Mivel papsági felhatalmazás révén kerülnek felszentelésre, ezek a létesítmények olyan helyszínekké válnak, ahol az Úr kinyilatkoztatást áraszt a népére, és ahol az ott végzett szertartásokban „megnyilvánul az isteniség hatalma” (Tan és szövetségek 84:20).
A gyülekezeti ház az otthonnal karöltve idézi elő azt a megígért örömöt, amelyet a hithű szentek a sabbat napján megtapasztalhatnak. Olyan hellyé válik, ahol az egyháztagok közös hódolatából adódóan szívük egységbe és szeretetbe fonódik egymás és a Szabadító iránt (lásd Móziás 18:21). Ahhoz, hogy megfelelő hálát és tiszteletet tanúsítsunk a gyülekezeti házaink révén ránk áradó lelki áldásokért, mély és őszinte áhítattal kell belépnünk a hódolat e helyeire.
Az áhítat jelentése
Mai egyházi kultúránkban az áhítat szó a csendes szinonimájává vált. Bár a halk hanghordozás valóban helyénvaló a kápolnáinkban, az áhítat e korlátolt értelmezése nem adja vissza a szó teljes jelentését. Az áhítat szó angol megfelelője (reverence) visszavezethető a latin revereri igére, amely annyit tesz, mint ámulattal szemlélni valamit, tiszteletet tanúsítani valami vagy valaki iránt.1 Találhatunk-e szót, amely ékesszólóbban írja le, mit érez a lélek, amikor igazán eltűnődünk azon, mit is tett a Szabadító mindegyikünkért?
Emlékezetembe ötlik egy gyönyörű himnusz szövege, amelyet a kápolnáinkban szoktunk énekelni: „Ámulok, hogy Jézusunk mily nagyon szeretett…”2 A hála, a dicséret és az ámulat e mély érzete jelenti az áhítat lényegét, arra indítva minket, hogy elkerüljünk bármiféle nyelvezetet vagy viselkedést, amely alááshatná ezeket az érzéseket önmagunkban vagy másokban.
A szószéknél álló nő fényképét készítette: Tiffany Myloan Tong
Gyülekezeti házak és a sabbatnap
Újkori kinyilatkoztatásból tudjuk, hogy sabbatnapi hódolatunk egyik központi részeként el kell mennünk az imádság házába, és fel kell ajánlanunk szentségeinket az Úr szent napján (lásd Tan és szövetségek 59:9). „Az imádság háza”, ahol a sabbat napján összegyűlünk, a megszentelt gyülekezeti házainkat jelenti.
Russell M. Nelson elnök segített jobban megértenünk, milyen szoros kapcsolatban áll a Szabadító iránti áhítatunk a sabbatnappal kapcsolatos érzéseinkkel. Saját élményét elmesélve arról, hogy miként jutott el a sabbat tiszteletben tartásához, Nelson elnök ezt mondta: „[A] szentírásokból megtanultam, hogy a sabbat napját illető viselkedésem és hozzáállásom egy jel köztem és Mennyei Atyám között.”3
Csakúgy, ahogy a sabbat napján tanúsított viselkedésünk és hozzáállásunk az Úr iránti odaadásunk jele, hasonlóképpen az imádság házában mutatott viselkedésünk, hozzáállásunk, sőt, még az öltözködésünk módja is jelezheti a Szabadító iránti áhítatunk mértékét.
Gyülekezeti házak és szertartások
Jeffrey R. Holland elder a Tizenkét Apostol Kvórumából a következőképpen tágította ki az ezen elgondolásról való ismereteinket:
„Amellett, hogy több időt hagy az otthonközpontú evangéliumi tanításra, a vasárnapi istentiszteletbeli változás [biztosítja], hogy az úrvacsora szentsége megfelelő hangsúlyt kapjon mint a heti hódolatunk szent és elismert központi élménye. A lehető legszemélyesebb módon kell megemlékeznünk arról, hogy Krisztus halálát a megtört szív okozta, amikor is egyes egyedül vette vállaira a teljes emberiség minden bűnét és bánatát.
Mivel mi is hozzájárultunk e végzetes teherhez, ez a pillanat tiszteletet érdemel részünkről.”4
Fontos szem előtt tartanunk azt, hogy a Szabadító iránti tisztelet e mindenek feletti pillanatának kijelölt helye a gyülekezeti ház kápolnája. Az úrvacsora heti szertartása során érzett áhítaton kívül akkor is fokozódnak az áhítattal és tisztelettel teli érzéseink, amikor számba vesszük a gyülekezeti házban végzett további papsági szertartásokat és áldásokat, ideértve a gyermekek névadását és megáldását, a kereszteléseket és konfirmálásokat, a papsági elrendeléseket, valamint az elhívásokra történő elválasztásokat. E szertartások és áldások mindegyike a Szent Lélek kiáradásával járhat, ha a résztvevők és a szemlélők áhítatos hozzáállással érkeznek.
Fényképezte: James Iliff Jeffery
Gyülekezeti házak és hódolat
A sabbatnap lehetőséget nyújt számunkra az Úrnak való hódolatra az otthoni tanulmányozásunk során, valamint gyülekezetként az úrvacsorai és más gyűléseinken. Az egyház kezdeti napjai óta a szentek mindig örömmel gyűltek össze társasági életet élni és a testvériség kötelékeit megerősíteni. Gyülekezeti házaink úgy is vannak megtervezve, hogy legyen hely az efféle tevékenységek tartására a hét folyamán. Soha nem szabad szem elől tévesztenünk azonban e létesítmények elsődleges célját, amely nem más, mint helyet biztosítani a hódolat számára.
A hódolat és az áhítat szorosan kapcsolódik egymáshoz. „Amikor Istennek hódolunk, akkor tiszteletteljes szeretettel, alázattal és csodálattal közelítünk Őhozzá. Elismerjük és elfogadjuk Őt az egyedüli Királyunknak, a világegyetem Teremtőjének, szeretett és végtelenül szerető Atyánknak.”5
Így tehát ennek az elsődleges rendeltetésnek – a hódolatnak – még akkor is befolyással kell lennie a gyülekezeti házakban tanúsított viselkedésünkre, amikor társasági események vagy kikapcsolódás végett vagyunk ott. Gondosan ügyelni kell rá, hogy az egyházi tevékenységek a lehető legkevesebb rendetlenséggel, kosszal vagy esetleges kárral járjanak, azonban ha előfordulnak ilyenek, akkor azon nyomban fel kell takarítani vagy meg kell javítani.
A gyermekeknek és a fiataloknak meg lehet tanítani, hogy a gyülekezeti ház iránti áhítat és gondoskodás túlmutat a vasárnapi gyűléseken. Az egyháztagok – különösen a szülők és gyermekek együttes – részvétele a gyülekezeti ház takarításában csodás eszközt biztosít a szent létesítményeink iránti áhítat érzetének kialakításához. Amint azt a barátom példája is mutatja, aki a cövekkonferencia után rendbe tette a cövekközpontját, már maga a gyülekezeti házról való gondoskodás is a hódolat egy formája, amely meghívja az Úr Lelkét.
A szabadtéren álldogáló egyháztagokat fényképezte: Massimo Criscione
Gyülekezeti házak és a Szabadító
Nelson elnök prófétai irányítása alatt jelentős erőfeszítésekre kerül sor azt illetően, hogy Jézus Krisztus neve soha ne maradjon ki, amikor az Ő egyházára utalunk. Hasonlóképpen nem szabad engednünk azt sem, hogy a Szabadító kikerüljön hódolatunk középpontjából – ideértve hódolatunk helyeit is.
Szokásunk a templomra az Úr házaként utalni, amely pontos és fontos megnevezés. Hajlamosak lehetünk azonban megfeledkezni arról, hogy a gyülekezeti házaink mindegyike szintén fel van szentelve a papság felhatalmazása által olyan helyként, ahol az Úr Lelke lakozhat, és ahol Isten gyermekei – mind az egyházban lévők, mind pedig az azon kívüliek – eljuthatnak „Megváltójuk megismeréséhez” (Móziás 18:30).
A nemrégiben bejelentett kezdeményezés, miszerint díszítsük gyülekezeti házainkat olyan műalkotásokkal, amelyek a Szabadítót, illetve az Ő halandó és haladóság utáni életének isteni eseményeit ábrázolják, azzal a céllal adatott, hogy szemünket, elménket és szívünket közelebb vonja Őhozzá. Amikor gyűlések vagy tevékenységek céljából beléptek az imádság ezen házaiba, szeretettel arra kérünk titeket, hogy álljatok meg egy pillanatra, figyeljétek meg ezeket a szent festményeket és tűnődjetek el rajtuk, nézzétek meg őket a gyermekeitekkel, és engedjétek, hogy elmélyítsék a hódolat és az Isten iránti áhítat bennetek lakozó érzéseit.
Az ószövetségbeli Habakuk próféta ezt mondta: „…az Úr az ő szent templomában [van], hallgasson előtte az egész föld!” (Habakuk 2:20). Hasonlóképpen emlékezzünk arra, hogy az Úr Lelke jelen van a gyülekezeti házainkban, és olyan mértékben fogja átjárni mindegyikünk szívét, amilyen fokú áhítattal viseljük magunkat Őelőtte.