Édesanyám támogatása a józanság felé vezető útján

Írta: Onnastasia Cole

Nem könnyű, de megéri végigjárni a felépüléshez vezető utat azokkal, akik függőségben szenvednek.

Mikor elég idős lettem ahhoz, hogy felfogjam, mi az az alkohol, tudtam, hogy édesanyám küszködik vele. A rokonok igyekeztek elrejteni előlem és a húgom elől a gondot, de a titkolózás nem sokáig kendőzhette el a kora reggeli ivászatokat és a másnaposságot.

Édesanyánk alkoholista volt – nincs olyan kifogás vagy magyarázat, amely megváltoztatná ezt.

Fiatal lányként azt gondoltam, hogy a függőség választás kérdése. Minden egyes alkalommal nagy fájdalmat éreztem, amikor anyukám italszagú lehelettel sétált be az ajtón, annak ellenére, hogy megígérte, leszokik. Mintha nem is akart volna megváltozni. Ám több évnyi fájdalmas könnyhullatás, sikertelen kísérletezés és megsemmisítő elvonási tünet megtanította nekem, hogy nem így volt.

Középiskolás koromban elkezdtem felismerni, hogy édesanyám függősége – a költő, Dylan Thomas szavaival élve – „csöndben nem lép az éjszakába át”¹, és nem azért, mert nem akart változtatni. Nem az akaraterő hiányáról vagy arról volt szó, hogy az alkoholt választja a családja helyett. Csapdába ejtette a függősége.

Ahogy Russell M. Nelson elnök kifejtette: „A függőség idővel a választás szabadságáról való lemondásra kényszerít. A különböző vegyi anyagok miatt az emberben megszakadhat az önmaga és az akarata közötti kapcsolat”² A felépülése a teste és a lelke között zajló évekig tartó küzdelmet jelentett.

Kitartani a visszaesés körforgásában

Miután már hat hónapja józan volt, kezdtem újra felismerni az édesanyámat – azt, aki táncol az autóban, gyönyörű verseket ír és kínos vicceket mesél a barátaim előtt. Olyan volt, mintha valaki a színfalak mögött újra felkapcsolta volna a szemeiben ragyogó fényt, és túlórában dolgozva égve tartotta volna azt. Évek óta nem volt ilyen hosszú ideig józan, és olyan jó volt visszakapni őt.

De ez nem tartott örökké. Az egyik éjszaka, még mielőtt bármit is mondhatott volna, én és húgom már tudtuk. A felhős tekintete és a kipirosodott arca mindent elárult: hat hónap és négy nap után visszaesett. Egy pillanatra fontolóra vettük, hogy kisétálunk az ajtón, minél messzebb a bajtól és a félelemtől, de tudtuk, hogy meg akar változni. Nem változhattunk meg helyette, de arra képesek voltunk, hogy támogassuk őt a felépüléshez vezető úton.

Megtörni a függőség csendjét

Az ezt követő néhány hónapban a húgommal igyekeztünk módokat találni arra, hogy segítsünk az anyukánknak előrehaladni a hosszú távú józanság felé. Tudtuk, hogy nem lesz könnyű, de egyszer már sikerült neki, és tudtuk, hogy újra képes lesz rá.

Mivel már láttuk egyszer átesni az elvonási tüneteken, tudtuk, mire számítsunk. Összegyűjtöttünk minden italos- és borosüveget, amit csak találtunk, és kiürítettük őket a lefolyóba. Bevásároltunk sportitalokból és teljesen kitakarítottuk a házat – ezzel igyekeztünk kivonni édesanyámat abból a környezetből, amelyben akkor volt, mikor visszaesett.

Néhány nap múlva anyukám már elég jól volt ahhoz, hogy visszamenjen dolgozni, de tudtuk, hogy a harcnak még nincs vége. Egészen addig a legtöbb barátunk és rokonunk nem tudott a függősége súlyosságáról. Az évek során ez egyfajta titokká, a szégyenérzet forrásává vált, amelynek – ahogy Brené Brown, egy társadalomtudomány-kutató leírja – „ereje abból fakad, hogy kimondhatatlan”.³ Ha azt akartuk, hogy józan maradjon, meg kellett törnünk a csendet.

A döntés, hogy megnyíljunk a családunk és néhány bizalmas barát előtt nehéz volt, de egyben felszabadító is. A szégyen „elemészti a legjobb részünket, amely hiszi, hogy meg tudunk változni és jobbá tudunk válni”⁴, ezért már csak a tény is, hogy beszélt a függőségéről, reményt adott édesanyámnak (és nekem is). Nem voltunk egyedül, és évek óta most először elkezdtünk elképzelni egy olyan életet, amelyet már nem a függősége ural.

Ragaszkodva a reményhez

Nem akarok ábrándokat kelteni: a remény fenntartása nem egyszerű. Évekig segítettem édesanyámat a józanná válásban, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt részem szomorúságban, kiábrándultságban és bosszúságban az út során. Amikor arról a nehéz útról beszélt, amely a függőséget legyőzni kívánó ember előtt áll, Nelson elnök ezt mondta: „Mindenki, aki arra szánja el magát, hogy megmássza a felépüléshez vezető meredek ösvényt, fel kell készüljön élete legnagyobb küzdelmére. Ám az élet jutalma megéri az árat.”⁵

Ha már szerettél valaha valakit, aki függőségben szenved, tudod, milyen nehéz látni az önpusztításukat. De a remény soha nem vész el, még a visszaesés nyomán sem. Az Ő engesztelő áldozatának köszönhetően a Szabadító tudja, „hogyan segítse[n] meg [minket] a gyengeségei[nk] szerint” (Alma 7:12). „Gyógyulással a szárnyaiban” (3 Nefi 25:2) felemel bennünket, amikor túl kimerültnek érezzük magunkat a folytatáshoz, „biztosan tartva, bátorítva és el nem engedve minket mindaddig, míg újra biztonságban otthon nem leszünk”⁶.

Tarts hát még csak az első lépésnél vagy légy túl több ezer mérföldön a felépüléshez vezető úton valaki mellett, íme néhány dolog, amit az évek során tanultam:

Segíts neki elkerülni a cselekvést kiváltó helyzeteket.

Legyen a személy a barátod, házastársad, családtagod vagy ismerősöd, nagyon fontos segíteni neki elkerülni a cselekvést kiváltó helyzeteket. Például, amikor a családommal étteremben eszünk, mindig kérjük, hogy a bárpulttól távolabb eső asztalnál ülhessünk. Ha nincs szabad asztal, akkor elbeszélgetjük az időt, amíg felszabadul egy.
Társaságban légy a szószólója.

Attól, hogy a személy, akit támogatsz, megnyílt előtted a függőségével kapcsolatban, nem biztos, hogy készen áll megnyílni a világ előtt is. A felépülés korai szakaszaiban nagyon nehéz lehet elmagyarázni, különösen idegeneknek, hogy valaki miért kerül bizonyos helyzeteket vagy hoz bizonyos döntéseket. Ezekben a helyzetekben megkönnyítheted az életét, ha segítesz elmagyarázni a körülményeket, amikor kínossá válik a dolog.
Segíts neki további támogató forrásokat találni.

Nem számít, milyen mélyen vagy része a felépülési folyamatnak, egyedül nem vagy mindenre képes. Édesanyámnak néha arra van szüksége, hogy beszéljen valakivel, aki már átélte, amit ő, aki megérti a dolgot – és ez így van rendjén. Szakértő források és támogatócsoportok (mint az egyház Függőségből való felépülési programja, felépülési csoportok, függőségi és viselkedési szakemberek) szinte szó szerint életeket változtatnak meg, így hát ne habozz arra buzdítani az általad támogatott személyt, hogy használja ki ezeket az eszközöket.
Ha elesik, segíts neki újra felállni.

Ha egy tökéletes világban élnénk, a visszaesés nem létezne – ám ez a halandóság. Ha a személy, akit támogatsz visszaesik, emlékeztesd őt arra, milyen messzire jutott már. Buzdítsd őt, hogy „sohase adj[a] fel, az egymást követő kudarcok után sem, és soha ne tekints[en] úgy [magára], mint aki képtelen elhagyni a bűnt, illetve legyőzni a függőséget”⁷. Ahogy Ulisses Soares elder, a Tizenkét Apostol Kvóruma tagja mondta, „nem adhatjátok fel a próbálkozást”⁸ (beleértve ebbe téged is). A visszaesés nem azt jelenti, hogy visszakerül a startvonalhoz. Nem törli el a már befektetett munkát és az elnyert lendületet. Mindig van egy újabb esély, hogy újra rálépjen az ösvényre, kinyújtsa a karját a Szabadító felé, és folytassa az utat.
Ragaszkodj a reményhez!

Látni, ahogy egy szeretted küszködik a függőségből való felépüléssel elgondolkoztathat azon, hogy valaha is felépül-e majd teljesen. (Hidd el, én tudom. Többször átestem ezen, mint azt szívesen elismerném.) Még Mormon is megkérdezte: „És mi az, amiben reménykedjetek?” De nem számít milyen nehéz is, a Krisztus engesztelése általi remény mindig elérhető számunkra (lásd Moróni 7:41).

Az életem során édesanyám megszámlálhatatlanul sokszor megbotlott, de büszkén mondhatom, hogy már hat éve nem nyúlt az italhoz. Habár évekig tartott, amíg megtanultam és újratanultam, hogyan tudom őt a legjobban támogatni, édesanyám felépülése megtanította nekem, hogy senki sem süllyedhet túl mélyre. Nem számít, hogy a személy, akit szeretsz, hányszor esik vissza, folytasd tovább! Igyekezz őt továbbra is támogatni mindenben, amiben csak tudod. A felépülés egy élethosszig tartó elkötelezettség – egy könnyekkel, győzelmekkel, bukásokkal és diadalokkal teli utazás –, amely megéri a küzdelmet.