„Igazából én is az vagyok”
Abby Thorne
USA, Utah
Illusztrációk: Bradley Clark
Alig ültem még le a buszon, amikor a másik oldalon ülő férfi áthajolt, és azt mondta: „Gyönyörű lelked van.”
Mondanom sem kell, meglepődtem. A lelkemmel kapcsolatban még soha nem kaptam bókot. Bizonytalan voltam, hogy mit válaszoljak, így csak annyit mondtam, hogy „Köszönöm.”
A férfi azt mondta, hogy ezt a vallási csoportjában kifejtett tevékenységének köszönhetően tudja ilyen biztosan. Hallgattam, ahogy tanácsokat ad arra vonatkozóan, hogy miként tartsam meg a lelkemet gyönyörűnek.
Ahogy a busz lassan megállt, mindketten felálltunk, hogy leszálljunk. Búcsúzóul még ezt mondta: „És vigyázz, nehogy hallgass azokra a mormonokra!”
Mintha egy pillanatra megállt volna az idő. Ez a férfi észrevett valami különlegeset rajtam, de fogalma sem volt arról, hogy ez pontosan a vallásom miatt volt.
Hogyan reagáljak? Őszintén szólva az első gondolatom az volt, hogy nem mondok semmit, és úgy csinálok, mintha nem hallottam volna. Aggódtam, hogy ha megmondom neki, hogy az egyház tagja vagyok, akkor rosszul vagy akár durván fog rá reagálni.
Aztán viszont eszembe jutott egy szentírás: „Mert nem szégyenlem a Krisztus evangyéliomát; mert Istennek hatalma az minden hívőnek idvességére” (Rómabeliek 1:16). Rájöttem, hogy nem szégyellem az evangéliumot, és tudtam, hogy a lelkem nem lenne képes fényleni mások előtt, ha nem állok Isten tanújaként. Újonnan lelt elhatározással ránéztem, és ezt mondtam: „Igazából én is az vagyok.”
A férfi rám meredt, én pedig őrá. Meglepetésemre elnevette magát, és azt mondta, hogy nem csatlakozhat az egyházhoz, mert túlságosan bolondul a kávéért. Én is nevettem, aztán ment mindenki a maga útján.
Máig örülök az akkor meghozott döntésemnek. Tudom, hogy nehéz lehet az egyház tagjaként állni. Néha még akár rémisztő is! Amikor azonban kiállunk Isten mellett, a lelkünk világosságként ragyoghat a világnak.