Továbbhaladásra ösztökélő hit
Írta: Ronald A. Rasband elder
a Tizenkét Apostol Kvórumából
A Salt Lake City-i Tabernákulumban 2007. július 24-én tartott pionír napi reggeli összejövetelen elhangzott előadás alapján.
A Willie kézikocsis társaság tagjai az Úr Jézus Krisztusról való bizonysággal felvértezve a nehézségek és az éhezés ellenére is csak haladtak előre.
Balra: Az angliai Gloucester napjainkban, vidéki táj
Fotó: EddieCloud/stock.adobe.com
A történet, melyet meg szeretnék osztani, az angliai vidék zöldellő lankáin, Gloucesterben kezdődött, ahol John Bennett Hawkins 1825-ben meglátta a napvilágot. 1849-ben keresztelték az egyház tagjává, és még abban az évben elindult Amerikába a Henry Ware fedélzetén, más utolsó napi szentek társaságában. 1852 augusztusában érkezett meg Utah-ba, és egyike volt az első kovácsoknak a utah-i letelepedés korai időszakában.
Leendő arája, Sarah Elizabeth Moulton, szintén a vidéki Anglia szülötte volt. Irchester egy apró település a Nene folyó közelében, mintegy 105 kilométerre Londontól északra, és nagyjából ugyanilyen távolságra Birminghamtől keletre. Itt született 1837-ben Thomas Moulton és Esther Marsh lánya, Sarah Elizabeth. Édesanyja meghalt, amikor ő még csak kétéves volt, édesapja pedig 1840-ben feleségül vette Sarah Dentont.
1837 júniusában Heber C. Kimball elder (1801–1868) a Tizenkét Apostol Kvórumából, más egyházi vezetőkkel együtt, Angliában végzett misszionáriusi munkát. Az általuk tanított számos megtért között volt egy család, akik aztán adtak Moultonéknak egy példányt a Parley P. Pratt elder (1807–1857), a Tizenkét Apostol Kvórumának tagja által írt, A figyelmeztetés hangja című röpiratból. Miután Thomas és Sarah elolvasta, megtért, és 1841. december 29-én megkeresztelkedett. Abban az időben a családjukban csupán két kisgyermek volt: a négyéves Sarah Elizabeth és a hét hónapos Mary Ann.
Az egybegyűjtés lelkülete erősen hatott az európai megtértek szívére. Az volt a hő vágyuk, hogy kivándoroljanak Amerikába, ahol együtt lehetnek a szentek zömével. Sok más emberhez hasonlóan Moultonék sem rendelkeztek elég pénzzel ahhoz, hogy valóra váltsák ezt a vágyat. Azonban az elhatározásuk erős volt, így aztán elkezdtek pénzt gyűjteni egy befőttes üvegben.
Állandó Kivándorlási Alap
1849-ben Brigham Young elnök (1801–1877) létrehozta az Állandó Kivándorlási Alapot, segítendő az egyháztagoknak megoldani az Amerikába való eljutást. Az elsők, akik az alap segítségével utaztak, még szekérsorokban tették meg az utat, de az utazásnak ez a módja lassú és drága volt. Még az Állandó Kivándorlási Alap segítségével is csak keveseknek telt egy ilyen útra. Az egyházi vezetők megvizsgálták a kézikocsik alkalmazásának lehetőségét, és rájöttek, hogy kézikocsikkal az utazás gyorsabb és kevésbé költséges lenne.
Addigra a Moulton családban már hét gyermek nevelkedett, de a befőttes üvegben gyűjtött pénznek, az Állandó Kivándorlási Alap nyújtotta segítségnek, valamint az olcsóbb szállítóeszköznek köszönhetően megnyílt a lehetőség a bevándorlásról szőtt álmaik megvalósítása előtt. Alapos tervezést igényelt, hogy a kilencfős család felkészüljön az utazásra. Hogy még több pénzt tudjanak félretenni a szükséges beszerzésekre, közel egy éven keresztül főleg árpaliszten éltek.
Ahogy közeledett az indulás időpontja, Thomas habozott útra kelni, mert a felesége várandós volt. Sarah Denton Moulton azonban hittel teli asszony volt, és nem lehetett eltántorítani. Mielőtt elindultak Angliából, az egyik misszionárius áldást adott Sarah-nak, amelyben ígéretet tett arra, hogy ha elindul Utah-ba, akkor biztonságban meg is fog érkezni, és a családja egyetlen tagját sem fogja elveszíteni – igencsak ígéretes áldás egy éppen 10 főre bővülő család esetében!
A családdal 1856-ban futott ki Liverpoolból a Thornton nevű vitorlás, és az utazás kezdete után három nappal már egy újszülött kisfiúval gyarapodtak. A Thorntont 764 fő dán, svéd és angol szent utaztatására bérelték ki, akik egy James Grey Willie nevű misszionárius irányítása alatt utaztak.
Hat héttel később a Thornton bevitorlázott a New York-i kikötőbe. Ekkor a Moulton család vonatra szállt, hogy megtegye az út következő szakaszát a messzi nyugatra. 1856 júniusában érkeztek az iowai Iowa Citybe, amely a kézikocsis társaságok kiindulópontja volt. Érkezésük előtt mindössze három nappal indult útnak Iowa Cityből Edward Bunker százados kézikocsis társasága, sokat magukkal víve a rendelkezésre álló kézikocsik közül.
Kézikocsis kálvária
Mintegy két héttel ezt követően csatlakozott a Willie vezette társasághoz a szentek egy másik csoportja, Edward Martin vezetése alatt. Az egyház Iowa Cityben lévő közvetítőinek, akik korábban azon dolgoztak erejüket megfeszítve, hogy felszereljék és útnak indítsák az első három kézikocsis társaságot, ezúttal azzal kellett kétségbeesetten megküzdeniük, hogy sikerüljön ellátni a későn érkezők váratlanul nagy tömegét. Meg kellett építeniük 250 kézikocsit, hogy ezek a szentek is folytathassák az útjukat.
Minden épkézláb férfit befogtak kézikocsit készíteni, miközben az asszonyok sátrak tucatjait varrták az útra. E képzetlen bognárok közül sokan nem tartották magukat semmiféle műszaki előíráshoz, hanem különféle méretű és tartósságú kocsikat készítettek, ami később aztán hátráltatta őket. A kézikocsik szükséges száma azt jelentette, hogy kényszerűségből friss, kezeletlen faanyagból kellett őket elkészíteni, alkalomadtán pedig nyersbőrt és bádogot kellett használni a kerekek „vasalásához”. Az egyes kocsik aztán élelmet szállítottak, illetve sok szent esetében az összes földi javaikat is.
Gyakran rakodtak fel rájuk másfél-két és fél mázsa lisztet, ágyneműt, konyhai edényeket és ruhát. Személyes poggyászból fejenként csupán 8 kg felrakását engedélyezték.
Thomas Moulton és tíztagú családja a negyedik kézikocsis társasághoz lett beosztva, melyet megint csak Willie százados vezetett. Több mint 400 szent tartozott oda, akik között az átlagosnál több volt az idős ember. Egy jelentés szerint, amely azon év szeptemberében készült, a társaság „404 személyből, 6 szekérből, 87 kézikocsiból, 6 ökörfogatból, 32 tehénből és 5 öszvérből”1 állt.
A Moulton családnak egy fedett és egy nyitott kézikocsit osztottak ki. Thomas és felesége húzták a fedett kocsit. Ezen utazott a csecsemő Charles és a nővére, Lizzie (Sophia Elizabeth). Lottie (Charlotte) olyankor ülhetett fel, amikor lejtőn lefelé haladtak. A nyolcéves James Heber a kocsi mögött gyalogolt, dereka körül egy kötéllel, nehogy elkóboroljon. A másik nehéz kézikocsit a két legidősebb lány – Sarah Elizabeth (19) és Mary Ann (15) –, a fiúk közül pedig William (12) és Joseph (10) húzta.
1856 júliusában a Moulton család búcsút intett Iowa Citynek, és nekivágott a nyugatra vezető több mint 2000 kilométeres útnak. 26 napi haladás után elérték a nebraskai Winter Quarterst (ma Florence). Amint az akkoriban szokás volt, több napra megálltak ott, megjavították a kézikocsijaikat, és igyekeztek feltölteni a készleteiket is, mert Winter Quarters és Salt Lake City között már nem volt nagyobb település.
Mire a Willie-féle társaság felkészült az indulásra, az utazóidény már annyira a vége felé közeledett, hogy összegyűltek megtanácskozni, vajon egyáltalán elinduljanak-e, vagy maradjanak tavaszig. Néhányan azok közül, akik korábban már bejárták ezt az útvonalat, komolyan óvták őket attól, hogy az idény ilyen késői szakaszában még útnak induljanak. Azonban Willie százados és a társaság sok tagja úgy érezte, hogy jobb lenne menniük, mert Florence-ben nem volt megoldva a téli szállásuk.
Fogyatkozó készletek
A Willie-féle társaság tagjai augusztus 18-án folytatták útjukat. Készleteik elégtelenek voltak, de úgy tervezték, hogy a Laramie erődben (a jelenlegi wyomingi Laramie-tól északra) feltölthetik azokat. A hallott figyelmeztetések fényében minden egyes kocsira felraktak még egy félmázsás zsák lisztet, és abban bíztak, hogy szembetalálkoznak majd a Salt Lake Cityből eléjük küldött ellátmányos szekerekkel. Csakhogy az ellátmányos szekerek hajtói úgy hitték, hogy nem jön már több utazó azon az útvonalon, ezért szeptember vége felé visszaindultak Salt Lake Citybe, még mielőtt a Willie vezette társaság odaért volna.
Florence-ben Moultonék arra jutottak, hogy tanácsos lesz hátrahagyni az egyik ellátmányos ládát, mert tízfős családjuk számára egyszerűen túl nehéz volt ekkora terhet húzni. Addigra már hagytak csomagokat a liverpooli kikötőben, egy doboz ruhát a hajón, egy láda ruhát New Yorkban, valamint egy láda ellátmányt és személyes holmijaik zömét Iowa Cityben. De még vonulás közben is keresték a terheik könnyítésének módjait.
A nyugat-nebraskai Scotts Bluff nemzeti emlékhely az Amerikai Egyesült Államokban
Fotó: Getty Images
Mindazok számára, akik a mai élet minden kényelmét élvezik, nehéz elképzelni azt a nyomorúságos helyzetet, amelyben a Moulton család, illetve a kézikocsis társaságokban haladó többi figyelemre méltó férfi és nő találta magát nap mint nap. El tudjuk-e képzelni a hólyagos tenyereket és lábakat, a sajgó izmokat, a port és a piszkot, a leégést, a legyeket és a szúnyogokat, a bölények csörtető csordáit és az indiánokkal való találkozásokat? El tudjuk-e képzelni a folyókon való átkeléseket, a föveny és a csúszós kövek jelentette nehézséget, amikor megpróbálták átjuttatni a kézikocsikat a sodró, mély vizeken? Fel tudjuk-e fogni, hogy milyen gyengeséget eredményez a megfelelő táplálék hiánya?
Utazásuk során a Moulton gyerekek vadbúzát szedtek a mezőkön az édesanyjukkal, hogy azzal egészítsék ki gyorsan fogyatkozó élelemkészleteiket. Egy időben pedig a családban mindössze napi egy árpakenyér és egy alma jutott három főre.
Aztán szeptember 12-én, alig valamivel az est beállta előtt, a Brit Misszióból visszatérő misszionáriusok egy csoportja érkezett a táborba. Franklin D. Richards elder (1821–1899), a Tizenkét Apostol Kvórumának tagja, a feleségem ükapja vezette őket. Amikor Richards elder és a többiek látták a kézikocsis társaság nehézségeit, megígérték, hogy sietve továbbmennek a Sóstó-völgybe, és a lehető leghamarabb segítséget küldenek.
Szeptember 30-án a Willie vezette társaság Wyomingban elérte a Laramie erődöt, amely Salt Lake Citytől 645 kilométerre keletre található.
Október elején beköszöntött a tél, a nehézségek pedig megsokszorozódtak, ahogy a társaság megpróbált továbbhaladni. Az ellátmány kezdett annyira kifogyni, hogy Willie százados kénytelen volt lecsökkenteni a liszt fejadagját 425 grammra a férfiak, 370 grammra a nők, 255 grammra a gyermekek, és 140 grammra a csecsemők esetében. Hamarosan süvítő szelek és hófúvás kísérte őket. Október 20-a reggelére a hó már 10 cm mély volt, súlya alatt beszakadtak a sátrak és a szekérponyvák. A vihar előtti éjszaka hidege és éhezése a társaság öt tagjának és néhány igavonó állatnak a halálát okozta, a következő három napban pedig további öt ember halt meg. Mivel először a nők, a gyermekek és a betegek kaptak enni, számos viszonylag életerős férfinak bármiféle élelem nélkül kellett kihúznia.
Elindulnak a mentőcsapatok
A Sweetwater folyó a wyomingi Martin’s Cove (Martin-medence) közelében
A társaság a Sweetwater folyó mentén táborozott le, 3 kilométerrel a Rocky Ridge (Sziklás-hegygerinc) előtt, hogy éhezve, fázva és nyomorúságos állapotban várja ki a vihar elmúltát.
Amikor Franklin D. Richards csapata elért Salt Lake Citybe, azonnal jelentették Young elnöknek a bevándorlók bizonytalan körülményeit. A völgyben megtelepedett szentek abban az évben már nem számítottak több bevándorlóra, és az érkezők szorult helyzetéről szóló hírek futótűzként terjedtek.
Két nappal később, 1856. október 6-án, általános konferenciát tartottak a régi Tabernákulumban. Young elnök felhívást tett közzé a szószékről, miszerint már másnap férfiakra, élelemre, valamint öszvér vagy ló vontatta szekerekre felrakodott készletekre lesz szükség a segítségnyújtáshoz.2
John Bennett Hawkins is ott volt aznap a régi Tabernákulumban, és reagált a segélykérő hívásra. Egyike volt azoknak a mentőcsapatokba szerveződött százaknak, akik útra keltek Salt Lake Cityből. Október 21-ének estéjén a mentőcsapatok szekerei végre elérték a Willie-féle tábort. A fagyoskodó és éhező túlélők örömmel és hálásan üdvözölték őket. Ekkor találkozott először John Bennett Hawkins és Sarah Elizabeth Moulton, akik később a dédszüleim lettek.
Október 22-én a mentésre érkezettek egy része továbbvonult, hogy más kézikocsis társaságoknak segítsen, mialatt William H. Kimball és a többi szekér a Willie-féle társaságot kísérve visszaindult Salt Lake Citybe.
Akik túl gyengék voltak a kézikocsijaik vonszolásához, felrakodták a holmijaikat a szekerekre, és mellettük gyalogoltak. Akik nem tudtak gyalogolni, a szekereken utaztak. Amikor megérkeztek a hegygerinchez, újabb szörnyű hóvihar csapott le rájuk. Miközben felfelé küzdötték magukat a gerinc oldalán, pokrócokba és takarókba kellett bugyolálniuk magukat, hogy ne fagyjanak halálra. A társaságból addigra már mintegy 40 fő veszett oda.3
Az idő annyira hideg volt, hogy a hegygerincen való átkelés közben a szentek közül sokan szenvedtek fagyási sérüléseket a kezükön, lábukon és arcukon. Az egyik asszony megvakult a fagytól.
Elképzelhetjük, ahogy Moultonék a maguk nyolc gyermekével a mély hóban küszködve húzzák-tolják a két kézikocsit. Thomas és a felesége húzta az egyik kocsit – benne a drága rakomány: Lottie, Lizzie és Charles baba –, valamint a derekánál fogva a kocsi után kötözve botladozó kis James Hebert. A másik kocsit Sarah Elizabeth, illetve a három másik gyerek húzta és tolta. Látva James Heber küszködését, egy kedves idősebb asszony kézen fogta a kézikocsit követő gyereket. Ez a kedves cselekedet megmentette a fiú jobb kezét, de a kemény mínuszoknak kitett bal keze megfagyott. Miután Salt Lake Citybe értek, több ujját is le kellett vágni azon a kezén.
November 9-e kora délutánján az emberi szenvedés e szekerei megálltak a tizedfizetési hivatal épülete előtt, ahol most a Joseph Smith Emléképület emelkedik Salt Lake Cityben. Sokan érkeztek elfagyott lábakkal és végtagokkal. Hatvankilencen haltak meg az út során. Azonban a Moulton családnak abban az angliai áldásban tett ígéret beteljesedett. Thomas and Sarah Denton Moulton egyetlen gyermeküket sem veszítették el.
Szabadulás után szerelem
A társaságot több száz Salt Lake-i polgár üdvözölte, akik izgatottan várták az érkezésüket, és készen álltak, hogy segítsenek gondoskodni róluk. Abból a hálából és elismerésből, melyet Sarah Elizabeth a családját a halál markából kiszabadító egyik fiatal hős iránt érzett, hamarosan vonzalom és szerelem bontakozott ki.
1856. december 5-én, szerettei jókívánságaitól kísérve, Sarah Elizabeth hozzáment megmentőjéhez, John Bennett Hawkinshoz. A következő júliusban az időre és az örökkévalóságra is egymáshoz pecsételték őket az Endowment House (Felruházási ház) épületében. Salt Lake Cityben telepedtek le, és három fiúval, valamint hét lánnyal áldattak meg. A lányok egyike, Esther Emily, 1891-ben hozzáment Charles Rasband nagyapámhoz.
Július 24-én a pionír napot ünnepeljük, és hálánkat fejezzük ki annak a sok úttörőnek, akik mindent odaadtak azért, hogy felépítsék a Sóstó-völgy és az Amerikai Egyesült Államok nyugati felének számos egyéb közösségeit. Szintúgy hálánkat fejezzük ki az utolsó napi szent úttörőknek világszerte, akik olyan evangéliumi utat törtek – és törnek –, amelyet aztán mások is követhetnek.
Mi hajtotta őket tovább? Mi vitte őket előre? A válasz az Úr Jézus Krisztusról való bizonyság. Úttörők dédunokájaként a magam tanúságát és bizonyságát is hozzáteszem, miszerint a küszködésük nem volt hiábavaló. Én is érzem, amit ők éreztek. Én is tudom, amit ők tudtak, és bizonyságot teszek róla.