Mennyei Atya emlékeztetőt küldött
Carol Whitaker
USA, Oregon
Illusztrálta: Greg Newbold
Miután 11 éven át küzdött a szellemi leépüléssel, a férjem elhunyt. Ez vegyes érzelmeket váltott ki belőlem. A gondozója, a barátja, a kedvese voltam, és bár örültem, hogy már nem kell többé szenvednie, szörnyen hiányzott. Úgy gondoltam, hogy mindent tudok a gyászról, ám a szomorúság és a veszteségérzet olyan úton indított el engem, amelyre nem számítottam.
Rémülten és megdöbbenve fedeztem fel, hogy az életembe belopózott a negativitás. Úgy éreztem, hogy mellőzött, haszontalan és láthatatlan vagyok a családtagjaim, a barátaim és az egyházközségem tagjai számára. Elfogott az önsajnálat, és nehezteltem másokra.
Az egyik vasárnap a kápolna hátsó részében ültem. Figyeltem, ahogy egy barátságos és nyitott nővér az egyházközség többi tagjával beszélget. Kedves volt, és mindenkihez volt egy jó szava.
„Bezzeg tőlem soha nem kérdezte meg, hogy hogy vagyok – gondoltam magamban. – Soha nem fejezte ki a részvétét, és soha nem nyugtázta, milyen mélyen érintett engem a férjem halála!”
Ezek a romboló gondolatok azután is folytatódtak, hogy elkezdődött az úrvacsorai himnusz. Éreztem, hogy nem vehetek az úrvacsorából, amíg ilyen neheztelés van a szívemben.
„Azonnal segítséget kell kérned, hogy megszabadulj ezektől az érzésektől!” – gondoltam.
Imádkoztam azért, hogy eltávozzon ez a sötétség. Ez a nővér a legkevésbé sem érdemelte azt, hogy nehezteljek rá. Megbocsátásért imádkoztam, és segítségért e neheztelés elengedéséhez. Mire a diakónus odaért hozzám az úrvacsorai tálcával, már úgy éreztem, hogy vehetek az úrvacsorából. A következő hét során tovább imádkoztam útmutatásért.
Amikor ismét eljött a vasárnap, és végigsétáltam a folyosón, megláttam azt a hölgyet, akivel kapcsolatban ezek a gondolataim támadtak egy héttel korábban.
„Ó, Carol! – mondta. – Mostanában sokszor eszembe jutsz! Elképzelni sem tudom, milyen nehéz lehet most neked. Olyan sokáig ápoltad a férjedet. Biztosan nehéz most alkalmazkodnod ehhez a helyzethez. Hogy vagy?”
Néhány percig beszélgettünk, majd egy hatalmas öleléssel zárta a beszélgetést. Elállt a szavam! Széles mosollyal ültem le a szokott helyemre a kápolnában. Azonnal köszönetet mondtam Mennyei Atyámnak. Ő küldött emlékeztetőt ennek a nővérnek, hogy azt mondja nekem, amit hallanom kellett. Attól fogva egyre azt érzem, hogy Mennyei Atya gondol rám. Erőt ad, hogy szembe tudjak nézni az életem ezen új fejezetével.