Elszigetelve is megmaradni a hitben
Így őrizték meg a hitet ezek az egyháztagok, amikor háborúk, járványok vagy egyéb körülmények folytán magukra maradtak a hazájukban.
Manapság a legtöbb utolsó napi szent egyházközségekben és gyülekezetekben imádja Istent, „gyakran találkoz[va], hogy böjtöljenek és imádkozzanak, és hogy lelkük jólétéről beszélgessenek egymással” (Moróni 6:5). Ám maga Moróni, a próféta, aki ezeket a szavakat leírta, legmaradandóbb munkájának zömét akkor alkotta, amikor a népe pusztulását követően már csak ő maradt meg tanítványnak.
Az egyház története során számos utolsó napi szent tartotta meg a hitét az egyedüllétben is, amikor a körülmények folytán elszigetelődött. Egyesek az életük hátralévő részét Morónihoz hasonlóan a jövő nemzedékei számára szolgáló tanúként és példaként élték le. Mások megérték a napot, amikor ismét közösségben gyakorolhatták a hitüket.
Éveken át imádkozva ezért a napért
Illusztrációk: Ken Spencer
Františka Brodilová 1913-ban csatlakozott az egyházhoz Bécsben, egy évre rá kitört az első világháború, a háború után pedig 1929-ig nem is volt kapcsolata más egyháztagokkal
Františka Vesela Brodilová arcképe a Vizuális Forrásanyagok Könyvtára jóvoltából
Amikor 1913-ban egy misszionárius kopogtatott bécsi otthona ajtaján, Františka Brodilová még aligha láthatta előre, hogy milyen szerepet fog játszani az egyház történetében. A megtérését követő évben az első világháború borította lángba az Osztrák–Magyar Monarchiát, a misszionáriusok hazautaztak, sok férfi egyháztagot pedig behívtak katonának, aminek eredményeképpen Františka és néhány más nőtestvér magukra maradtak a gyűlések megtartásában.
Františkának aztán hosszú évekig nem is volt ennél több kapcsolata az egyháztagokkal. A háború után Františka férje, František, állásajánlatot kapott az új csehszlovák kormányban. Amikor Prágába költöztek, az országban Františka volt az egyház egyetlen tagja. Néhány hónappal később František elhunyt, Františka és a két kislánya – Františka (Frances) és Jana (Jane) – pedig magukra maradtak.
Františka egyedül is tanította gyermekeinek az evangéliumot. „Az egyházban nőttem fel – emlékezett vissza Frances. – Az otthonunk volt a mi egyházunk!”1 Františka az osztrák egyházi vezetőknek is írt levelet, azt kérve tőlük, hogy jelöljenek ki misszionáriusokat Csehszlovákiába. Az egyházi vezetők vonakodtak teljesíteni a kérést, mert az utolsó misszionáriust, akit mintegy 40 évvel azelőtt Prágába küldtek, a hatóságok bebörtönözték engedély nélküli igehirdetésért, majd pedig kiutasították a városból. Bár a kormány időközben más lett, az egyházi vezetők attól tartottak, hogy valójában nem sok minden változott.
Ez nem tántorította el Františkát, aki továbbra is írta a leveleket, és misszióalapításért imádkozott. 1928-ban, amikor Františka már egy teljes évtizede volt egyedül, visszaérkezett a 83 éves Thomas Biesinger – ugyanaz a misszionárius, aki évekkel korábban már prédikált Prágában. Úgy tűnt, hogy véget ér a család elszigeteltsége. Röviddel később azonban Biesinger elder a romló egészségi állapota miatt kénytelen volt elhagyni az országot.
Františka elcsüggedt, de úgy döntött, hogy továbbra is fog leveleket írni a külföldi egyháztagoknak és az egyházi vezetőknek. A kitartását siker koronázta: 1929. július 24-én Prágába érkezett John A. Widtsoe elder (1872–1952) a Tizenkét Apostol Kvórumából, egy csoport misszionárius társaságában. Aznap este ez a csoport Františkával együtt felkaptatott egy dombra Karlštejn várának közelében, ahol is Widtsoe elder felszentelte Csehszlovákiát az evangélium prédikálására, és hivatalosan megalakított egy missziót. „Kevesen vannak tisztában az örömmel, melyet átéltünk – írta később Františka. – Addigra már évek óta imádkoztunk ezért a napért.”2
Františka ott volt, amikor John A. Widtsoe elder (mindketten a középső sorban) 1929-ben felszentelte Csehszlovákiát az evangélium prédikálására
A gyülekezet közel fél éven keresztül Františka otthonában tartotta az összejöveteleit. Františka később segített a lányainak cseh nyelvre fordítani a Mormon könyvét, és kivette a részét az egyház csehországi alapjainak lefektetéséből.
Františkához hasonlóan számos utolsó napi szentnek kellett kitartania elszigeteltségben. A következő férfiak és nők az elsők között voltak, akik a hazájukban megosztották az evangéliumot, és lefektették az egyház alapjait, ami lehetővé tette másoknak, hogy később ők is csatlakozzanak a szentek közösségéhez.
Az igaz hit állandó ajándéka
A Japán Misszió 1924-es bezárását követően elnöklő elderként Nara Fudzsija (sötét öltönyben) vállalta a szentekkel való kapcsolattartás felelősségét
Amikor a Japán Misszió 1924-ben bezárt, sok egyháztag elveszettnek és elhagyottnak érezte magát. A nagyjából 160 japán egyháztag vezetése Nara Fudzsijára, az ország elnöklő elderére hárult, akinek vasúti alkalmazottként lehetősége volt időnként meglátogatni az elszórtan élő egyháztagokat. Amikor nem tudott személyesen elmenni, Fudzsija az általa megjelentetett Suro (Legyezőpálma) című lapon keresztül tartotta a kapcsolatot, evangéliumi üzeneteket osztva meg, és bátorítva a szenteket a későbbi viharos években.
Azt követően, hogy Fudzsiját Mandzsúriába szólította a munkája, a helyébe lépő elnöklő elder pedig 1937-ben váratlanul elhunyt, hamarosan megszakadt a kapcsolat a japán egyháztagokkal. Fudzsija így emlékezett vissza erre: „Habár nem leveleztünk Salt Lake Cityvel…, meg voltunk győződve arról, hogy az egyház hamarosan újra meg fog nyílni [itt].”3
A második világháború alatt Fudzsija visszatért Tokióba, ahol a szomszédainak hirdette az igét, és heti vasárnapi iskolai gyűléseket szervezett. A háború után Fudzsija ráakadt egy felhívásra, amelyet az amerikai hadseregben szolgáló utolsó napi szent, Edward L. Clissold helyezett ki, és amelyben arra kéri az országban élő egyháztagokat, hogy vegyék fel vele a kapcsolatot. Fudzsija azonnal felkereste Edwardot a szállodai szobájában. Amikor Edward elment az utolsó napi szentek tokiói gyűléseire, meglepve tapasztalta a közel 100 fős részvételt.
„Mindezek során az volt a legnagyobb ajándék – egy állandó ajándék –, hogy ismerhettük és befogadhattuk az igaz hitet, ami Mennyei Atya, Jézus Krisztus és a Szentlélek ismeretét jelenti.”4
Az egyház felépítése Hawaiin
Jonathan Napela, aki egyike volt az első hawaii megtérteknek, segített lefordítani a Mormon könyvét hawaii nyelvre.
Jonathan Napela arcképe az Egyháztörténeti Könyvtár és Levéltár jóvoltából
Jonathan H. Napela köztiszteletben álló bíró volt Maui szigetén, mielőtt ő és a felesége, Kiti, 1851-ben megkeresztelkedtek. Miután az egyházhoz való csatlakozása miatt Jonathant lemondatták bírói hivataláról, erejét annak szentelte, hogy felépítse az egyházat a hawaii anyanyelvűek között. Jonathan tanította a misszionárius George Q. Cannont erre a nyelvre, segített lefordítani a Mormon könyvét, valamint kifejlesztette az első olyan programot, amely a misszionáriusok idegen nyelvi képzésére szolgált.
Ennek eredményeképpen három év alatt több mint 3000 hawaii őslakos csatlakozott az egyházhoz. „Igen egyértelmű számunkra, hogy ez Isten egyháza – írta Jonathan. – Számosan vannak e szigeteken, akik erős hitre tettek szert Isten kegyelméből, az Úr Jézus Krisztus által, hogy elnyerhessük a Szentlelket.”5
1872-ben Kiti Napela leprás lett, és kénytelen volt átköltözni a Molokain berendezett lepratelepre. Ahelyett, hogy a szentek között maradt volna, Jonathan azt kérvényezte a teleptől, hogy fogadják be őt is. „A hátralevő rövid időben nőm mellett kívánok lenni” – fogalmazott az egészségügyi tanácsnak írt kérvényben.6 Jonathan kérését jóváhagyták, és így ő lett a gyülekezeti elnök Molokain. Szorosan együtt dolgozott a helyi katolikus pappal, Damján atyával, szolgálatot nyújtva mindazoknak, akiket megtámadott a betegség. Jonathan halálát végül a telepen szerzett lepra okozta.
„Örvendezem, hogy eszköz lehetek Isten kezében”
Wilhelm Friedrichs (balról a második) és Emil Hoppe (hátsó sor, középen) részt vettek az első argentínai keresztelőkön
A Friedrichs és a Hoppe családon kívül nem volt Argentínában más utolsó napi szent, amikor ők odaköltöztek Németországból az 1920-as évek első felében. Wilhelm Friedrichs és Emil Hoppe igyekezett megosztani az evangéliumot az új hazában: füzeteket osztogattak és meghívtak másokat a gyűléseikre. „Teljes bizalmam van Mennyei Atyámban, hogy őszinte barátokat fog küldeni, aki elfogadják majd az evangéliumot – írta Wilhelm –, mert örvendezem, hogy eszköz lehetek Isten kezében.”7
Azonban komoly kihívásokkal néztek szembe. A családok egymástól távol éltek, és két órát kellett utazniuk, hogy összegyűlhessenek. Mivel Emil diakónus, Wilhelm pedig tanító volt az ároni papságban, nem volt lehetőségük az olyan szertartásokban szolgálni, mint például az úrvacsora, sem pedig papsági áldásokat adni.
1924-ben Hildegarde Hoppe egy kislánynak adott életet, aki két hónappal később elhunyt. Gyásza közben Hildegard felvetette, hogy a kisbaba nevét valamilyen módon be kellene vezetni az egyházi feljegyzésekbe. Ennek eredményeképpen Wilhelm levelezésbe kezdett az egyház vezetőivel Salt Lake Cityben.
Másfél évvel később Melvin J. Ballard eldert (1873–1939), a Tizenkét Apostol Kvórumának tagját, más misszionáriusokkal egyetemben elküldték, hogy találkozzon a megtértek növekvő csoportjával Buenos Airesben. Amikor 1925 decemberében megérkeztek, Ballard elder több megtértet is megkeresztelt, és megszervezett egy gyülekezetet. Karácsony napján pedig felszentelte Dél-Amerikát a misszionáriusi munkára, és megszervezte a földrész első misszióját.
Az evangéliummal tért vissza a népéhez
Amikor Phillipe and Annelies Assard (balra) Elefántcsontparton találkozott Lucien és Agathe Affouéval, mindkét házaspár nagy örömmel fedezte fel, hogy nem ők ott az egyedüli egyháztagok
Phillipe és Annelies Assard kényelmesen éldegélt a németországi Köln városában, amikor a misszionáriusok 1980-ban bekopogtattak az ajtajukon. Hamar elfogadták az evangéliumot, és „elárasztották őket az áldások”. Phillipe hamarosan erőteljes vágyat érzett arra, hogy visszatérjen a szülőhazájába, Elefántcsontpartra, és megossza az evangéliumot. „Így aztán 1986-ban, miután a feleségemmel sokat imádkoztunk és böjtöltünk – idézte fel Phillipe –, úgy döntöttem, hogy visszatérek Elefántcsontpartra, és adok abból, amit kaptam, hogy javítsak a családom és a népem helyzetén.”8
Mielőtt elindult Németországból, Phillipe tanácskozott az egyházi vezetőkkel. Bár Elefántcsontparton nem voltak egyházi egységek, volt viszont több egyháztag is, akik külföldön csatlakoztak az egyházhoz. Assardék kaptak egy névjegyzéket, és az ezt követő egy évben szorgalmasan írtak mindegyiküknek. Fokozatosan felélesztették a hit parazsát másokban, és engedélyt kaptak, hogy vasárnapi gyűléseket tartsanak a lakásukon. Ezt egyházközségek és gyülekezetek követték, 1997-ben pedig megszervezésre került Elefántcsontparton az első cövek.